Ez a terv, amely eredendően arra hivatott, hogy némiképp mérsékelje Európa gázfüggését Oroszországtól, a kezdetektől bukdácsolt. Van ugyanis egy alapvető baja: jelesül az, hogy felette kétséges az évi 30 milliárd köbméter kapacitásúra tervezett vezeték megbízható feltöltése. A terv kiötlői három irányból reméltek gázt vásárolni a megépítendő csőbe. A Kaszpi-tenger két oldalán található, jelentős energiakészletekkel rendelkező egykori szovjet tagköztársaságokból (Azerbajdzsánból, Türkmenisztánból, Üzbegisztánból és Kazahsztánból); az európai gázpiacon mind ez idáig semmiféle szerepet nem játszó, ám a világ második legnagyobb igazolt gázkészletével rendelkező Irántól, illetve a konszolidálódó Iraktól.
Az utóbbi két reménybeli beszállítóval szemben mindig is merültek fel kételyek. A tervek szerint az iraki gáz kurdisztáni területeken át érné el a majdani Nabucco keleti végpontját, a törökországi Erzurumot. Ennek az iránynak a kockázatait mi sem bizonyítja jobban, mint azon, a grúz-orosz háború kitörését megelőző napi incidens, amikor kurd gerillák Törökországban felrobbantották a Baku-Tbiliszi-Ceyhan-olajvezeték egy szakaszát. Irán a nukleáris programja miatti tartós politikai bizonytalanság és az Egyesült Államok erőteljes rosszallása miatt nem tekinthető Európa számára megbízható partnernek - annak ellenére sem, hogy az iráni energiaügyi miniszter június végén bejelentette: Teherán kész csatlakozni a Nabucco-projekthez.
A Nabucco tényleges beszállítóiként tehát csak az egykori szovjet tagköztársaságok jöhettek komolyan szóba. Ám e négy, jelentős energiakészletekkel rendelkező "új, független állam" közül is csak legfeljebb kettőre - Azerbajdzsánra és Türkmenisztánra - számíthatott Európa. És rájuk is leginkább csak a közelmúltig. A grúziai háború e tekintetben is változást hozott. Haladjunk sorban!
Négyből jó, ha kettő
Az az első perctől világos volt, hogy sem Üzbegisztán, sem Kazahsztán belátható ideig nem lesz képes jelentős mennyiségű gázt felajánlani az európai projektnek. Üzbegisztán szinte teljes exportkapacitását ma Oroszország köti le, s ez így lesz hat-nyolc év múlva - a Nabucco tervezett üzembe állításakor - is. Ráadásul ez a kapacitás nem is túl nagy: 2007-ben az üzbég gázkitermelés 65 milliárd köbméterre rúgott, amiből a közép-ázsiai ország mindössze 14 milliárdot tudott exportálni. Kazahsztán helyzete sem sokban különbözik. A hatalmas kiterjedésű belső-ázsiai országban 2007-ben ugyan közel 30 milliárd köbméter gázt hoztak felszínre, ám ennek legfeljebb csak a felét tudták exportálni, döntően Oroszországnak. Valóban, 2015-re szeretnék az évi 80 milliárd köbméteres szintig bővíteni kitermelésüket, amiből 35 milliárdot visznek majd külső piacra - ám ez a piac akkor is az orosz és a kínai lesz. Kazahsztán talán a FÁK-térség egyetlen országa, amely akár nyíltan is politizálhatna az orosz érdekekkel szemben, mert belső politikai stabilitása, gazdasági növekedésének üteme és gazdaságának ereje, valamint energetikai függetlensége ezt megengedné - ám a nazarbajevi Kazahsztán több előnyt lát a moszkvai együttműködésben, mint az esetleges szakításban.
