Nemzetközi ellenszenvhullám és zajos tiltakozások közepette lépett hivatalába. Az iraki háború kapcsán elhíresült neokon főmumust számos támadás érte az elmúlt hetekben, noha tudható, hogy személyében a legjobb képességekkel megáldott amerikai politikacsináló került a pénzintézet élére.
Kicsoda is valójában Paul Wolfowitz? A héják héjája, uzsonnára tyrannosaurus rexet majszoló velociraptor vagy inkább egy praktikus idealista, aki mélyen hisz az Egyesült Államok világhatalmi primátusában és a demokrácia exportjában? Személyének és működésének értékelése korántsem egyöntetű, de a véleményalkotást némiképp megkönnyítheti, ha megismerkedünk eddigi életútjának főbb állomásaival.
Wohlstetter-mártás
Paul D. Wolfowitz 1943-ban született Brooklynban. Apja, Jacob Wolfowitz a kor egyik vezető matematikusa volt, aki - mint lengyelországi zsidó emigráns - 1920-ban érkezett az Egyesült Államokba. A kis Paul a papájának katedrát biztosító New York állambeli Ithaca egyetemi campusán nevelkedett. Fölcseperedvén itt szerzett diplomát matematikából (1965 - Cornell), majd érdeklődése irányt váltott, s 1972-ben immár politikatudományból doktorált. Ez irányú tanulmányait a chicagói egyetemen folytatta, s itt került kapcsolatba ideológiai eszmélkedésének két meghatározó figurájával, Leo Strauss-szal és Albert Wohlstetterrel. Jóllehet a vele foglalkozó írások többet emlegetik a vérkonzervatív Strauss hatását, maga Wolfowitz inkább (a filozófus Quine tanítványának számító) határozottan pragmatikus Wohlstettert tekinti szellemi atyjának.
A magasan képzett ifjú szakember, aki doktoriját a Közel-Kelet atomfegyverekkel való fölszerelkezésének veszélyeiről írta, 1973-ban cserélte föl remekül induló egyetemi karrierjét (Yale) a közszolgálattal. 1977-ig a Fegyverzet-ellenőrző és Leszerelési Ügynökségen dolgozott, ahol szerény résztvevője lehetett a nevezetes stratégiai fegyverzetkorlátozási tárgyalásoknak (SALT). A republikánus, ám remek intellektuális adottságokkal rendelkező Wolfowitz 1977-ben, a Carter-éra beköszöntével átkerült a Pentagon kötelékébe. Már mint a védelmi minisztérium vezető tisztviselője írta azt a figyelemre méltó tanulmányt, amelyben a Perzsa-öböl aktuális biztonsági kérdései, illetőleg a szovjetek esetleges térfoglalása mellett immár az iraki rezsim hódító törekvéseit is számba vette. A visszatekintve kis túlzással profetikusnak vagy akár sorsszerűnek is ítélhető dolgozatban Wolfowitz Kuvait és Szaúd-Arábia irakiak általi lerohanásának kockázatát latolta.
A dékán és a Balkán
Ronald Reagan, aki szakított a Szovjetunió számára olyannyira kedvező évtizedes détente gyakorlatával, elnöksége éveiben mind fontosabb feladatokkal bízta meg Wolfowitzot. Az új erőpolitikai úzus (amely - ne feledjük! - a világkommunizmus gyors összeomlását eredményezte) lelkes híveként előbb a külügyminisztérium politikai tervezőcsoportját vezette, majd 1983 és 1986 között mint helyettes államtitkár a kelet-ázsiai és csendes-óceáni térség felelőse volt. E poszton került szembe a Fülöp-szigetek demokratizálásának, a diktatúrából a demokráciába való békés átmenetnek a problémájával. Azon republikánus tisztségviselők közé tartozott, akik, fölmérve Ferdinand Marcos uralmának tarthatatlanságát, az amerikai kormányzaton belül lándzsát törtek a Fülöp-szigetek mielőbbi demokratizálása mellett. Wolfowitz személyét ekkor érték először sajtótámadások, ám az első horogütéseket még jobb felől, a Marcos elnököt körömszakadtáig támogató ókonzervatív táborból mérték rá.
