Ukrajna és Oroszország két hete zajló gázcsörtéje nem az első menet ebben a sportágban. Ám ez a mostani az előzőnél, amely 2005-2006 fordulóján zajlott (erről lásd: Sz novim gazom!, Magyar Narancs, 2006. január 5.), nemcsak hosszabb, de jóval drámaibb is. Három éve az orosz gázóriás beérte azzal, hogy csak az Ukrajnának szánt szállításait tartsa vissza, azokat is mindössze másfél napra. Most úgy találta, hogy ezt az Európának szállítandó gázzal is megteheti, arra hivatkozva - talán nem is alaptalanul -, hogy azokat Kijev úgyis megcsapolja. Ez a példa nélküli lépés azonban nem az erő, inkább a gyengeség jele.
Oroszország, Ukrajna és a világválság
Oroszország nehéz időket él. Az ország ipari kibocsátása tavaly júliustól - tehát már az augusztusi grúziai háborút megelőzően - folyamatosan csökken. A visszaesés 2008 novemberében az előző hónaphoz képest már meghaladta a 10 százalékot, 2007 novemberéhez képest pedig 8,7 százalékos volt a hanyatlás. Bár az év elején még minden komolyan vehető prognózis majd' 8 százalékos GDP-növekedéssel számolt, az végül nem lesz több 6-nál. Ez ugyan önmagában még imponáló is lehetne, ám az előrejelzések ez év-re súlyos recessziót jósolnak az orosz gazdaságnak. A várakozások többsége az idén minimum 4 százalékos GDP-visszaeséssel kalkulál, de vannak ennél jóval pesszimistábbak is.
A globális pénzügyi válság és a reálgazdasági recesszió több csapást is mért az orosz gazdaságra. A tavalyi év második felében több mint 70 százalékot veszített értékéből az orosz tőzsde - ennél nagyobb visszaesés csak Izlandot sújtotta. A Gazprom, amelynek értéke tavaly tavasszal meghaladta a 350 milliárd dollárt, és ezzel a világ harmadik legjelentősebb tőzsdei vállalata volt, ma legfeljebb 70-80 milliárd dollárt ér. Ráadásul az elmúlt években - az olcsó hitelek időszakában - rendkívüli ütemben bővítette hitelfelvételeit. Míg hitelállománya 1997-ben csak 5 milliárd dollárnál tartott, 2006 végére már megközelítette a 40, egy évvel később a 62 milliárdot. 2003-2004 fordulóján a meglóduló olajárak - ekkor lépte át a kőolaj hordónkénti ára a 40 dolláros szintet - arra sarkalltak számos oroszországi üzleti szereplőt, hogy külső piacokon jelentős hiteleket vegyen föl. Így történhetett meg, hogy miközben az állam adóssága decemberre 40 milliárd dollár alá esett, az orosz cégek külső piacokon felvett kereskedelmi hiteltartozásai immár meghaladják a 490 milliárd dollárt. E vállalati hitelek durván egyötöde két - többségében vagy teljes egészében állami tulajdonban lévő - energetikai cég, a Gazprom és a Rosznyefty terhe.
Érthető tehát, hogy az orosz energiaóriás minél gyorsabban minél több pénzhez akar jutni. Az orosz gazdaság ugyanis hosszú hónapok óta drámai likviditási gondokkal küzd. Bár nehéz pontos képet nyerni arról, hogy a következő 12 hónapban milyen refinanszírozási terhek nehezednek rá, még a legszerényebb feltételezések is 80-100 milliárd dollárt mondanak; más szakértők ennek a dupláját valószínűsítik. És miután az orosz kormány, élén Putyinnal, a legkevésbé se szeretné, ha a hitel-visszafizetési bajok miatt orosz cégek külföldi tulajdonba vándorolnának, 2008 őszétől a kormány komoly hitelekkel segítette ki az orosz tulajdonosokat. Emiatt az ország augusztusban még 598 milliárd dollárra rúgó arany- és valutatartalékai az elmúlt hat hónapban leapadtak. És bár erről meg az állami hitelfolyósításról roppant nehéz megbízható adatokhoz jutni, a jelek szerint Oroszország e tartalékok legalább harmadát az elmúlt fél évben fölélte. Novembertől egyre súlyosabb teherré vált a rubel elértéktelenedése is. Az orosz Központi Bank megpróbálta e folyamatot lassítani, ám novemberben kétszer, decemberben hétszer volt kénytelen a rubel árfolyamát kismértékben leértékelni; e gyakorlat már az idén is folytatódott. Az utolsó negyedévben az orosz valuta tizenöt százalékot veszített értékéből.
