A háború Belgrádból és Pristinából nézve: Párbeszédhibák

szerző
Bruszt László
publikálva
1999/31. (08. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A NATO kosovói beavatkozásáról kialakult vita egyik oldalán a háború támogatói egy új világrend kialakulásának első állomásaként üdvözölték Szerbia bombázását: a világ demokratikus vezető államai végre felismerték, hogy vannak olyan univerzális emberi jogok, melyek védelméért akár fegyverrel is, akár a nemzetközi intézmények megkerülésével is, de ki kell állni. A háború ellenzői viszont megkérdőjelezték, hogy valóban e jogokért indult-e el a NATO katonai gépezete, s azt állították, hogy a háború célja annak a régi világrendnek a konzerválása, melyben szűk látókörű nagyhatalmi érdekek dominálnak az elvek felett. Ez a háború az erkölcsileg kétes nagyhatalmi reálpolitika meghaladása, az első humanitárius háború - így az egyik oldal. Ez csak az erkölcsileg védhetetlen reálpolitika folytatása - így a másik. De milyennek tűnik ez a vita Belgrádból és Pristinából nézve?

A NATO kosovói beavatkozásáról kialakult vita egyik oldalán a háború támogatói egy új világrend kialakulásának első állomásaként üdvözölték Szerbia bombázását: a világ demokratikus vezető államai végre felismerték, hogy vannak olyan univerzális emberi jogok, melyek védelméért akár fegyverrel is, akár a nemzetközi intézmények megkerülésével is, de ki kell állni. A háború ellenzői viszont megkérdőjelezték, hogy valóban e jogokért indult-e el a NATO katonai gépezete, s azt állították, hogy a háború célja annak a régi világrendnek a konzerválása, melyben szűk látókörű nagyhatalmi érdekek dominálnak az elvek felett. Ez a háború az erkölcsileg kétes nagyhatalmi reálpolitika meghaladása, az első humanitárius háború - így az egyik oldal. Ez csak az erkölcsileg védhetetlen reálpolitika folytatása - így a másik. De milyennek tűnik ez a vita Belgrádból és Pristinából nézve?

Abszurdnak, legelőször is; a valóságtól léggömbként elszabadult gondolatok színes kavalkádjának.

Pedig szerb és albán értelmiségiekkel, az ottani demokratikus ellenzék tagjaival beszélgetve e kérdésekről az első felszínes következtetés még az is lehetne, hogy Belgrád és Pristina csak leképezi a világszerte folyó vitát, amennyiben az albán demokratikus és liberális értelmiségiek a humanitárius háború hívei, a szerbek az ellenzői. Csak egy kicsit kell azonban megkaparni a felszínt, hogy kiderüljön: a háborút különböző mértékben elszenvedő albán és szerb értelmiségiek nézetei az alapkérdésekben nem állnak olyan távol egymástól, s megkérdőjelezik mind a két szélsőséges álláspontot.

Szerb barátaim rezignáltan beszélnek a háborúról: "Hogyan hívhatnak egy háborút humanitáriusnak, ha az mindenekelőtt azoknak okoz szenvedést, akiket meg akar védeni, másodsorban meg azoknak, akiknek nem sok közük van a kosovói albánok szenvedéseihez?"