Hasonló problematikával került szembe új állomáshelyén, az USA indonéziai nagykövetségének élén is (1986-1989). Indonéziát ekkortájt már jó ideje a hű szövetséges, ám az emberi jogokra fittyet hányó Szuharto elnök irányította, akinek mozlim ellenzéke mind hangosabban követelte a demokráciát. Wolfowitz remek nagykövetnek bizonyult, hangot talált Szuhartóval, de egyúttal barátságot kötött az ellenzéki Abdurrahman Wahírral (a későbbi államelnökkel) is. (Itt kell megemlíteni, hogy a sokak által a zsidó világösszeesküvés szürke eminenciásának tekintett Wolfowitz kifejezetten jó kapcsolatokat ápol megannyi mérsékelt iszlám vezetővel Malajziától Irakig. Ez a tény éppoly kevéssé zavarja a konspirációs elméletek híveit, mint az, hogy Wolfowitz támogatja a palesztin állam létrejöttét.) Utóbb bírálói a szemére vetették, hogy keveset tett az ázsiai ország demokratizálásáért, ám a világ legnépesebb muzulmán államában szép emlékeket őriznek a nagykövetről, aki búcsúnyilatkozatában egyértelműen hitet tett az indonéz demokrácia mellett.
Az idősebb Bush elnökségének éveiben a védelmi politikáért felelős államtitkár posztját töltötte be. A jelenlegi alelnök, Dick Cheney közvetlen alárendeltjeként irányította a hidegháború utáni amerikai stratégia kialakítását, s ennek főelemeként a Szovjetunió atomfegyverzetének részleges leszerelését, illetve az első Öböl-háború terveinek kidolgozását. Az Öböl-háború kapcsán ellentétbe került elnökével, amikor az megelégedett Kuvait fölszabadításával, s lemondott Szaddám Huszein gyors megbuktatásának lehetőségéről. Clinton hivatalba lépésével egyidejűleg Wolfowitz elhagyta a közszolgálatot, s időlegesen visszatért az egyetemi tudományosság világába: hét évig volt a John Hopkins Egyetem Paul H. Nitze Nemzetközi Tanulmányok Intézetének (SAIS) professzora és dékánja. A politikatudomány fellegvárának tekinthető intézet vezetésével egyidejűleg Wolfowitz dékán a formálódó republikánus neokon agytröszt spiritus rectoraként is működött. Az egypólusúvá vált világ új amerikai doktrínáját kidolgozó csoport 1992-t követően több dokumentumban tárgyalta elképzeléseit az USA biztonságteremtő és demokratikus küldetéséről, s megkérdőjelezhetetlen világhatalmi primátusáról. A clintoni külpolitikával élesen polemizáló Wolfowitz és társai egyébiránt több esetben is támogatták a demokrata kormányzat diplomáciai és katonai erőfeszítéseit, különösképpen a balkáni béketeremtés munkáját. Wolfowitz ebben az időszakban mint a NATO kelet-európai kiterjesztésének feltétlen híve nyilatkozik meg (s pontosan érti, hogy Jelcin csak blöfföl), s a jugoszláviai háborúk kezdetétől fogva az Egyesült Államok balkáni beavatkozását szorgalmazza a szerb agresszor ellen.
Tetszik, nem tetszik
Az évtizedes előkészületek után, 2000-et követően a neokonzervatívok kész tervekkel láttak hozzá a világ egyetlen szuperhatalmának kormányzásához. Wolfowitz, aki a védelmi miniszter helyetteseként működött, kezdettől fogva szorgalmazta a világméretű demokráciateremtés és a terrorizmus elleni harc összekapcsolását. 2001. szeptember 11. után ő volt az egyik kezdeményezője az Afganisztán és Irak elleni katonai fellépésnek. Az iraki háború körül mutatkozó visszásságok (a hiányzó ENSZ-fölhatalmazás, az állítólagos tömegpusztító fegyverek kérdése, a vártnál nagyobb veszteségek stb.) jócskán ártottak Wolfowitzék nemzetközi megítélésének. Bár azt fontos jelezni, hogy az iraki akció mérlegét - tetszik vagy sem - aligha Michael Moore vagy Thürmer Gyula fogja megvonni, hanem az úgynevezett történelem. Az azonban már most is kijelenthető, hogy az USA jelen külpolitikáját éppúgy tévedés lenne hagymázas víziónak, képviselőit pedig bűnszövetkezetnek nyilvánítani, mint az ifjabb Busht azonosítani Dzsingisz kánnal vagy Idi Aminnal.
