"Spórolni, spórolni, spórolni - ez volt a jelszó az adenaueri ötvenes években. Ennek a helyét vette át a hatvanas években a hedonistább életszemlélet. Az évtized elején még mindennapos volt, hogy a fiatalok magázódjanak egymás között, az egyetemeken meg annyira merev volt a légkör, mint amilyen a Porosz Birodalom iskoláiban lehetett. Egy ilyen társadalom a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető modernnek" - vázolja a Narancsnak a német '68 előzményeit Klaus Farin újságíró, író, szubkultúrakutató. Az ifjúsági szervezetek még a hatvanas évek elején is pangtak, a templomok, a szakszervezetek, a pártok a fiatalok érdektelenségére panaszkodtak. Ezzel egyidejűleg a háborút követő ínséges évek után az emberek végre elkezdhettek költekezni, lassan kialakult az új fogyasztói kultúra az országban. A másik fontos téma a drog volt: eleinte a cannabis és a hasis, de 1966-ban a Die Stern már beszámol arról az újfajta, fantasztikus tripről, amit az LSD okoz. "A tudatmódosító szereknek annak ellenére fontos szerepük volt, hogy a fiatalok öt százalékánál aligha drogoztak többen - teszi hozzá Farin. - A szabadság szimbólumai lettek, az emberek úgy tartották, hogy aki szív, az progresszív."
"Ma elképzelhetetlen lenne, hogy a vásárlói kedv és a politikai érdeklődés egyszerre, azonos tempóban növekedjen. De a nyugatias vásárlói magatartás akkoriban egyet jelentett a politikai szabadsággal, így még a fogyasztásterror leghevesebb ellenzői is előszeretettel hallgattak amerikai vagy brit popzenekarokat, miközben Coca-Colát ittak" - hívja fel a figyelmet a kettősségre Axel Schildt történészprofesszor.
Ezeréves doh
A diákmozgalom kialakulásában az első fontos pillanat 1966-ban érkezett el, amikor a szociáldemokrata párt (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) koalícióra lépett a kereszténydemokratákkal (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU), és így, az elenyésző számú liberális (Freie Demokratische Partei, FDP) képviselőt nem számítva, ellenzék nélkül maradt a parlament. A párt ifjúsági szervezete, a Német Szocialista Diákszövetség (Sozialistischer Deutscher Studentenbund, SDS) erre függetlenedett az anyapárttól, majd kinevezte magát parlamenten kívüli ellenzéknek. Innentől kezdve folyamatos tüntetéseket szervezett, elsősorban az elfogadásra váró szükségállapot-törvények ellen. Ezek feljogosították volna a kormányt arra, hogy bizonyos esetekben a polgári szabadságjogokat is súlyosan korlátozó módon kiterjessze a hatalmát (bár az SPD csak úgy szavazta volna meg a törvényt, ha egy 33 fős, a pártok parlamenti aránya szerint összeállított képviselőcsoport felügyelné a kormány tevékenységét). Beindultak a pacifista tüntetések is - 1967-ben már 150 ezer, többé-kevésbé rendszeres résztvevővel. Vitakörök alakultak a nemkívánatos marxista filozófusok művei tanulmányozására; ezekből kerültek ki később a mozgalom vezéralakjai.
A diáklázadás kitörése mindazonáltal Benno Ohnesorg halálához köthető: 1967. június elején a 26 éves diákot lelőtte egy civil ruhás rendőr, miután elvadult a perzsa sah berlini látogatása elleni demonstráció. Az esetet követően mind nagyobb lendületet kaptak az egyetemisták megmozdulásai, idővel gimnazisták is hozzájuk csapódtak. Egyes kortársak szerint épp a rendfenntartó szervek agresszív beavatkozásai tették kezelhetetlenné e tüntetéseket. A mozgalmárok az iskolákban szórólapokat osztogattak, amik az iskolaújságok cenzúrája és a teljesítményterror ellen emeltek szót, és teljes körű szexuális felvilágosítást követeltek. Az egyetemeken a hallgatók felszólították előadóikat, hogy nézzenek végre szembe elhallgatott náci múltjukkal, és kezdeményezzenek beszélgetéseket erről a témáról. A hamburgi évnyitó ünnepségen két diák egy hatalmas transzparenssel jelent meg: "A talárok alatt ezeréves doh", mire az egyik egyetemi tanár azt kiáltotta: "Mindannyiótoknak koncentrációs táborban lenne a helye!" Az incidensben a diákok igazolva látták elképzeléseiket az oktatók nácizmusáról. Az év végéig 34 egyetemen számoltak be zavargásokról, melyek szép lassan kiterjedtek az egész NSZK-ra.
