Magyar Narancs: Több könyvet írt Közép-Ázsia, a Közel-Kelet országairól, majd a politikai iszlámról, illetve az iszlám és a Nyugat kapcsolatáról. Ezúttal pedig globális válaszokat keres a mai vallási trendek által felvetett kérdésekre. Miért e téma?
Olivier Roy: A globalizált iszlámról szóló könyvemben (Globalized Islam, 2004) az iszlám revivalizmusokkal foglalkoztam (a fontosabb fogalmak magyarázatát lásd keretes anyagunkban - a szerk.), és azt fedeztem fel, hogy számos rokon vonást mutatnak a keresztény revivalizmusokkal, különös tekintettel az evangéliumi protestáns mozgalmakra. A közös pontok a következők: a térítés és a megtérés igénye; az eredeti kultúrától való elszakadás és a hit "individualizációja", amin azt értem, hogy az egyes emberek egyéni alapon, valamely személyes útkeresés eredményeként csatlakoznak, a lelki-érzelmi töltés felerősödése mellett. Amiből az is következik, hogy ezek a mozgalmak épp ott a legsikeresebbek, ahol sikerül elszakadniuk a hagyományos kultúráktól és szocializációs formáktól.
MN: Egyik feltevése az, hogy a mai formájukban globalizált vallások leírására kevésbé alkalmas a klasszikus dominációelmélet, amely az elidegenedéssel és a hatalmi viszonyokkal operál. Melyek ennek az elméletnek a korlátai?
OR: A vallások elterjedését eddig általában a politikai, hatalmi viszonyok függvényében próbálták magyarázni, elsősorban a birodalmi vagy gyarmati keretben. Eszerint például az araboknak azért sikerült elterjeszteniük az iszlámot, mert politikai hatalommal rendelkeztek. Az oroszok az orosz birodalom keretei közt térítettek az ortodoxiára, az európaiak így exportálták a kereszténységet a gyarmatokra: a spanyolok, a franciák, a portugálok Afrikába és Dél-Amerikába a katolicizmust, az angolok Észak-Amerikába a protestantizmust. Hagyományosan tehát a hittérítést, egy új vallás térhódítását a politikai hatalom ideológiai vetületeként értelmezték. Sokan továbbra is így gondolkoznak, és az iszlám térhódítását egy muszlim kalifátus kialakításának politikai óhajával magyarázzák, a protestantizmus előretörését pedig az Egyesült Államok befolyásának eszközeként. Ezért próbálja Oroszország betiltani a protestáns hívek toborzását. De Franciaországban is - bal- és jobboldal egyaránt - gyakran úgy tekintenek a Jehova Tanúira vagy az evangéliumi protestánsokra, mint az USA előretolt helyőrségére. Ám a politikai domináció elmélete ma nem ad magyarázatot a vallási jelenségek felélénkülésére. Nem magyarázza, hogy miért vonzó az iszlám a fekete amerikaiak számára, hogy a Spanyolországba érkező ecuadori bevándorlók miért térnek át a protestantizmusra, hogy algériai muszlimok miért veszik fel a kereszténységet. A mai anglikán egyház konzervatív szárnyát afrikaiak alkotják - ugandaiak, nigériaiak, kenyaiak. Amikor az anglikán egyház vezetője, a canterburyi érsek a sharía iránti engedékenység mellett érvelt (erről lásd: Európában szabad gondolkodni, Magyar Narancs, 2008. május 8.), épp két afrikai születésű kollégája bírálta őt súlyosan.
MN: Messzebb jutunk a ma leginkább az angolszász kutatásban elterjedt "piaci sémával"?
OR: Nos, hogy jön ide a piac? Először is az egész világban ugyanazok a termékek vannak forgalomban, köszönhetően az internetnek, a hittérítőknek, az angol nyelv elterjedtségének, a globalizációnak. A Jehova Tanúi, a krisnások, a szalafizmus, a mormonizmus, a zen buddhizmus ugyanabban a formában jelentkeznek Magyarországon, Amerikában, Oroszországban vagy Brazíliában. Sőt, még a vallások kialakulásának eredeti területein is az adott vallás globalizált formája a domináns, és nem a hagyományos. Globalizált, formatált termékek jelennek meg tehát az egyik és egyénileg választó fogyasztók a másik oldalon. A kollektív áttéréseknek leáldozott. Végül pedig kialakult egy olyan sztenderd, amelynek révén az adott vallások - bár dogmáik eltérőek -, hogy úgy mondjam, szakembereik révén nagyjából ugyanazt ígérik: boldogságot, önmegvalósítást, egyensúlyt, megváltást stb. Az önmegvalósítás témaköre ma minden vallásban szerepel.
