Dragoljub Kunarac, Radomir Kovac és Zoran Vukovic - szerbek a boszniai Szerb Köztársaságból -: ők hárman voltak az elsők Európa történelmében, akiket kínzásért, rabszolgatartásért, az emberi méltóság megsértéséért és boszniai muszlim nők tömeges megerőszakolásáért mint emberiség ellen elkövetett bűnökért ítéltek el. 2002. február huszonkettedikén a volt Jugoszlávia területén elkövetett bűnöket kivizsgáló Hágai Nemzetközi Törvényszék huszonnyolc, húsz és tizenkét év börtönre ítélte őket. Fellebbezésük után hat hónappal az ítéletet megerősítették.
Nem emlékszem az arcára, arra sem, hogy láttam-e egyáltalán. Valószínűleg eltorzították. Sok nőt, aki a focai ügyben tanúskodott, ellenzővel takartak el a közönség elől, az arcukat és sokszor a hangjukat is eltorzították. De jól emlékszem a hangjára - vagyis a hiányára.
Ennek a nőnek Dragoljub Kunarac, Radomir Kovac és Zoran Vukovic ügyében - az úgynevezett "focai ügyben" - kellett volna tanúskodnia, de amikor rá került a sor, nem tudott beszélni. Ott ült vele szemben Kovac - az a férfi, aki a lányát fogva tartotta, megerőszakolta és végül kétszáz német márkáért eladta egy montenegrói katonának. Utoljára akkor látta őt, amikor felszállt a buszra, amely elszállította Focából az embereket. Tíz év telt el, a háború véget ért, de a lánya soha nem jött vissza. Amikor meglátta ezt a férfit, egyszerűen nem jött ki hang a torkán. Mintha egy erős kéz fojtogatta volna. Pedig megpróbálta, szemlátomást mindent megtett azért, hogy megszólaljon, de csak gyönge nyüszítésre tellett.
Az ügyész mutatott neki egy fényképet a lányáról (akinek a bíróságon A. B. volt a neve), és megkérdezte, hány éves lehetett, amikor a felvétel készült. Válasz helyett az anya zokogni kezdett. De nem is zokogás volt ez. Mintha egy mikrofon lett volna a gyomrában, és azt hallottuk volna, ahogy a zokogás darabokra szaggatja a húsát. Fél percnél nem tartott tovább ez a mélyről jövő, nyüszítő hang, mely inkább állaté volt, mint emberé, egy halálra sebzett állaté, amelyik már csak ezt a furcsa vonítást képes kiadni magából.
A. B. tizenkét éves volt, amikor a negyven év körüli Kovac foglyul ejtette. Nekem is van lányom, és emlékszem, milyen volt tizenkét éves korában. Épp csak elkezdett menstruálni, még moziba sem engedtem egyedül, szemüveget viselt és tornacipőben járt. Tizenkét éves korában gyerek volt még, ahogy A. B. is. Kovac nem egyszerűen erőszakot tett rajta, hanem megrontotta. Nem mintha az anyának számított volna ez a különbség. Valószínűleg csak az számított neki, hogy igazságot szolgáltassanak, hogy megbüntessék a tettest - még akkor is, ha semmilyen büntetés nem elég szigorú erre a tettre, és semmilyen büntetés nem képes visszaadni a lányát. Talán még az is számított, hogy annyi év után elmondhatja a történetét - hogy kiadhatja magából -, bár végül csak azt a furcsa vonítást volt képes kiadni magából.
Elviselhetetlen hang volt. Azt sem bírom, ha kutya vonít, hát még ha emberi lény. Nincs nagyobb fájdalom a világon, mint amikor a gyermekét veszíti el az ember. És neki most itt kellett ülnie Kovaccsal szemben, és beszélnie róla. A fájdalom azonban legyűrte.
Kovacot nem hatotta meg a zokogása. Nem moccant, az arckifejezése sem változott meg. Mintha nem is hallotta volna ezt a hangot, mintha alig érintette volna, ami a tárgyalóteremben történik. Minden gesztusa nemtörődömségről, sőt közönyről tanúskodott. A zokogó asszony és a közömbös Kovac ellentéte pedig a tárgyalás lényegét tette kézzelfoghatóvá: a vádlottak nézőpontjából merő félreértés az egész.
Az biztos, hogy Kovac szemernyi bűntudatot sem mutatott.