"A diákok tíz-tizenöt százaléka lehetett aktív tüntető. Főképp Berlin, Frankfurt am Main, Giessen és Marburg adott otthont a mozgalomnak, de Hamburgban és Münchenben is érezhető volt a jelenlétük - emlékszik vissza Heinrich Oberreuter, a Passaui Egyetem politológus professzora. - Jelentőségüket annak köszönhették, hogy az ellenerők nem mobilizálódtak. Nem ütköztek szinte semmiféle ellenállásba, csak a kereszténydemokrata hallgatók hallatták néha a hangjukat. Az egyetemi tanárok jelentős része megalkuvó volt, vagy szóra sem méltatta a mozgalmat. Tulajdonképpen akkor értettem meg, miért volt olyan könnyű már a náciknak is elterjeszteni az ideológiájukat az egyetemeken."
Élvezetalapú társadalmat!
Idővel a hangsúlyok is eltolódtak. Míg korábban a felsőoktatási reform volt a fontos, meg az, hogy a hallgatók beleszólhassanak az oktatásba, a tiltakozók ekkor már a vietnami háború ellen és a "harmadik világ" antiimperialista törekvései mellett emelték fel a hangjukat. Támadták a Szövetségi Köztársaságot, amely szerintük a nagykoalíciós "náci törvényhozás" miatt tekintélyelvű egypártrendszerré vedlett át. 1967-től országszerte politikailag motivált lakóközösségek alakultak, amelyek a régi polgári értékrendet felborítva a mindennapok forradalmasítására törekedtek. A magántulajdon eltörlését követelték, a teljesítményalapú helyett pedig az élvezetalapú társadalmat szorgalmazták. A legismertebb a berlini Egyes Számú Kommuna volt, amelynek tagjai leginkább meztelenül szerepeltek a tudósításokban, és olyan akciókkal keltettek figyelmet, mint a Hubert Humphrey amerikai alelnök ellen tervezett "pudingmerénylet".
Bárki bármit is gondolt vagy írt a sajtóban a kommunáról és a mozgalomról, állandó szereplőkké váltak a lapokban. "A felkelők hamar megtanulták, mit jelent a sajtó, még az Axel Springer-lapokból is (mint a Bild Zeitung) hasznot tudtak húzni - pedig ezek a diákokat 'vörös náciknak' bélyegezték, és folyamatosan szidalmazták őket. De egyúttal fel is értékelték a '68-asokat - mégiscsak a felkelőktől várták a példányszám növekedését. A lázadók folyamatosan figyelték a sajtót, az Egyes Számú Kommuna tagjai pedig egyenesen tévéfüggők voltak. Éjjel-nappal több készülék is be volt kapcsolva náluk" - meséli Schildt. "Azt is az előnyükre fordították, hogy a Der Spiegel vagy a Die Zeit direkt tolta előre őket, csak hogy ellentmondhassanak a konzervatívoknak" - teszi hozzá Wolfgang Kraushaar politológus.
Heinrich Oberreuter 1968-ban egyetemistaként a barikádok túloldalán állt: "Az ellentmondást nem tűrő ideológiájuk, a minden tudományosságot mellőző érveik, az alkotmánnyal szembeni destruktív érvrendszerük, meg az a tény, hogy politikai céljaik elérése érdekében nem riadtak vissza az erőszak alkalmazásától sem, kezdettől fogva ellenszenvessé tette számomra a mozgalmat." De Oberreuter azt is hozzáteszi: "A liberális társadalompolitikai elképzeléseik, például arról, mit kezdhetünk a magánéletünkkel, egyáltalán nem zavartak. Ennek ellenére badarságnak tartom azt a közkeletű elképzelést, hogy a Szövetségi Köztársaság liberalizálódása csakis a '68-asokra lenne visszavezethető. Ezek a tendenciák már a hatvanas évek előző felében is érezhetők voltak, a mozgalom maximum felgyorsította őket."