Belgrádi beszélgetőpartnereim, Drinka Gojkovic irónő, Ivan Vejvoda amerikai és angol egyetemeken tanító politológus, Aleksandar Jerkov filozófus, egy független könyvkiadó vezetője és Mihail Arandarenko közgazdász a maguk módján annak idején mind támogatták a kosovói albánok ügyét. Ám a háború szerintük sem erkölcsi, sem politikai érvekkel nem igazolható. A balkáni helyzet etnikai, politikai, vallási, történelmi, gazdasági problémák bonyolult keveréke, ezt leegyszerűsíteni egyetlen kérdéssé, az emberi jogokéra jelesül, csak nehezíti a megoldást. Ekkor csak két oldal létezik: a megvédendő szenvedőké és a szenvedést okozó gonoszoké, a valódi problémák pedig a cirkálórakéta sebességével repülnek ki a látókörből. Így csak ugyanolyan szerencsétlen látszatmegoldások kerekedhetnek ki, mint Horvátországban és Boszniában. A balkáni helyzetre nem az emberi jogok védelme, hanem a demokrácia a megoldás - mondja Vejvoda. "Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy Busht a kilencvenes évek elején nem köti le az orosz birodalom szétesése, és rászáll az észak-írországi helyzetre. Mindazt a problémahalmazt, amit ott britek és írek, katolikusok és protestánsok, békepártiak és fegyveresek évtizedek alatt felhalmoztak, emberi jogi kérdéssé egyszerűsíti le. Mondjuk a katolikusok jogaiéra. Küld egy megoldási javaslatot Thatchernek, és a hatodik hét után megbombázza Londont." Thatcher és Milosevic persze nem hozható egy szintre, de a lényeg ugyanaz: emberi jogi kérdéssé leegyszerűsítve, a probléma megoldhatatlanná válik. A megoldás felé Blair mozdította el a helyzetet, arra alapozva, hogy itt minden oldal sáros valamilyen mértékben, illetve arra, hogy a megoldásnak figyelembe kell vennie mindegyik oldal politikai, vallási, gazdasági érdekeit és érzékenységeit. Olyan mechanizmusokat kell kitalálni, amelyek keretei között e felek folyamatosan rákényszerülnek a párbeszédre, s arra, hogy egyre inkább egy közös értelmezési keretben definiálják saját érdekeiket és identitásukat. A megoldás a demokrácia kiterjesztése: a hatalmak újraelosztása a tartományon belül, Nagy-Britannián belül, Észak-Írország és Írország között - bonyolult demokratikus mechanizmus, ami a párbeszéd állandósításával hoz létre önszabályozó békefenntartó rendszert. "Ez lenne az új világrend felé való elmozdulás - mondják belgrádi barátaim -, a Balkánon is erre kellett volna elindulni. Attól, hogy most idejön ötvenezer állig felfegyverzett katona, nem oldódik meg semmi. A Nyugatnak inkább a Balkán demokratizálását kellett volna támogatnia, Milosevic demokratikus ellenzékét. Ehelyett a balkáni mészárszék henteseivel fogott kezet, és tőlük várta a rend fenntartását. Albán barátaink is jobban jártak volna, ha részt vettek volna a választásokon, együtt megbuktathattuk volna Milosevicet."

E belgrádi elemzők nem vitatják tehát az emberi jogok védelmének szükségességét, de ezt szerintük nem az égi háborúval kellett volna megoldani, és tévesnek tartják azt az elképzelést, hogy pusztán ettől bármilyen rend kialakulna. A háború alapvető erkölcsi kérdése pedig szerintük az, lehet-e a szenvedés enyhítésére hivatkozva ennyi szenvedést okozni. Nagyon óvatosan fogalmaznak: először azokról a szenvedésekről beszélnek, melyeket a kosovói albánoknak okozott a háború ("Kosovo már de facto protektorátus volt kétezer nyugati megfigyelővel, ezt a védelmet kellett volna kiterjeszteni, ehelyett a NATO az egész Jugoszláviát akarta protektorátussá tenni; szabad mozgást követelt a békefenntartóknak országszerte, s amikor Milosevic ezt nem fogadta el, kivonták a némi védelmet még biztosító megfigyelőket, elkezdték a légiháborút, és Kosovóban átadták a terepet Milosevic vérebeinek"). Másodiknak a menekülteket befogadó környező országok szenvedéseit említik ("vajon mi történne, ha az Egyesült Államokba néhány hét alatt 40-50 millió mexikói menekült özönlene - ez a megfelelője annak, ami a kétmilliós Macedóniában történt, amikor a több mint négyszázezer albán menekült megérkezett"), és csak a legvégén sorolják a szerbek szenvedéseit.

Pristina

Képzeljük el Damaszkusz vagy Isztambul külterületeit Dunaújváros belvárosába ojtva: kissé leegyszerűsítve ez Pristina. A házakon tiranai albán lobogók lengenek, vörös alapon fekete kétfejű sas, a hangulat az 1945-ös Budapestet idézi, két-három héttel az orosz csapatok beérkezése után. Felszabadulás, újjáépítés, országépítés. A pristinai nemzeti színház falán graffiti: "Thank you Olbright" (sic!), a színházzal szemben, a helyi Soros-iroda helyén az U‚K főhadiszállása. (Sorosék kijjebb szorultak, az új iroda falán egy pristinai kép Sorosról, aki szerb és albán értelmiségiek közül mosolyog ránk.)