De inkább ők sem
Azerbajdzsán és Türkmenisztán esete - legalábbis a grúziai háborút megelőzően - némileg másképp festett. Mindkettőjükről úgy tudhattuk, hogy bizonyos feltételek mellett érdekeltek a Nabucco megvalósulásában. Baku azért lehetett Európának reményteli partner, mert kívül esik az északról Oroszország, délről Irán, nyugatról a Kaszpi-tenger által határolt - és egyben Európától el is reteszelt - "transzkaszpi zsákon". Vagyis azon a térségen, ahonnan a Kaszpi-tenger státuszának és felosztásának rendezetlensége miatt felettébb bizonytalannak tűnik minden - Oroszországot és Iránt elkerülő - energiaszállítás. Miután Azerbajdzsán a tenger Európához közelebb eső, nyugati oldalán fekszik, sem Moszkva, sem Teherán nem képes megakadályozni abban, hogy energiaforrásait - Grúzián és Törökországon át - az európai piacokra juttassa. E geopolitikai helyzet előnye különösen azok után vált érzékelhetővé, hogy 2002 és 2005 közt megépült a Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolaj-, majd 2005 és 2007 közt a Baku-Tbiliszi-Erzurum-földgázvezeték is.
Azerbajdzsánnak azonban most nincs és belátható időn belül nem is lesz elegendő mennyiségű földgáza a 3300 km-esre tervezett vezeték feltöltéséhez. Baku tartalékai ehhez elégtelenek. Ráadásul Ilham Alijev azeri elnök néhány napja - és ez már a kaukázusi háború közvetlen következménye - világosan az amerikai alelnök, Dick Cheney értésére adta: ők fogják forszírozni az Oroszországot elkerülő energiaszállítási útvonalak építését. És ez több mint érthető. Az Alijev vezette Azerbajdzsán évek óta igyekszik a függetlenségét határozottan demonstráló államként föllépni. Baku látványosan távolságot tart Oroszországtól - ám ügyel arra is, hogy ez ne csapjon át konfliktusos viszonyba. A kaukázusi relatív nyugalom fenntartása elsőrendű azeri érdek: a Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC)-kőolajvezetékkel Azerbajdzsán jelentős jövedelemhez jutott, s ezt aligha akarná a térség stabilitásának megbillentésével kockára tenni. Nyugodtan kivárhat gázvagyonának nemzetközi piacokon történő értékesítésével is. Éppen ezért - és ez már a grúziai háború előtt is világos volt - sem a Nabucco-vezeték megépítésébe, sem az ún. transzkaszpikumi - vagyis az Azerbajdzsánt Türkmenisztánnal a Kaszpi-tenger alatt összekötő - vezeték telepítésébe nem akar bekapcsolódni. Baku sem üzleti, sem politikai kockázatokat nem akar magára venni, nem keresi Moszkva kegyeit, de haragját sem "igényli". Nem lohol a NATO-ba, miközben messzemenően együttműködik a szervezettel. Ez a magatartás Oroszország és Irán közvetlen szomszédságában nagyon is érthető; és Ilham Alijev körültekintő politikájával érdemes lenne Európában is számot vetni.
Türkmenisztán helyzete még Azerbajdzsánénál is kényesebb. Ugyan jelentős - a térségben talán a leggazdagabb - gáztartalékai vannak (valószínűleg megközelítik a világtartalékok 10 százalékát), ám továbbra sem állnak a rendelkezésére olyan szállítási útvonalak, amelyeken keresztül e vagyon egy részét - Oroszországot elkerülve - Európába szállíthatná. Türkmenisztán most szinte csak Oroszország felé tud gázt szállítani: arrafelé azonban jelentős mennyiséget, a teljes exportból (51 milliárd köbméter) durván 43 milliárdot. (A többit - egy kisebb vezetéken át - Irán veszi meg.) Az ország bevételeinek túlnyomó része az oroszországi gázexportból származik. Minden bizonytalanság - az orosz vételi szándékok akár részleges felülvizsgálata - pillanatok alatt roppant bajba sodorná Türkmenisztánt. Ezért Asgabad csak olyan vezetékterveket mer fontolóra venni, amelyek nem váltják ki Moszkva rosszallását. Ilyen irány a kínai (a "transzeurázsiai" cső Üzbegisztánon és Kazahsztánon át Kínáig), és az indiai (a "transzafgán" vezeték Afganisztánon és Pakisztánon át Észak-Indiáig). A Kaszpi-tenger menti vezeték felújítása északra, Oroszország felé bővíthetné a jelenlegi szállítási kapacitást. És bár Berdimuhammedov türkmén elnök idén tavasszal többször is célzott arra, hogy Asgabad nem vette le a napirendről a Nabucco szempontjából kulcsjelentőségű, ún. "transzkaszpi" vezeték megépítésének tervét, ennél tovább sohasem ment.