Klaus Farin vitában áll ezzel az értékeléssel. A mozgalom tevékenységét nem is evolúciónak, hanem egyenesen revolúciónak nevezi: "Õk indították el a fejlődés útján az országot. Teljesen mindegy, hogy mi volt az eredeti céljuk. Más mozgalmak is törtek már elérhetetlen utópiák felé, itt az eredmény a fontos." A mozgalom jelentőségét Kraushaar is elismeri: "Megváltoztatta az ország értékrendszerét, megnövelte az egyén szabadságát. Hála nekik, a háború utáni évek társadalma szembesült azokkal az elhallgatott, kényelmetlen kérdésekkel, amelyeket a nyugati megszálló hatalmak eddig nem kértek számon Németországon." A mozgalom árnyoldalait ugyanakkor ő sem tagadja: "A dogmatizmus, az agresszió és a kétértelmű hozzáállásuk a terrorizmushoz kétes fényt vet a történtekre."
Szaros liberálisok
1968 elejétől a liberális lapok is mind kritikusabban viszonyultak a tüntetőkhöz. Marion Gräfin Dönhoff, a Die Zeit főszerkesztő-helyettese a hamburgi transzparens gazdáival még rokonszenvezett, ám később már hevesen bírálta a radikális egyetemisták politikai romantikáját. De a diákok sem kértek a liberálisok támogatásából; abból, amit - kedvenc teoretikusuk, Herbert Marcuse szavaival - "represzszív toleranciának" neveztek.
"Nem akartak tárgyalni. Még azokkal a liberális egyetemi tanárokkal sem voltak hajlandóak egy asztalhoz ülni és kompromisszumot keresni, akikről tudni lehetett, hogy nincs barna (azaz náci - a szerk.) múltjuk. Nem kértek az úgynevezett szaros liberálisok ötleteiből" - ecsetelte a mozgalmárok kompromisszumképtelenségét Oberreuter. "Részt vettem egy gyűlésen, ahol Ulrike Meinhof (a Vörös Hadsereg Frakció - RAF - egyik alapító tagja - a szerk.) beszédet tartott az erőszak alkalmazásának előnyeiről. Fel akartam szólalni az ilyen ostoba elképzelések ellen, de nem engedtek szóhoz jutni, majd a barátaim kirángattak a teremből, nehogy valami bajom essen."
A '68-asok főként a Frankfurti Iskola és az akkor intellektuális tabuként kezelt marxista filozófusok műveit tartották elvi kiindulópontjuknak. Az utóbbiak felkarolása szinte példa nélküli volt a háború utáni nyugatnémet politikában: aki az SPD-nél baloldalibb álláspontot vallott, abba a gyanúba keveredett, hogy az NDK-nak dolgozik. "A '68-as mozgalom magja művelt emberekből állt, akik értettek a filozófiai elméletekhez. Számukra az volt a kérdés, hogyan nézhetne ki egy működőképes, az akkori helyzetekre vonatkoztatható társadalomelmélet - mondja Klaushaar. - Ám még a kedvenc gondolkodóikhoz is meglehetősen haszonelvűen viszonyultak: csakis azokat a teóriákat választották ki maguknak, amelyeket könnyen beépíthettek saját ideológiájukba, és felhasználhattak az akkori állapotok forradalmasításához. Ezzel persze kiváltották többek között Theodor W. Adorno ellenszenvét. Amikor Rudi Dutschke 1966-ban Budapestre látogatott, kiderült, hogy Lukács Györgynek sem tetszik, ha valaki a húszas években írott műveit, például a Történelem és osztálytudatot használja ideológiája legitimálására. A '68-asok szívesen nyúltak olyan filozófusok műveihez, akik a nemzetiszocializmus idején menekülni kényszerültek az országból, ilyen volt Adorno, Bloch, Marcuse, Horkheimer. Õk már az életrajzukkal hitet tettek amellett, ami a mozgalomnak a legfontosabb volt: kompromisszumot nem ismerve szembeszegültek a nemzetiszocializmussal. Mindazonáltal egységes kánon nem tudott kialakulni a '68-asok elképzeléseiből. Ez amúgy is ellentétes lett volna a mozgalom nyitott szellemiségével."