Persze a piaci elmélet sem magyaráz meg mindent. Nem tudja megokolni, miért sikeresebb az egyik hit, mint a másik, ahogy azt sem, hogyan megy végbe a termékek egységesítése. Én - e két elméleten túllépve - arra keresek magyarázatot, hogy a vallások formatálása hogyan lehet egyszerre következménye a hatalmi viszonyoknak és a piacnak. Látjuk például, hogyan kísérlik meg a nyugati államok nyugati vallássá alakítani az iszlámot. Megpróbálják rávenni a híveket a kvázi egyházba való tömörülésre, arra, hogy legyenek profi imámjaik vagy lelkészeik a hadseregnél. A toleranciáért cserébe bizonyos feltételeket írnak elő a számukra: a nők és férfiak közti egyenlőséget, a sharía legkeményebb előírásairól való lemondást. Ez lenne a kényszerformatálás. De a vallásszabadság is alakító tényező. Ez ad lehetőséget arra, hogy - a muszlimoknál maradva - egyházközségekbe szerveződjenek, és így igényt tarthassanak a többi vallásnak nyújtott lehetőségekre. A bíróságok megítélik számukra azokat az adókedvezményeket, amelyekre a zsidó vagy keresztény felekezetek is jogosultak. A kényszerek és a szabadság biztosította jogok együtt idézik elő, hogy a vallások ugyanolyan formát öltenek.
MN: Ön szerint sántít egy másik híres-hírhedt elmélet is, a civilizációk összecsapásáról szóló, amelyet Bernard Lewis és a napokban elhunyt Samuel P. Huntington nevéhez kötünk.
OR: Ez a teória úgy véli, hogy minden nagy kultúra nagy vallásokon alapszik, és minden nagy vallás a kultúrán keresztül testesül meg. A kultúrák és a vallások között szinte azonosságot tételez - ezért beszélhet szinte egyenértékűen a civilizációk, a vallások és a kultúrák összeütközéséről. Én viszont azt próbálom bizonyítani, hogy a vallásos fundamentalizmusok és revivalizmusok - tehát épp a vallások problematikus vonulatai, amelyek az összecsapás-elméletet ihlették - közös vonása az "akulturáció", azaz az elszakadás azoktól a kultúráktól, amelyek korábban hordozták őket. Bemutatom, hogyan épül a szalafizmus a hagyományos muszlim kultúrák kritikájára, vagy azt, hogy a protestantizmus ma a világi, profán kultúrára pogány, sőt vallásellenes kultúraként tekint. Ezt hívom "szent tudatlanságnak". Ha abból indulunk ki, hogy a kultúra a tudás alapja, és hogy a tudomány, a művészetek valamifajta kultúrát feltételeznek, akkor azt mondhatjuk, hogy ma ezek a nagy vallások bizalmatlanok a tudással szemben, hiszen nem bíznak a kultúrában.
MN: A szalafizmusról és az evangéliumi keresztényekről azt is kifejti, hogy ezek a hatvanas évek mozgalmaival párhuzamosan fellendülő vallások ma bajban vannak: nem egyszerű ugyanis átadni a "szakítás hagyományát".