Ennél is súlyosabb Ukrajna helyzete, ahol a gazdasági visszaesés már az oroszországi előtt elkezdődött, és a hanyatlás is gyorsabb. Ukrajnának komoly tartalékai sincsenek. December közepén volt olyan nap, amikor a nemzeti valuta 15 százalékot veszített értékéből; az ukrán hrivnya ma már csak feleannyit ér, mint 2008 elején.
A Gazprom, amely bevételeinek kétharmadát az Európába irányuló gázszállításaiból nyeri, az orosz költségvetés legnagyobb befizetője. Pénzügyi helyzetének alakulása érzékenyen érinti Moszkvát. De ukrán oldalon sem közömbös, hogy befolynak-e az évi 110-120 milliárd köbméternyi orosz gáz tranzitálásáért járó díjak. Ez az ukrán költségvetés egyik legjelentősebb bevétele. De ha mind a két félnek ilyen égető szüksége van a gázkereskedelemből származó bevételekre,
miért nem üzletelnek egymással?
Moszkva szerette volna - és nyilván szeretné ma is -, ha a lehető leggyorsabban lezárulna az az átmeneti időszak, amely alatt Ukrajna is eljut az európai árszinthez. Ezt a célt a felek 2006 tavaszán - az első gázütközet nyomán megszületett orosz-ukrán elvi megegyezésben - kölcsönösen elfogadták. A Gazprom e megállapodás szellemében kezdte fokozatosan emelni az Ukrajnába szállított gáz árát: az első gázcsata előtti 1000 köbméterenkénti 48 dollárról az első évben 95 dollárra, majd - több lépésben - 2008-ra 179,5 dollárra. (A továbbiakban mindig 1000 m3 gáz áráról lesz szó - a szerk.) Ez látszólag jelentős árnövekedés: három év alatt majdnem négyszeresére nő az Ukrajnában értékesített orosz gáz ára. Ám ha megvizsgáljuk az orosz gáz európai átlagárának alakulását, kiderül, hogy a növekedés üteme talán gyors volt, de eredménye semmiképpen sem diszkriminatív, büntető jellegű. Az orosz gáz európai átlagára 2005-ben már 230-250 dollár körül alakult, ennyiért vettük mi is. És amikor Kijev tavaly 179,5 dollárért kapta Moszkvától a földgázt, akkor ugyanez a gáz Európában az év elején már 330 dollárt ért; az év derekán átlépte a 400 dollárt, majd a kőolaj árának júliusi tetőzése nyomán, az év második felében 500 dollár környékére szökött fel.
De miért részesítette a Gazprom 2006 és 2008 között Ukrajnát ilyen kivételes elbánásban?