A mozgalmárok az állam és a társadalom heves bírálata mellett életképes, konstruktív indítványokkal nemigen rukkoltak elő. A parlamentáris demokráciát - szovjet tapasztalatok ide vagy oda - tanácsköztársasággal helyettesítették volna, kommunákat alapítottak, kritikusabb szellemű egyetemeket és szabad iskolákat követeltek. "A rendszert akarták megdönteni, de nem tudták, mi lenne a megfelelő alternatíva - idézi fel emlékeit Oberreuter. - Csupa romantikus elképzelést tápláltak párizsi kommunákról meg munkástanácsokról. Az egyik ötlet szerint például Nyugat-Berlint öt-ötezer tagú kommunákra osztották volna fel, amelyek rendszeresen üléseznek, és megbeszélik egymással, milyen gondjuk-bajuk van, hogyan szeretnének termelni, és mik a politikai elképzeléseik. Ez egy modern társadalomban nem működőképes. Az egyszerű résztvevők persze ma sem és akkor sem értették, miről is szólt a mozgalom. Romantikus, világjobbító szándékú csoportként tekintenek akkori önmagukra."
"A mozgalom tagjai nem szívesen tekintettek senkit a vezetőjüknek, egyik gyakran emlegetett jelszavuk például így hangzott: mindnyájan főkolomposok vagyunk. Ugyanakkor voltak, akik nagy tekintélynek örvendtek a csoporton belül, nyilvános fellépéseiknek és az úgynevezett teoretikus kifejezésmódjuknak köszönhetően. Például Rudi Dutschke. Karizmatikus személyiség volt, bár ma újraolvasva a szövegeinek jelentős része naivnak és zavarosnak tűnik" - mondta Schildt. "Dutschke hangját és arcát adta a forradalomhoz, és ő jelképezi '68 tragikus oldalát is. Az ellene elkövetett merénylettel bukott meg a mozgalom, egy évtizeddel később pedig ő maga is ennek a támadásnak a szövődményeibe halt bele. Ugyanakkor álma, egy párt, amely az ő örökségét folytatja, nem sokkal a temetése után valóra vált, ekkor alakultak meg ugyanis a Zöldek" - emlékszik a mozgalom vezéregyéniségére Kraushaar.
Jön Baader
Az események 1968 áprilisában- májusában, a Dutschke elleni merényletkísérlet után hágtak a tetőpontra. A mozgalom vezetőjére egy szélsőjobboldali fiatal lőtt rá, akit - a diákok szerint - a Springer-lapok hecckampánya bújtott fel. A következő napokban heves utcai csatározások kezdődtek, aminek két fő célja az volt: megakadályozni a Springer-lapok kiszállítását az újságosokhoz és a szükségállapot-törvények elfogadását. Az úgynevezett húsvéti zavargásoknak két diák halottja és rengeteg sebesültje volt a tüntetők, a rendőrök és az arra tévedt járókelők közül. "Akkor borítottak lángba két frankfurti bevásárlóközpontot is, a gyújtogatók között volt Andreas Baader későbbi RAF-vezér is. Bár ő nem volt diák, mégis a berlini Egyes Számú Kommuna körül mozgott, akik, mint később kiderült, elsőként karolták fel a terrorizmus ötletét" - meséli Kraushaar.
A történtek után letartóztattak közel háromszáz egyetemi hallgatót és száz gimnazistát - és e letartóztatásokat már nem követték látványos forradalmi megmozdulások. A mozgalom elhalásának okát mindenki másban látja. Egyesek szerint a párizsi diákmozgalom szorította háttérbe, amely rövidebb idő alatt, de sokkal intenzívebben ment végbe, és teljesen elterelte a sajtó és a diákok figyelmét is. Oberreuter szerint azzal, hogy a kormány elfogadta a szükségállapot-törvényeket - amelyeket végül sosem alkalmazott -, a tüntetők elveszítették közvetlen céljukat.