OR: A vallás "visszatérése" általános, ám generációs jelenség, és a hatvanas évek utáni nemzedékeket érintette leginkább. Az olyan nagy politikai ideológiák válsága, mint a kommunizmusé vagy a nacionalizmusé - az arab nacionalizmusoké például -, vagy a 68-as mozgalom szembefordulása a klasszikus nyugati kultúrával arra utal, hogy a huszadik század második felében egyfajta szakítás, szakadás ment végbe. A racionális gondolatrendszerek, köztük a politikai ideológiák válsága összefügg a valláshoz való visszatérés mozgalmaival. És valóban, a szóban forgó vallásoknak most nagy problémát jelent a fiatal generációkkal való kapcsolatteremtés, ezt látjuk a katolikusoknál, az ultraortodox zsidóknál is. Próbálnak a fiatalok szubkultúrájára jellemző eszközökkel hatni, a zenével, a ruházattal, a nyelvhasználattal, de az ember a szüleivel való szakítást aligha tudja átadni a saját gyerekének. A revivalista vallások válságának jeleit az amerikai választásokon is láttuk: a keresztény jobboldalnak nem sikerült megnyernie a fiatalokat, nincs ugyanis semmi mondanivalója a globális felmelegedésről, a gazdasági válságról, a szegénységről vagy a társadalombiztosításról. A szent ignorancia merevsége, a "tiszta" vallásosság kudarcot vall a társadalom elvárásaival szemben.
MN: Ezek szerint a fundamentalizmusok általános válságáról beszélhetünk?
OR: Azt hiszem, igen, bár bizonyos eltolódásokkal. A muszlim világban ma azt tapasztaljuk, hogy a fundamentalizmusoknak nincs igazi társadalmi jövőképük. Vagy olyan mozgalmakhoz vezetnek, mint az al-Káida, amely elszakad a mindenkori kulturális-társadalmi kontextustól, vagy megkísérlik újra felvenni a társadalmi problémák fonalát.
MN: Ön gyakran emlegeti, hogy az iszlámról szóló franciaországi közbeszéd alapvetően általánosító, leegyszerűsítő, összemossa a kultúrát és a vallást; és hogy a Bernard Lewis-féle orientalizmus és a fundamentalizmusok valamiképp egymás tükörképei. Azaz nem csupán a fundamentalisták szenvednek szent tudatlanságban, hanem olykor nyugati értelmezőik is.
OR: A Nyugat mai uralkodó iszlámvíziója alapvetően ideologikus. Azt gondoljuk például, hogy minden benne van a Koránban, hogy tehát a muszlimok viselkedése, a világi muszlimoké is a vallással függ össze - hiába, hogy nem is vallásosak! Kollektív döntéseket, viselkedési mintákat tulajdonítunk nekik, és nem egyénieket. Valamiféle mozdíthatatlan, vallásos tudatot. A másikat ideológiai, magunkat pedig - természetesen - szabad és racionális lényként tételezzük föl. Ez ellehetetlenít minden vitát, annál is inkább, mivel az ilyen televíziós műsorokban eleve a pró és kontra képviselőit keresik, és nem könnyű középről elmagyarázni, hogy a dolgok leginkább bonyolultak. Ezek bokszmeccsek, ahol kiütéssel vagy pontozással nyerni lehet, ámde valamiféle igazságot vagy konszenzust keresni nem.
MN: Egy másik meglepő kijelentése szerint az ún. republikánus konszenzus soha nem létezett Franciaországban. De az angol modellből, a "multikulturalizmusból" sem igaz a fele sem. Tényleg úgy gondolja, hogy igazából nincs francia és angolszász integrációs modell?
OR: De, a két modell létezik; a francia lényegét tekintve asszimilációs, ami körülbelül azt jelenti, hogy mindenkinek ugyanazt a kultúrát, ugyanazt a víziót kell képviselnie. Az angol multikulturalizmus pedig abból indul ki, hogy különbözőek vagyunk, de ezek a különbségek egyrészt kollektívek, másrészt a vallás a kultúrára épül. Az angolok e multikulturális szűrőn keresztül kezelik a vallásokat: ha valaki más vallású, akkor más a kultúrája is. Mi, franciák pedig az ún. la•cité-n keresztül. Mindkét modell utat téveszt. A vallás ma nem kapcsolódik közvetlenül a kultúrához - ezért nem működik a multikulturalizmus. Másrészt a vallások ma elvárják a vallásként való elismerésüket: ez az asszimilációs modell problémája, amely, a francia la•cité mintájára, nem tudja hitközösségekként értelmezni az embercsoportokat, így nem tud mit kezdeni azokkal, akik magukat így tételezik. Ezek a modellek a birodalmi rendszerekben, a gyarmatosítás idején még működtek, de ma a nyugati országokban abba az alapproblémába ütköznek, hogy e demokráciák alapja már nem a csoport, hanem az egyén. Ezért gondolom, hogy multikulturalizmus és a demokrácia ellentétes fogalmak. Akárcsak az ideologizált vagy politikai szekularizáció, amilyen a francia vagy a török, amely szabadságukban korlátozza a polgárokat. Ezzel szemben én egy "pozitív szekularizáció" híve lennék, amely szétválasztja az államot és az egyházakat, de lehetővé teszi a vallásos megnyilvánulásokat a köztereken. Így működnek a skandináv államok, Kanada, Québec és - a multikulturalizmust leszámítva - az angolok is.