Szerb barátaim egyengették kosovói találkozóimat, ők hívták fel pristinai barátaikat. Helyi Vergiliusom Shkelzen Maliqi albán filozófus, ballib értelmiségi, a kosovói szocdem párt alapítója, nyugati kormányok tanácsadója, aki rendszeresen publikálja politikai elemzéseit külföldön is - az albán TGM-nek tűnik első ránézésre. Pristinában mint a leendő önkormányzat, netán kormány kultuszminiszterét emlegetik. ´ hoz össze Astrit Salihuval, a nemrég alapított társadalomtudományi egyetem vezetőjével és Ylber Hysóval, a legnagyobb kosovói napilap egyik alapítójával, a MaNcs időközi levelezőjével, aki a pesti Közép-európai Egyetemen középkorászatból doktorált ("no, ez nem Lipótváros" - világosít fel). Ylber most egy független politikai tanácsadó szolgálat vezetője, klienseik között nyugati kormányok vannak meg a NATO-parancsnokság, ENSZ-szervezetek; végül vele indulunk háztűznézőbe Kosovóban, ő ismertet meg Sokol Beqirivel, a kosovói-albán határon élő posztmodern, posztkonstruktivista festővel.

Kissé meggyötört arccal néznek rám az albánok, amikor beszámolok nekik belgrádi beszélgetéseimről. "Hát persze, a demokratikus megoldás! Az lett volna a jó, de hol volt belgrádi barátainknak ereje ahhoz, hogy ezt megcsinálják? Minden valamirevaló szerb ellenzéki párt ultranacionalista, a demokratikus ellenzék fényévnyi távolságra a hatalomtól, itt meg minket közben szép lassan irtottak. Úgy kell az árnyalt megközelítés, mint egy falat kenyér, de Milosevicék belekezdtek a boszniai forgatókönyv reprízébe." "Protektorátus? Hol volt itt protektorátus? - kérdi Ylber. - Kétezer fegyvertelen megfigyelő volt itt, akik előzékenyen húzódtak vissza, mint Srebrenicában, amikor a mészárosok megérkeztek. Már nagyban folyt az etnikai tisztogatás, amikor kudarcba fulladtak az utolsó kísérletek a tárgyalásos rendezésre."

"Hogyan vehettünk volna mi részt Szerbia demokratizálásában, a választásokon, Milosevic megbuktatásában, ha egyszer maga a helyzet, amelyben a választásokat megtartották, törvénytelen volt? - kérdi Maliqi. - Az 1974-es jugoszláv alkotmány szerint a kosovói parlament jóváhagyása nélkül a föderális parlament nem hozhat döntést Kosovóról.

Amikor 1990 júliusában a belgrádi szövetségi parlament feloszlatta a pristinai tagköztársasági parlamentet, saját magát helyezte törvényen kívül. Jugoszlávia felbomlása nem a horvátok és a szlovénok kiválásával kezdődött - ők már arra hivatkozhattak, hogy a belgrádi szövetségi parlament vált alkotmányon kívüli testületté a kosovói autonómia felszámolásával. És ugyan mi történt volna azzal a szerb párttal, amelynek mi mellé állunk? A Milosevic ellen tüntető belgrádi diákok két éve azt kiabálták az őket botozó szerb rendőröknek, hogy menjetek Kosovóba! És biztos lehetett volna emberségesebb a humanitárius háború, de a mostani világpolitikai helyzetben erre futotta. Valamit tenni kellett, és a helyzet a háború nélkül csak rosszabb lett volna."

Balkánia

Belgrádban és Kosovóban az első fél órában csak ezeket az érveket hallottam. Nádas Péter és Susan Sonntag versus Pierre Bourdieu és Konrád György: déja vu. Aztán a beszélgetések kitágultak az időben, visszafelé és előre is. Hogyan jutottak ide a dolgok? Mikor egyszerűsödött le minden a csak háborúval megoldható humanitárius kérdéssé, és mit oldott meg a háború? E kérdésekről diskurálva egyre közelebb került egymáshoz Belgrád és Pristina, s látóterünkből lassan kiúsztak az európai és amerikai értelmiségi viták.

