Május 30-án A Vanity Fair - története során először - megelőzte a Washington Postot. A W. Mark Felt = Mély Torok-sztorit első kézből adták le, így a Post, amely dicsőségét nem kis részben még mindig a Watergate-ügyre alapozza, hazai pályán volt kénytelen a hírek után kullogni.
Csütörtökön azért összeraktak egy négyoldalas mellékletet, amelyben mindenki megszólal, akinek csak lehet közvetlen mondanivalója a történetről. Legelsősorban persze maga Bob Woodward, aki édeskés nosztalgiaesszében vázolja fel az első találkozás és a kibontakozó személyes kapcsolat pasztellszíneit. Az írásból Felt amolyan pótapafiguraként bontakozik ki, aki, bár hallgatag, mint egy westernhős, mégis szívhez szóló tanácsokat ad az újságíró-karrier kezdeteinél álló elveszett ifjúnak. Woodward olyan nagy adagokban keni a cukormázt, hogy az a gyanúm támadt, hátha a fiókban - minden eshetőségre készen - heverő nekrológot dolgozta át a jeles alkalomra. Igaz persze, a Pulitzer-díjat jórészt Feltnek köszönheti. Nem azért, mintha feltétlenül tőle származott volna minden fontos információ (ezt Carl Bernstein, kicsit talán "savanyú a szőlő" alapon, mindig el is mondja). Hanem mert az újdondász sztoriját, amely sorozatos törvénysértéseket vélt felfedezni a Nixon-féle Fehér Házban, aligha fogadta volna el a főszerkesztő Ben Bradlee, ha nincs mögötte biztosítékként egy igazi "nagyágyú" neve. Woodward tehát minden határon túlmenően hálás és szentimentális. Némi jóindulattal gondolhatjuk azt, hogy a nagy nemzetek, éppen nagyságuk okán, kicsit mindig gyermekdedek maradnak.
A Torkos család
De hogyan került elő a történet éppen most? Az amerikai sajtón még alig futott végig a "milyen-óvatosan-kell-bánni-a-névtelen-belső-informátorokkal" görcse a Newsweek indokolatlan és gyáva meghunyászkodása után. Talán Feltből újra előtört az igazi hős? Nehéz elhinni. A Felt család bevallása szerint nagypapitól már búcsút vett az emlékezete. Azon túl, hogy 91 éves elmúlt, 2001-ben enyhe agyvérzésen esett át, úgyhogy az FBI néhai második embere aligha kezdeményezhette saját maga a nagy leleplezést. A világsajtót bejáró képen egy botra támaszkodó öregembert látunk, arcán megmerevedett mosoly, szeme fénytelenül néz a már alig-alig felfogott világba. Balján határozott állú ötvenes nő, eltökélten médiaképes mosollyal, keze az öregember vállán. Biztos támasz. Jobboldalt, félig a háttérben huszonéves fiatalember, az alkalomhoz összerendezett arcvonásaival idealistán néz a kamera fölött a távolba. Joan Felt, a gyermekét egyedül felnevelő spanyoltanárnő és Nick Jones, a joghallgató unoka. A család. A kép szinte ikonszerűen viseli magán az amerikai médiacsináltság jegyeit - mégis kikacsint mögüle a szomorkás magánvalóság.
Lapzártánkkor a család már beismerte, hogy a leleplezésben az anyagiaknak is volt némi szerepe. Magyarán eladták nagyapó személyes titkát, mielőtt a halál megfoszthatta volna őket családi örökségük erkölcsi tanulságon túlmenő hozadékától. A dolog bizonyos szempontból gyomorforgatóan egyszerű: Bob Woodward és Carl Bernstein megígérte Mark Feltnek, hogy haláláig nem adják ki "bizalmas forrásuk" személyazonosságát. Joan Felt, aki pár éve szerzett tudomást apja szerepéről a Watergate-ügyben, gyorsan belátta, hogy az agg Felt bizonyára nem túl távoli halála esetén újból csak Bob Woodward és a Washington Post aratja le a hírnév tizenöt percét és dollárezreit. Így hát gondolkodás nélkül eladta apját a nyilván legtöbbet ígérő Vanity Fairnek. Hiába, az idős ember ellátása is sokba kerül, a gyerek taníttatása sem két fillér. Csöndben bugyog fel a viszolygás savanykás íze. De nem erről a Steinbeck tollára méltó családi történetről akartam írni.
Hogy Felt hős-e, vagy mégis inkább áruló, nyilván még sok talkshow-percet és újságoldalt fog megtölteni. De itt talán nem az az érdekes, hogy kötelességszegés árán szabad-e megakadályoznunk nagyobb bűn elkövetését. Gyanítom, az eset nem ilyen módon fog bekerülni az erkölcsfilozófiai traktátusokba. Ha egyáltalán. Ugyanis Felt korántsem önzetlenül nyomta fel politikai feletteseit a sajtónak. Hoover 1972-es halála után mélyen megsértődött azon, hogy nem ő örökölte meg a legendás igazgató irodáját, hanem a Nixon-kreatúra Patrick Gray, aki aztán maga is belebukott a Watergate hullámverésébe. Na jó, ne legyünk ennyire világtól elrugaszkodottak, és lássuk be, hogy bár önző magánindokok is segítették Mély Torkot a döntésben, mégiscsak a Nixon-féle eszelős politikai ámokfutást akarta megállítani. Hiszen Felt az ügynökség politikai felhasználása ellen lépett fel. Az alkotmányosság alapelveit sutba vágó, politikai ellenfeleit megfigyeltetni akaró elnök ellehetetlenítése olyan cél, ami talán mégiscsak erkölcsi elismerést érdemel.
Talán igen, de a történet még ennél is kicsit bonyolultabb. W. Mark Felt ugyanis nem egyszerűen lojális beosztottja volt Hoovernek, hanem istenítette és kiszolgálta főnökét. Mindenben.
Az iÆú Torok
A hatvanas évek végén a cégen belül csak "bűnbanda" néven ismert osztályt vezette, amelynek az volt a feladata, hogy folyamatosan ellenőrizze a helyi kirendeltségeket, vajon teljes pontossággal hajtják-e végre Hoover legapróbb kívánságát is. Hibázni pedig nem lehetett. Az FBI belső reformját kezdeményező igazgatóhelyettest, William Sullivant Felt segített ellehetetleníteni. Az FBI az ötvenes években korántsem volt egyszerűen egy szövetségi szintű rendészeti szerv. Bár nem világos, hogy tényleges törvényszegésben részt vettek-e, az biztos, hogy kevés olyan bíró vagy ügyész lehetett, aki megtagadta volna J. Edgar Hoover lehallgatási, megfigyelési kérelmét. A megfigyelendők kiválasztásának elveiről pedig ne legyenek illúzióink. Martin Luther King Jr. soha nem volt kommunista. Richard Helms CIA-igazgató, akiről szintén vezettek aktát, még kevésbé. A szempont politikai volt, és nem egy esetben személyes. Hogy a Hoover-féle gondolkodás mennyire átitatta W. Mark Felt személyiségét, azt az is bizonyítja, hogy amikor Gray bukása után az új igazgató, az immár nem politikai kinevezett William Ruckelshaus megpróbálta felgöngyölíteni a szálakat és kivizsgálni az FBI érintettségét a Watergate-botrányban, Felt ott tett keresztbe neki, ahol tudott. Majd egy hónap múlva sértődötten nyugdíjba vonult.
A Mély Torok-sztori tehát nem tanulságok nélküli. De a legtöbb irányból nézve kivételesen gusztustalan.