Fogalmak
Revivalizmus: visszatérés a gyökerekhez, egy olyan ősinek vélt formához, forráshoz, amely révén újjáéleszthető a hit. A protestáns egyházakban a XVIII. századtól jelentkező ún. nagy ébredések (Great Awakenings) nyomán a revivalizmus vonatkozhat általában a lelki megújulásra törő vallási mozgalmak megélénkülésére vagy konkrétabban az egyéni megtérésre (az átörökített vallási hagyománynyal szemben) és ennek élmény voltára fókuszáló mozgalmakra. Mindkét értelemben köthető a főként protestáns eredetű ún. evangéliumi kereszténység egyházaihoz (baptisták, adventisták, metodisták stb.), a XX. sz. elején született pünkösdi mozgalomhoz (melynek célja a pünkösdi "ősegyház" feltalálása). De alkalmazható a szalafizmusra is, amennyiben ez az irányzat Mohammed próféta egykori híveinek életmódját kívánja restaurálni, a "tiszta" iszlám megélése érdekében. Történetileg összefonódik (de nem azonosítható) a fundamentalizmussal, amely szintén igyekszik visszatérni az adott vallás vagy szubkultúra eredeti alapjaihoz, alapelveihez - vagy legalábbis ahhoz, amit a mozgalom résztvevői annak tartanak.
Sharía (arabul: "út", "vízhez vezető ösvény"): tágabb értelemben bármilyen jogrendszert jelenthet, amely szándéka szerint - az iszlám szerinti - Isten által elrendelt normáknak kíván megfelelni. Szűkebb értelemben a klasszikus iszlám jogtudományi hagyományokra, struktúrára épülő jogrendszereket nevezzük sharía jogrendszereknek.
La•cité: az egyház és állam szimpla szétválasztásán túl a francia köztársaság egyik ideológiai pillére. Az 1905-ben törvényben előírt alapelv még a francia forradalomból ered; az Emberi és polgári jogok nyilatkozatában rögzített elképzelést a ma érvényben lévő 1958-as alkotmány első cikkelye is megerősíti. A francia állam e "semlegessége" a különféle (hit)vallásokkal szemben a polgárok törvény előtti egyenlőségének alapja - a lelkiismereti szabadság és a politikai-adminisztratív szférán kívüli szabad vallásgyakorlás jogának elismerése mellett.
Egy hosszabb szekularizációs folyamat nyomán, a klérus befolyásának ellensúlyozására, a társadalmi együttélés új politikai, szociális és etikai normáinak kialakítására irányuló erőfeszítések a nemzeti egységet garantáló ún. republikánus paktumban testesültek meg. E konszenzusnak ma is legalább olyan lényeges eleme az 1882-ben bevezetett kötelező, világi közoktatás, mint a la•cité - ugyanis mindkettő a köztársaság olvasztótégelyének, egyúttal a nemzet egységének eszköze és szimbóluma.
Orientalizmus: az Edward W. Said (1935- 2003) palesztin születésű amerikai irodalomtudós és műkritikus, politikai aktivista azonos című könyvében kifejtett elmélet szerint "Hozzávetőlegesen a XVIII. század végét véve kiindulási pontnak az orientalizmus jelenségét tárgyalhatjuk, értékelhetjük úgy, mint a Keletről való gondolkodás intézményesült formáját; a határozott kijelentésekben, a jelenségek leírásában, a Kelettel kapcsolatos stúdiumok oktatásában, a keleti világ pacifikálásában és leigázásában testet öltő megcáfolhatatlan gondolkodásét; az orientalizmus tehát nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom biztosítását célul kitűző nyugati viselkedésminta." (Részlet az Orientalizmus bevezetőjéből, fordította Péri Benedek, Európa, 2000)