Magas, karcsú férfi, az arca hosszúkás, a haja rövidre nyírva. Akár jóképűnek is mondhatnánk, legalábbis csinosabbnak, mint a két focai cimboráját. Ha az arckifejezésétől eltekintenénk. Majdnem mindig valami halvány, cinikus mosoly játszik a szája szögletében, amitől beképzeltnek látszik - mintha valamely csakis általa ismert okból fölötte állna ennek a bíróságnak. Ami azt illeti, nyugodtan rendreutasíthatták volna a bíróság megsértéséért. Sötétszürke öltönyt visel, amit előző életében bizonyára esküvőkön és temetéseken hordott, lazán hátradőlve ül a székén. Tényleg olyannak látszik, mint akire nyugodtan rábízhattuk volna a lányunkat, hogy a kocsiján vigye be a kórházba. Legalábbis a háború előtt, mert utána már nem a kórházba vitte volna, hanem inkább megerőszakolta volna, még akkor is, ha csak tizenkét éves. Aztán rabszolgaként tartotta volna, más tizenéves lányokkal együtt. Alkalomadtán pedig eladta volna egy montenegrói katonának, és soha senki nem látta volna többé.
A másik focai erőszaktevő, Dragoljub Kunarac meglehetősen alacsony, negyvenes férfi. Beesett arcát két függőleges, mély ránc barázdálja. Olyan, mintha kiszáradt volna; az ottani falvakban gyakran látni ezt az inas, szívós típust. Erősen kopaszodik, sötét, göndör haja ápolatlannak látszik, aligha viheti túlzásba a hajmosást. Nagy, fekete szeme van. Egyetlen vonása sem kelt kedvező benyomást, és nem nehéz elképzelni őt gyakorló-egyenruhában, revolverrel vagy puskával a kézben. Kovaccsal ellentétben előredőlve, homlokát ráncolva, feszült arckifejezéssel hallgatja a bírókat.
Ha nem tudnánk, mit követett el - fiatal lányokat erőszakolt meg, egyikük tizenöt éves sem volt -, a harmadik férfit, Zoran Vukovicot aligha mondanánk veszélyesnek. Ártalmatlannak látszik, kicsinek és gyengének, különösen Kovac mellett. Szőke, a bőre szürkés, tésztás. Nincs álla, ez határozza meg egész megjelenését. A per alatt rövid szakállt növesztett, valószínűleg azért, hogy az álla hiányát ellensúlyozza. Február 22-én, az ítélet kihirdetésének napján borotváltan jelent meg, álla ismét beleolvadt vaskos nyakába. Arca nem árult el érzelmeket. Vagy nem is érzett semmit? A vizsgálat szerint kevésbé volt kegyetlen, legalábbis kevesebb bizonyíték szólt ellene, habár az egyik tanú szerint Vukovic elmesélte neki, hogy kénytelen volt megölni a nagybátyját. Kénytelen volt, hangsúlyozta, mintha arra számítana, hogy ezt meg fogja érteni. Vukovic a legidősebb hármójuk közül. De ettől nem látszik tekintélyesebbnek, valószínűleg szívesebben engedelmeskedik másoknak. Van valami lomposság mindabban, amit tett. Jól mutatja ezt az az eset, amikor közölte egy tizenöt éves lánnyal, akit megerőszakolt, hogy kegyetlenebb is lehetett volna, és csak azért nem volt az, mert van egy ugyanilyen korú lánya.
H
A három vádlott számára az egész per szürreális képtelenségnek tűnhetett: a tárgyaló-terem, közepén a közönséget a bíróságtól el-választó üvegfallal, a hosszú, fekete talárt viselő ügyvédek, az ugyancsak fekete, de bíborgallérral díszített talárt viselő bírák, a steril, formális légkör, az, hogy mindenki idegen nyelven beszélÉ
Abban a hegyek között fekvő kisvárosban álmukban sem gondolták volna, hogy érdekelheti a világot, amit tettek, hogy képes lesz külön törvényszéket felállítani, hogy képes lesz az emberiség ellen elkövetett bűnként számon kérni rajtuk a nők megerőszakolását, és hogy ennek a törvényszéknek nő lesz az elnöke - egy fekete nő, amilyent korábban legföljebb csak a tévében láttak! Megmagyarázhatatlan furcsaság lehetett számukra, hogy börtönben ülnek egy távoli, északi, idegen országban, ahová soha eszükbe nem jutott volna ellátogatni, és hogy külföldiek bíráskodnak felettük.
Sem Kovac, sem Kunarac, sem Vukovic nem mutatott lelkifurdalást, ahogy ott ültek napról napra, és hallgatták az ellenük tanúskodó nőket.