"Nyilvánvaló, hogy nem lehet pusztán humanitárius kérdésként kezelni Kosovót, ez ennél bonyolultabb politikai, kulturális, gazdasági és alkotmányos problémahalmaz, de részben a nyugati kormányok, részben Milosevic és a szerb ellenzék politizálása nyomán erre a kérdésre egyszerűsödött le minden" - mondják az albánok. "A szövetségi parlament 1990-es döntése az autonómia felszámolásáról alkotmányellenes volt, törvényen kívüli szerb hatósággal váltotta fel a kosovói önkormányzatot. A kosovói albánok válasza erre a békés ellenállás volt, a vérbosszúban jeleskedők Gandhit és Martin Luther Kinget olvasták, Rugova, az 1991-ben kikiáltott Kosovói Köztársaság vezetője az albán Gandhi szerepében tetszelgett. Az U‚K csak Dayton után, részben az ottani megállapodás hatására, jött létre 1996-ban. Maguk a kosovóiak is azt hitték először, hogy Belgrád provokációja az egész, és várták a Nyugat segítségét." Onnan sokáig csak annyit mondtak, "türelem, tudjuk, hogy van itt egy humanitárius probléma", de dolgozunk a megoldáson, viszont felejtsétek el, hogy többre számíthattok az autonómiánál.

Pedig a kosovói albánok már Blair előtt kitalálták a demokratikus megoldást. Rend pusztán emberi jogok biztosításából nem áll elő, vélték, inkább olyan hatalommegosztási rendszert kell kidolgozni, ami kielégíti Belgrádot és Pristinát, intézményesíti a párbeszédet, a törekvést arra, hogy a közösen kialakított értelmezési keretben definiálják a politikai, kulturális és gazdasági problémákat, és keressék a megoldásokat.

A kilencvenes évek közepére világossá vált, hogy a Nyugat legfeljebb a korábbi alkotmányos keretek közötti vagy a körüli megoldást fogad el. Erre született válaszul Balkánia ötlete. Kitalálója, Adem Demaqi, a pristinai Emberi Jogokat és Szabadságokat Védő Tanács vezetője 29 évet húzott le börtönökben. Ötlete az volt, hogy a kosovói kérdést csak a demokrácia felé való előremeneküléssel lehet megoldani, valamilyen közösséget fenntartva Belgráddal úgy, hogy közben a Kosovói Köztársaság gondolata is megmarad. Az új konföderációs állam, Balkánia három független, szuverén köztársaság, Szerbia, Crna Gora és Kosovo laza szövetsége lett volna. Rugova hívei támadták Demaqit, de a különbség a két politikus céljai és nézetei között nem volt drámai. Maliqi szerint Rugova és Demaqi is köztársasági megoldást keresett a problémára, s míg Demaqi elképzelése már eleve magában foglalta szerződéses politikai, gazdasági és katonai kapcsolatok létesítését Szerbiával és Crna Gorával, Rugova homályosabban fogalmazott a független, Szerbia és Albánia felé egyaránt nyitott Kosovóról. "De hát - füstölög Maliqi -, ha nyitott Szerbia felé is, azt hogyan lehet elképzelni szerződéses kapcsolatok nélkül?" Mindenesetre Balkánia gondolata bekerült az albán politikai színtérre, és ha lettek volna tárgyalások Belgráddal, hát ezen az alapon indultak volna el.

Ám átfogó tárgyalások a kilencvenes évek végéig nem kezdődtek. Washington csak 1999 elején kényszerítette tárgyalóasztalhoz Belgrádot, a háború előtti utolsó pillanatban. A Nyugat addig csak halogatott. Közben az európai államok a kosovói rendezés nélkül is elismerték Jugoszláviát, az önszabályozó-önfenntartó regionális demokratikus rend helyett a régi recepttel kísérleteztek: a régió legerősebb államára, annak is a legerősebb emberére bízták a rend fenntartását. "Hogy az egy mészáros? Mondd már, majd legalább félnek tőle!" Jugoszlávia felbomlásának horvát és szlovén szakaszában a nemzetközi közösség kizárólag a nemzeti szuverenitás kérdésére összpontosított, a kisebbségi, etnikai, politikai problémákról megfeledkezett. A bosnyák háború idején még erről is lehátráltak, és csak a békére koncentráltak. "Legyen már végre béke a Balkánon, akár azon az áron is, hogy a régió mészárosaira bízzuk a rend fenntartását." Daytonban a Nyugat aztán fejet hajtott előttük. "Uraim, önök fegyverrel létrehoztak etnikailag megtisztított területeket, most mi elismerjük az új entitások létét, csak hagyják már abba." Sok szempontból Dayton lökte a kosovói probléma "egy-ügyű", tisztán humanitárius kezelése felé a jugoszláviai albánok ügyét. (Maliqi több írásában is világosan bemutatja, hogyan alakította a daytoni megállapodás a balkáni tragédia szereplőinek gondolkodását.) A megállapodás nem engedte meg ugyan az etnikailag megtisztított területek azonnali Szerbiához, illetve Horvátországhoz való csatolását, de mindenféle szövetségek formájában nyitva hagyta ennek a lehetőségét. Milosevicéknek sikerült az adott keretek közötti legnagyobb, gyakorlatilag a független államisággal egyenlő autonómiát kiharcolniuk a boszniai szerbeknek. Az albánok kérték ugyan, hogy Daytonban Kosovo ügye is kerüljön napirendre, de nem jártak sikerrel. Az ő olvasatukban Dayton üzenete az volt, hogy ha van igazság és politikai szimmetria, akkor a lehető legnagyobb autonómiát követelhetik ők is, amelynek jegyében csak formálisan kötődnek majd Jugoszláviához, úgy, ahogy a boszniai szerbek Bosznia-Hercegovinához (azaz sehogy). A nyugati reálpolitika visszaüzent a Gandhit bújó albánoknak: "Azt már nem. Nektek nem jár automatikusan ugyanaz, mint a boszniai szerbeknek. Tetszettek volna harcolni, mint Karadzicék, akkor talán más lenne a helyzet."