A mozgalom vége ugyanakkor nem térítette el az összes forradalmárt a terveitől. "1968 nyarára mindenfelé a mozgalom halálhírét keltették. Nemcsak a sajtó, hanem sokszor maguk a résztvevők is, annak ellenére, hogy nem volt szó vesztett csatáról. Az aktivisták ekkor nem hallgattak el, csak más módszereket kerestek" - vázolja a végjátékot Oberreuter. A legtöbben az SPD felé fordultak, és mozgalmi munkásságuk gyümölcseként ünnepelték a szociálliberális koalíció megalakulását 1969-ben. Mások az újra legálissá vált kommunista mozgalomhoz csatlakoztak vagy szocialista pártokat alapítottak; a mindenféle társadalmi tekintély és hatalom ellen küzdők maoista sejteket hoztak létre, mások anarchista csoportokba verődtek. Egy elenyésző, de végül mégis nagy hírnévre keveredő csoport úgy döntött, ezentúl nemcsak hirdetni fogja a terrorizmust, hanem tevékeny részt vállal benne. "Azóta sokan erre a szeletre koncentrálnak. Ami nem is csoda. Végül is a RAF példáján a legkönnyebb demonstrálni, hogy minden emancipációs mozgalom terrorhoz vezethet" - vonja meg a mérleget a konzervatív ízlésű történész.
Nyár doktor tanácsai
Fecskendezzenek magukba férfihormonokat, vagy keressenek fel egy pszichiátert - ajánlotta még a hatvanas évek közepén is a Bravo nemi felvilágosítással foglalkozó rovata a homoszexualitásukkal birkózó fiú olvasóinak; a leszbikusoknak pedig azt: küzdjék le magukban a férfiaktól való tudatalatti félelmüket.
1969-től viszont minden megváltozott. A Springer-birodalomhoz tartozó ifjúsági lap az elsők között döntött úgy, hogy valódi felvilágosítást fog nyújtani. Egy felmérésből ugyanis kiderült: az olvasók, miután abba a korba lépnek, amikor érdekelni kezdi őket a szexualitás, más újság után néznek. Dr. Martin Goldstein, vagy ahogy a lapban hívták, Dr. Sommer volt akkoriban az első "igazi" szexuális tanácsadó. A ma 80 éves dr. Goldstein a Narancsnak azt mondta: az különböztette meg elődeitől, hogy nem parancsokat osztogatott és nem ezeréves rémhírekkel ijesztgette a hozzá tanácsért fordulókat, hanem meghallgatta a problémáikat, és azt éreztette velük, hogy amivel hozzá fordulnak, teljesen normális. "Korábban az ember mindenhol csak fenyegetésekkel találkozott, azt mondták neki, amit tenni akar, az rossz, bűnös dolog, ha megteszi, beteg vagy meleg lesz tőle, gerincvelő-gyulladása lesz, nem lehetnek gyerekei, és egyedül, boldogtalanul fogja leélni az életét. A forradalom abban állt, hogy az emberek megtették, amihez kedvük volt" - foglalja össze a lényeget az ősz pszichoterapeuta. "Dr. Sommer" havi ötezer levelet kapott, de munkáját nem a kérdések tömege nehezítette, hanem az állami hivatalok: azt a szót, hogy "óvszer", például tilos volt leírni, mindig újabb körülírásokat kellett kitalálnia; 1972-ben pedig két lapszámot is betiltottak a gyermekvédelmi hatóságok. Az indoklás: "a nemzőképesség magában nem jogosít fel a nemi szervek használatára" - idézi még mindig döbbenten Goldstein. Csak az evangélikus egyház vallott az övéhez hasonló nézeteket: még ki is adott egy röpiratot, amelyben megfogalmazta az egyház szerepét az egészséges szexualitás felé vezető úton. A szexualitás még mindig csak megtűrt, de nem elfogadott jelenség, véli Goldstein, aki szerint a megoldás az lenne, ha a fiataloknak lehetőségük lenne egy "szexuális beavatáson" részt venni. Az idős professzor ez alatt pusztán egy kirándulást ért, amikor a természet ölén egy idősebb, tapasztaltabb ember meghallgatja az érdeklődő fiatalok tapasztalatait és kérdéseit, majd tanácsokat ad nekik.