A. B. anyja csak egy volt a több mint harmic nő közül, akik megjelentek a tárgyalóteremben, hogy tanúskodjanak a focai erőszaktevők ellen. Névtelenek voltak, csak kezdőbetűikkel vagy ilyesféle kódszámokkal hivatkoztak rájuk: FWS-87, FWS-191, FWS-50. Egy törvényszolga leeresztett egy sárga műanyag ellenzőt a bíróságot a nézőktől elválasztó üvegfalon. A tévéképernyőkön elhomályosították az arcukat, a hangjukat pedig eltorzították, többnyire fémesen, gépiesen szólt. A vádlottak azonban szemtől szemben láthatták őket.
A három focai aligha hitte volna, hogy valaha is egy tárgyalóteremben fognak szembesülni áldozataikkal. Tudták, hogy általában a nők és különösen a muszlim nők nem szívesen beszélnek a "szégyenükről". Ezúttal tévedtek. A megerőszakolt muszlim nők nem csupán beszélni voltak hajlandók, hanem a tanúskodást is vállalták a Hágai Nemzetközi Törvényszék előtt. Sokszor sírva fakadtak, de azért sikerült pontosan leírniuk, hogyan vitték őket először a Buk Bijela motelba, aztán a focai főiskolára s a Partizánotthonba, onnan magánlakásokba, ahol hónapokig szexuálisan kizsákmányolt rabszolgákként éltek.
Mielőtt megerőszakolták őket, néha "szórakoztatniuk" kellett Kovacot és cimboráit. FWS-87 tanú több esetre emlékszik, amikor más lányokkal együtt le kellett vetkőznie, és meztelenül kellett táncolnia egy asztalon a rászegezett puskákkal szemközt, vagy amikor egy klasszikus sláger édes dallamára erőszakolták meg őket. "Megalázó volt, mert úgy éreztem, hogy a tulajdona vagyok" - mondta FWS-87. Az egyik lány elmondta, hogy torkának kést szegezve arra kényszerítették, hogy meztelenül sétáljon végig Foca utcáin a folyóig. Néhányukat el is adták, másokat megvertek, kölcsön- vagy bérbeadtak más katonáknak, néhányuknak nyoma veszett. Az egyik elmesélte, hogy az első napon, aznap, amikor az édesanyját megölték, húsz katona erőszakolta meg. És voltak olyan szexuális bántalmazások, amelyekre a tanúk nem is találtak szavakat.
Sok férfi egyszerűen csak olyan volt, mint ez a három Focából, a boszniai hegyek közt fekvő kisvárosból - és ugyanazt művelte, mint ezek. Igen valószínű, hogy sokat közülük soha nem fognak elkapni. A boszniai kormány becslése szerint körülbelül hatvanezer nőt erőszakoltak meg. A nők megerőszakolása a muszlim lakosság terrorizálásának eszköze volt, Bosznia "etnikai megtisztítását" szolgálta, és ezt a bíróság a per folyamán meg is állapította. A "tisztogatás" teljes sikerrel járt, hiszen nagyon kevés muszlim él ma Focában, amelynek új neve Srbinje, és a Szerb Köztársasághoz tartozik.
A hágai törvényszék szabályai szerint a vádlottnak, amikor először jelenik meg bírái előtt, nyilatkoznia kell, hogy bűnösnek érzi-e magát. A törvényszék elé idézett háborús bűnösök, elenyészően kevés kivétellel, ártatlannak vallották magukat. Kunarac volt az egyik, aki elsőre bűnösnek vallotta magát, de aztán megváltoztatta az álláspontját.
Jó volna tudni, mire gondolhatnak ezek az erőszaktevők, amikor kijelentik, hogy nem érzik bűnösnek magukat. Akik gyilkoltak vagy gyilkosságokra adtak parancsot, azok mondhatják, hogy kényszerítették őket, és hogy különben őket is megölték volna - és ez, ha nem is igazolja, legalább megmagyarázza tettüket. Arra azonban senki nem adott parancsot, hogy nőket erőszakoljanak meg, legföljebb általában biztatták erre a katonákat, egyszerűen azért, mert nagyon hatásos módja volt az emberek megfélemlítésének és megalázásának, ami minden bizonnyal a Szerb Köztársaság fegyveres erőinek fő célja volt Boszniában. Amikor azt mondják, hogy nem érzik bűnösnek magukat, a vádlottak azt hiszik talán, hogy a vádló nem lesz képes bebizonyítani bűnösségüket, vagy az a meggyőződésük, hogy nincs miért bűntudatot érezniük? Elvégre, ha kicsit keményen bántak is a lányokkal, nem ölték meg őket; és másokkal ellentétben, akiknek az ügyét ugyanebben a teremben tárgyalták, parancsot sem adtak arra, hogy megöljék őket.
Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a világnak azon a részén a férfiak gyakran a saját feleségükkel is úgy bánnak, mint az igavonó barommal. A férfi a főnök, a nő fogja be a száját és engedelmeskedjen. Abban sincs semmi különös, ha egy férfi időnként ütlegekkel emlékezteti erre az asszonyt. Erőszak? Hol itt az erőszak? Leteperni egy nőt, amikor és ahol csak kedvünk tartja? Ez joga a férfinak, amennyiben a feleségéről van szó. Más nők megerőszakolásáért persze tizenöt év börtönt is lehet kapni, ám az odahaza elítéltek többsége egy-két év múlva szabadul. Egy gyilkossághoz képest egy nemi erőszak semmi, legalábbis nem nagy ügy. 'k hárman csak egy kicsit szórakozni akartak ezekkel a lányokkal. Néha berúgtak, és nem tudták, mit csinálnak. Néha kipróbálták rajtuk az erejüket. De nem akartak ártani nekikÉ
Amikor FWS-50 tanút megkérdezték, mit érzett, amikor csoportosan megerőszakolták, azt felelte: "úgy éreztem, hogy meghaltam". De nem halt meg, és ha Kunaracot, Kovacot vagy Vukovicot kérdezzük, valószínűleg még hálásnak is kellett volna lennie ezért. Hatalmuk volt, meg is ölhették volna a lányokat. Vagy megölhették volna őket mások. Elvégre ezek a lányok foglyok voltak. Megmentette az életüket azzal, mondta Kovac, hogy a lakásán tartotta őket. Így fest a dolog az ő nézőpontjukból: a nemi erőszak ártalmatlan játszadozás a környéken napról napra folyó tömeges kivégzésekhez képest. Ezek a lányok örülhetnek, hogy életben maradhattak.
Örülhetnek? Találkoztam megerőszakolt nőkkel. Beszéltem velük. Különösen jól emlékszem egy kozaraci asszonyra, két gyermek anyjára. Nemrég jött vissza az omarskai táborból. Amikor üdvözöltem, nem nézett rám, nem nézett a szemembe. Leszokott erről a táborban. Gyors pillantásai elárulták, hogy fél. Kissé előrehajtotta a fejét, mintha bármelyik pillanatban ütésre számítana. Név szerint ismert néhányat azok közül, akik a táborban megerőszakolták, a szomszéd faluban laktak, de ez nem segített rajta. Beszélt a megalázottságról, a teljes kiszolgáltatottságról, arról, hogy úgy érezte, semmivé vált a teste, és arra vágyott, hogy eltűnjön, hogy ott helyben meghaljon. Az erőszak bemocskolta, mondta, úgy érzi azóta, mintha vastag rétegben borítaná a szenny, mint egy pokróc. Gondosan végigsikálja a testét újra és újra, de az érzés hamarosan mindig visszatér. Karanténba zárta önmagát: nem engedi, hogy a gyerekei megérintsék, attól fél, bemocskolódnak ők is. Életben maradt, igen. De nem örült. A törvényszék elnöke Florence Mumba, egy szép, derűs arcú, hagyományosan befont hajú fekete nő Zambiából. Amikor a focai erőszaktevők megtudták, hogy hozzá került az ügyük, bizonyára a balszerencséjüket okolták. Mit várhat egy erőszaktevő egy nőnemű bírótól? Persze, hogy rájuk fog mászni, persze, hogy a legszigorúbb büntetést fogja követelni, egyszerűen mert ő maga is nő. Amellett meg mit érthet ebből a háborúból, mikor nem is európai? Még azt gondolhatja, hogy ők hárman egyszerűen csak szórakozni akartak, pedig a muszlimok a szerbek ellenségei, és ezért a muszlim nők meggyalázásaÉ nos, valahogy igazságos. Mindenki ezt csinálta. Otthon, a Szerb Köztársaságban hősnek tekintették őket. Kinek jutott volna eszébe letartóztatni őket? Ki merészelt volna tanúskodni ellenük? Az áldozataik eljöttek Hágába tanúskodni, persze, de Focában vagy Szarajevóban nem merték volna megtenni ugyanezt; és sehol másutt Boszniában, ami azt illeti. Mindenekelőtt attól féltek volna, hogy az övéik felismerik őket.