Dayton Milosevic szempontjából is fordulópont volt. Addig egyszerre törekedett arra, hogy a lehető legnagyobb állami szuverenitást vívja ki a boszniai szerbeknek, és a legkisebbet adja meg, ha nagyon kell, az albánoknak. Az ő olvasatában Dayton üzenete az volt, hogy ez a stratégia nem biztos, hogy működik, ugyanakkor van egy másik lehetőség is: Kosovóban megcsinálni a másik Boszniát. Kirobbantani a háborút, aztán etnikailag kipucolni a Szerbiával határos területeket (Kosovo 40 százalékát), majd ezt elismertetni a Nyugattal.

A Jugoszlávia felbomlását beindító kosovói válság békés rendezésének lehetősége valószínűleg a daytoni megegyezéssel úszott el végképp: ekkor álltak rá az események arra a kényszerpályára, melynek végén a humanitárius háború következett. Dayton után a hírhedt Szerb Tudományos Akadémia elnöke, Milosevic nagy szövetségese bejelentette, hogy az albánokkal nem lehet megegyezni, fel kell osztani Kosovót: "Ide nekünk a terület 40 százalékát, azt a részt, ahol Kosovo ásványi kincsei vannak, aztán menjenek isten hírével."

Dayton után egy évvel megalakult az U‚K. De talán még Dayton után is sok mindent lehetett volna tenni a háború megállítására. Csakhogy az Európai Unió megosztottsága szinte az utolsó percig megakadályozta egy átfogóbb béketerv kidolgozását és kierőszakolását.

Béke, kényszer nélkül

Belgrádi és pristinai beszélgetéseim után sem lettem lelkes támogatója ennek a háborúnak. Elfogadtam a szenvedéseket végigélő albánok érveit, azt, hogy a NATO most végül is megakadályozta a boszniai vérengzés megismétlését. Ezt a háborút ugyanakkor csak fanyar humorérzékkel lehetne humanitáriusnak nevezni, s igencsak korainak tűnik egy új kor hajnalaként üdvözölni. Alulról, a térségen belülről ezt a konfliktust nem lehetett megoldani. A liberális demokráciák beavatkozása a balkáni konfliktusba a legutóbbi időkig nem segítette a békés rendezést, és maga is hozzájárult a konfliktus elfekélyesedéséhez.

Kosovo nemzetközi protektorátussá válása, a szerbiai politikai változások nemzetközi segítése végül is megnyithatja az utat a megoldás felé. A mostani háború tanulsága ugyanakkor nem csupán az, hogy folytatni kell az erőfeszítést olyan legitim és legális megoldások keresésére, melyek világszerte lehetővé teszik az univerzális jogok védelmét. A balkáni típusú problémák rendezésének csak egy fontos, de távolról sem elegséges feltétele a globális szintű hatalmi-kormányzási szerkezetek átalakítása. Legalább ilyen fontos az az útkeresés, amit a szerb és albán demokratikus értelmiségiek kezdtek el: demokratikus önszabályozó és önfenntartó megoldást találni a konfliktusok helyi-regionális kezelésére. Innen nézve a mostani háború csak egy rövid és szomorú epizódja egy jóval hosszabb folyamatnak.

Bruszt László

szerző
Bruszt László
publikálva
1999/31. (08. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...