És a grúziai események után nem is várhatunk mást. Hisz miért is húzna ujjat Oroszországgal, ha olyannyira kiszolgáltatott neki? Ráadásul Moszkva politikai jóindulata nemcsak azért fontos Berdimuhammedovnak, mert egyelőre Oroszország a türkmén gáz csaknem kizárólagos vásárlója, hanem mert messzemenő megértést tanúsít masszívan autoriter rendszere iránt. Az új elnök próbál ugyan kitörni a nyijazovi évek nemzetközi elszigeteltségéből, ám a türkmén rezsim erősen tekintélyelvű vonásai miatt Berdimuhammedov egyáltalán nem lehet biztos a Nyugat rokonszenvében. A pragmatikus - és lényegét tekintve hasonlóan autoriter természetű - Putyin-rezsim viszont aggály nélkül kész Asgabaddal együttműködni, ha a türkmén vezetés nem keresztezi Oroszország érdekeit. Márpedig Berdimuhammedov eddig sem mutatott erre különösebb hajlandóságot - a grúziai háború pedig csak fokozta óvatosságát.
Maradnak az oroszok
Jól láthatjuk tehát, hogy a Nabucco-projekt sorsa a legkevésbé épp tőlünk, magyaroktól függ, miközben nyilvánvaló érdekünk lenne, hogy megvalósuljon. Ha másért nem, hát azért, hogy a következő évtized elején a magyar tárgyaló küldöttség úgy ülhessen le a Gazprom képviselőivel a 2014-ben lejáró gázszállítási szerződés megújításáról tárgyalni, hogy Budapest nem csak Oroszországtól tud gázt vásárolni. De nem kevésbé fontos szempont az is, hogy a magyar kormány ne köteleződjék el egyoldalúan, kizárólagosan egy olyan projekt mellett, amelynek esélyei döntően nem tőlünk, hanem a nálunk sokkal erősebbek szándékától függnek.
Súlyos politikai hiba lenne nem meglátni e szándékokat és ezeket az erőket - egy ilyen helyzetnek nem szolgáltathatjuk ki magunkat. És annak a már-már hisztériával felérő félelemnek sem, amellyel az utóbbi időben Európa az Oroszországtól való energiafüggésére tekint. Ez a függés ugyanis kölcsönös; az egymásra utaltság rendkívül erős. Éppúgy vannak gazdasági, mint technológiai elemei. Ez különösen jól látszik a gáz esetében. Lehet, hogy Oroszország bírja a világ igazolt gáztartalékának csaknem 30 százalékát - és ezzel igazán különlegesek a pozíciói -, ám exportja teljes egészében Európába irányul. Ezeket a szállításokat még középtávon is rendkívül nehéz más piacok felé forgatni, kiváltképp egy olyan ország számára, ahol máig egyetlen gramm cseppfolyós gázt sem állítanak elő. A már kitermelt gáz esetleges "visszatartásának" pedig komoly technológiai korlátai vannak. A földgáz ugyanis nem alkalmas olyan stratégiai játékokra, mint a kőolaj, hiszen a tárolása távolról sem olyan egyszerű. Ha kijött a földből - már amennyiben Moszkva nem akar technogén katasztrófát provokálni -, legfeljebb csak 4-5 napig tartható vissza az oroszországi vezetékrendszerben, miközben Európának legalább 90 napra vannak tartalékai.
De miért is tenne ilyet Oroszország, hiszen bevételeinek döntő részét épp gáz- és olajexportja révén nyeri? Próbáljuk megőrizni tehát a józanságunkat - még mindig evvel megyünk a legtöbbre.