Mindenekelőtt azért, mert 2006 tavaszán arról is megegyeztek, hogy Kijev ún. kevert gázt kap, vagyis egyharmad arányban a drágább oroszt, kétharmad részben az akkor még olcsó közép-ázsiait. Csakhogy ez az olcsó közép-ázsiai gáz már nincs. Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán vezetői tavaly év elején bejelentették, hogy 2009-től ők is európai átlagáron (pillanatnyilag 330 dollárért) adják át a gázt Oroszország déli határainál. Az orosz-ukrán határig fizetendő tranzitdíjjal együtt ez jelenleg 370 dollárt kóstál. Ennek fényében a Gazprom december 31-i utolsó ajánlata Kijevnek, a 250 dollár méltányosnak tekinthető, még akkor is, ha ehhez hozzátesszük, hogy az Európába tartó orosz gáz ukrajnai tranzitdíja (amit tehát az ukránok szakítanak) eközben változatlan maradt volna: 1,7 dollár 1000 köbméter gáz 100 km-re történő szállításáért.
Az első gázcsörte óta gyakran hangzik el a vád, hogy Moszkva politikai nyomásgyakorlásra és büntetésre használja energetikai pozícióit. Ám ez csak akkor állna meg, ha Moszkva politikai feltételekhez kötné a szállítások teljesítését, vagy más piacokhoz képest jóval drágábban szállítana gázt Ukrajnának. Ám sem ez, sem az nem igaz. A 250 dolláros eredeti orosz ajánlat - az európai átlagár kevesebb mint kétharmada - aligha tekinthető diszkriminációnak. Ez azonban nem felelt meg Kijevnek. Az ukrán álláspont szerint az orosz ajánlat olyan árszintet kényszerítene rájuk, ami akár néhány hónap múlva magasabb lehet a gáz európai átlagáránál (ami az olaj árának mozgásához van kötve: az olajár pedig tovább csökkenhet).
És meglehet, hogy ebben Kijevnek igaza lenne. Csakhogy Kijev a két eltérő árképzési konstrukcióból a rá nézve kedvező elemeket mazsolázná ki az alkuhoz. Mert vagy már most elfogadja az európai átlagárat és a hozzá tartozó árképzési rendszert - és ha az olajár idén csökken, ő is jól jár; vagy belenyugszik az európai átlagár alatti árba, de akkor ezt a fix összeget fizeti év végéig. Mindkét döntés kockázatos - de e kockázatok az eladónál, a Gazpromnál is jelentkeznek. Ukrajna azonban kockázat nélkül akarna jól járni, az orosz szállítók rovására: hisz a mai európai átlagár kevesebb mint felét hajlandó csak elfogadni - Juscsenko elnök és Timosenko kormányfő január 1-jén közös nyilatkozatban kínált 201 dollárt -, és eközben azt is elvárja, hogy ez az olcsóság, ha törik, ha szakad, kitartson 2009 végéig.
De vajon miért kell Ukrajnának egyáltalán orosz gázt vennie?
Miért nem vehet Ukrajna máshonnan gázt?
A közép-ázsiai gáz, mint láttuk, ma már jóval drágább Ukrajna számára, mint Moszkva december végi ajánlata. Szóba jöhet még Norvégia: Oroszország után ők Európa legnagyobb beszállítói. Ám a norvég (és az algériai) gáz is valamivel drágább, mint az orosz - még a szállítási költségek nélkül is. Európa keleti felén nem sok értelme van azon gondolkodni, hogy vajon jó lenne-e norvég gázzal fűteni. Tanulságos a norvégokhoz sokkal közelebb lakó lengyelek esete. Varsó kétszer is megpróbálta norvég szállítások révén diverzifikálni gázbeszerzéseit. Először 2001-ben, amikor 16 évre szóló szerződést írt alá 74 milliárd köbméter norvég gáz szállításáról. A felek ekkor azt feltételezték, hogy hipp-hopp lefektetnek egy vezetéket a Balti-tenger fenekén, és már jöhet is a meleg. Ám kiderült, hogy a lengyeleknek szükséges kis mennyiséghez nem éri meg csövet húzni a tenger alatt; mások meg nem kértek a norvég gázból, mert az 30-40 százalékkal került volna többe, mint amennyiért a lengyelek a gázt Moszkvától vették. A második ilyen kísérlet 2007-ben történt, amikor a lengyelek megvásárolták két kis tengeri kitermelőhely 15 százalékos részesedését a norvégoktól. Ám még az ott kinyerhető - a lengyel fogyasztáshoz mérve is jelentéktelen - mennyiség Lengyelországba juttatását sem sikerült megoldaniuk - azóta sem.