Ha nincs Hága, Kunarac, Kovac és Vukovic még most is üldölgélne egy kávézóban Foca főutcáján, cigarettázna, konyakot iszogatna és háborús történeteket mesélne. Kijárna nekik a tisztelet, amely a háborús veteránokat megilleti errefelé. És ha véletlenül elmenne mellettük egy nő, akit megerőszakoltak, ujjal mutatnának rá és nevetnénekÉ
H
Először Dragoljub Kunaracra mondták ki az ítéletet. Figyelmesen hallgatta Mumba bírónő szavait. A beszéd nem tartott sokáig, mégis túl hosszú volt annak, aki az ítéletére várt. A bírónő végre feléje fordult. Hosszan sorolta bűntetteit, majd ezzel fejezte be: "E tettek összessége kirívóan bizonyítja, hogy ön semmibe vette a nők méltóságát és egyik legalapvetőbb emberi jogát, a szexuális önrendelkezést, és eljárása messze meghaladta azt, amit jobb híján >>az erőszaktétel háborús időkben átlagos mértékénekRadomir Kovac szokásos arckifejezése szemernyit sem változott, amikor rá került a sor. Amíg a bírónő a bűntetteit sorolta, ugyanazzal az idiotikus félmosollyal hallgatta, mintha semmi köze sem lenne az egészhez, mintha merő véletlenségből tartózkodna a tárgyalóteremben. A bírónő azonban, ha egyáltalán észrevette, egyáltalán nem törődött ezzel, nyugodt hangon ezeket mondta: "Különösen felháborító és sajnálatos, amit ön a tizenkét éves A. B.-vel tett, egy védtelen gyermekkel, akit a legcsekélyebb szánalom nélkül ugyanúgy kihasznált szexuálisan, mint a többi lányt. Végül pedig eladta, mint egy tárgyat, jól tudva, hogy ezzel más férfiak további szexuális támadásainak teszi kiÉ A mód, ahogyan vele bánt, a legvilágosabb példája az ön aljas és romlott jelleménekÉ Élvezte, hogy korlátlan hatalma van az életük fölött, amit éppen eléggé világossá tett azzal, hogy meztelenül kellett táncolniuk az asztalon, önök meg nézték őket." Amikor Kovac meghallotta, hogy húsz évet kapott, a szeme sem rebbent.
A harmadik vádlott, Zoran Vukovic már számíthatott rá, hogy az ő ítélete sem lesz enyhe. 't is kínzással és nemi erőszakkal vádolták, de mindössze tizenkét évet kapott, mert csak egy esetet lehetett rábizonyítani. "A törvényszék súlyosbító körülménynek tekintette, hogy az erkölcsi érzék és a megbánás teljes hiányáról téve tanúságot a saját lányára hivatkozott, miután megerőszakolta FWS-50 tanút, aki ráadásul csak tizenöt éves volt akkor, és gúnyolódott a fájdalmán, mondván, hogy ennél sokkal rosszabbul is bánhatott volna vele." A bírónő hosszan nézte a vádlottakat, mintha arról akart volna meggyőződni, hogy megértették-e és jól értették-e, amit mondott.
A három vádlott szemében azonban az egész per félreértés volt. A hosszú tárgyalás, a sok tanú és Mumba bírónő kitűnő beszéde ellenére egyikük sem értette, miért büntették meg. Amit a bírónő mondott, az túlságosan elvont volt a számukra; egy olyan személy üres szavai, gondolták, aki valójában nem érti az egészet. A lányok életben vannak - vagy nem? Különben hogy jöhettek volna Hágába és hogy tanúskodhattak volna ellenük? Még A. B. is élhet, valahol Montenegróban.
Hallották az ítéletet, és szemlátomást megrendítette őket az "igazságtalanság". Huszonnyolc év, húsz év, tizenkét év nők megerőszakolásáért, miközben az igazi gyilkosok ugyanezen a törvényszéken sokkal kevesebbet kaptak? Igazság ez? Számtalan férfi van Boszniában, aki sokkal rosszabb dolgokat művelt a nőkkel. Miért őket, miért csak őket hármójukat büntetik ilyen szigorúan? Ahogy elnéztem őket, lefogadtam volna: büntetésük egész ideje alatt egyedül azt fogják sajnálni, hogy ostoba módon hagyták elfogatni magukat.
A szerző horvát írónő, jelenleg Stockholmban és Bécsben él. Ez a riport A légynek sem ártanának című, magyarul a júniusi könyvhétre megjelenő kötetének egy fejezete. A kiadó a pécsi Jelenkor, a fordító Csordás Gábor. A szöveget - terjedelmi okokból - lerövidítettük; az egyes részeket csillagokkal választottuk el.