Így aztán nem lett az egészből semmi, mint ahogy nem lett a Lengyelországon át Németországba tartó Jamal-2 vezetékből sem. Varsó ugyanis nem fogadta el a Gazpromnak azt a tervét, hogy a Jamal második szála Lengyelország közepén délre forduljon, és Szlovákiában összekapcsolódjék a bennünket is ellátó Testvériség vezetékkel. Moszkva szerint e vezetékszálra épp azért lenne szükség, hogy ki lehessen kerülni Ukrajnát. Ez még évekkel az ukrajnai "narancsos fordulat" előtt történt, és Oroszország elnöke Jelcin volt; ám a lengyeleknek nem tetszett a terv. "Nem hagyjuk cserben ukrán barátainkat!" - hajtogatták Varsóban, és 2000-ben, már Putyin idején föl is mondták a vonatkozó szerződéseket. Nos, e lengyel elutasítás miatt született meg utóbb, 2005 őszén a Lengyelországot elkerülő Északi Áramlat német-orosz terve, amihez tulajdonosként - 2007 végén - a hollandok is csatlakoztak. Csakhogy Északi Áramlat azóta sincs, Jamal-2 pedig nagyon is lehetne... Tévedés tehát azt hinni, hogy e (majdani) vezetékek, az Északi Áramlat, a Déli Áramlat vagy a Nabucco megoldanák jelen bajainkat. Nem fogják! Már csak azért sem, mert e három tervezett vezeték együttes kapacitása épp hogy eléri majd Ukrajna mai áteresztő képességét. És egyébként is - hol vannak még ezek a csövek? És ki tenne beléjük gázt? (Erről bővebben lásd cikkünket: Ki tölt a csőre?, 2008. szeptember 11.)
A megoldás sokkal inkább a megegyezés lenne. Mindenekelőtt a lehető leggyorsabban fel kell újítani az európai szállításokat. Ennek feltételéül Moszkva a teljes tranzitmennyiség akadálytalan átengedését szabta. Elfogadta Angela Merkel javaslatát az európai megfigyelők kiküldéséről is: lapzártánkkor nem Moszkván, hanem az ukránokon múlik e csoport munkába állása.
De ha a gázszállítás helyre is áll a napokban, Európának Ukrajna ügyét egyszer és mindenkorra meg kell oldania. Legelőször is a két ország közti gázügyletből ki kell iktatni a még 2006 elején alapított, svájci bejegyzésű RoszUkrEnergo közvetítő céget. E vállalat funkciójával kapcsolatban aligha lehetnek kétségeink. Tavaly Ukrajna e közvetítő cég révén 55 milliárd köbméter földgázt vásárolt a Gazpromtól 179,5 dollárért, ám ezt a gázt e cég jóval drágábban, 320 dollárért adta tovább. A különbözet 9 milliárd dollárt fialt. Hogy ez az irdatlan mennyiségű pénz hová tűnt, az érintetteken kívül aligha tudhatja bárki. Nem kizárt, hogy a haszonszedők nem csak az ukrán oldalon vannak - de ezt a pénzelnyelőt mindenképpen ki kell venni a rendszerből. Ám ez csak az első lépés. A megoldás legfontosabb eleme az lenne, ha Ukrajna áttérne az európai árakra és árképzésre - miközben az ukrajnai tranzitdíjnak is az európai átlagárhoz kell igazodnia (ez jelenleg 3,4 dollár/100 km/1000 köbméter). Moszkva kész ennek az elfogadására, ha Kijev megadja az európai árat. Ha valami, hát ez végre szuverén állammá tenné Ukrajnát.