A második ciklusát megkezdő Bush elnök ez év márciusában a Világbank elnökének jelölte Wolfowitzot. Nem egykönnyen megítélhető, hogy az európai részvényesek fogcsikorgatása által kísért kinevezés Wolfowitz előléptetését vagy fölfelé buktatását jelenti-e. Fogadtatása vegyes: sokan szemére vetik iraki ténykedését és a fejlesztési kérdésekben megmutatkozó járatlanságát (pl. a Nobel-díjas Stiglitz), míg mások méltatják irányítási képességeit, és rendszerváltást remélnek tőle a Világbankban (mint a szervezetet néhány éve átvilágító Allan Meltzer professzor a Wall Street Journalben). Meglepő módon jó néhány "baloldaliként" elkönyvelt amerikai közgazdász (pl. G. Pascal Zachary a New Republic hasábjain) is üdvözli kinevezését, amelytől a Világbank működésének megújulása várható. A nemzetközi szervezetekkel szemben táplált bizalmatlanság (amely oly gyakori vád a republikánusokkal kapcsolatban) ugyanis ez esetben teljességgel megalapozott: a Világbank működésével szinte senki sem lehet elégedett.
Most őrá vár a nagy feladat, hogy átalakítsa e lomha szervezetet. Az előzetes várakozások szerint a bank működése némiképp új irányt vesz majd a jövőben: nagyobb hangsúlyt kapnak a legszegényebb államoknak nyújtott vissza nem térítendő segélyek, ám ezek kiutalását egyúttal demokratikus előfeltételekhez kötnék. A neokonzervatívok elképzelései korántsem ellenszenvesek, hisz az eddig jórészt diktátorok zsebébe vándorló kölcsönöket - remélhetőleg - fölváltják a demokratizálást elősegítő, s egyúttal az iszlám fundamentalizmus térnyerését gátoló segélyek. A vád, miszerint Wolfowitz kinevezésével a Világbank az Egyesült Államok puszta eszközévé válik, gyerekes, a félelem pedig mondvacsinált. A bank, amely eddig olyan kliensekkel (is) üzletelt, mint a zimbabwei mészáros, Robert Mugabe, most új elnököt kapott. Olyat, aki tudja, hogyan is kell bánni az ilyesféle kuncsaftokkal. Mint minden nagy bürokratikus szervezet, meglehetős szabadságot élvez saját feladatainak meghatározásában. A tulajdonosi kontroll relatíve gyenge, az USA és szövetségesei a meghatározó részvényesek. Egy határozott és vízióval rendelkező vezető tehát majdnem azt csinál a szervezettel, amit akar. A bank legfontosabb terméke jelenleg az, hogy a reménybeli kölcsönadók felé hitelesítse az alig működő, fejlődőnek nevezett országok bizonyos fejlesztési terveit, és segítse őket ilyen módon pénzhez jutni (az összegekhez időnként hozzá is tesz valamennyit). A magánhitelezőknek (például az európai dolgozók nyugdíj-megtakarításait kezelő menedzsereknek) ugyanis valamilyen implicit vagy explicit garancia nélkül aligha akaródzik másképp mondjuk Közép-Afrikába pénzt adni. A Világbank tehát önmagában nem a legfontosabb hitelező, hanem a kulcs a világ bankárai, kötvény- és projektfinanszírozóinak széfjeihez. Ez a tevékenység szükségképpen politikai természetű: a szegény országok kormányzatának politikai teljesítményét kell a kapitalista hitelezők számára minősíteni. Wolfowitz annak a Bush-kormánynak a meghatározó intellektuális alakja, amely megalkotta a világ egyik legnagyobb segélyprogramját, a Millennium Projectet. A részt vevő országok az USA-tól segélyeket kapnak, azzal a feltétellel, hogy működő kormányzatot tartanak fenn, gyakorolják szuverenitásukat, hagyják a piacot működni, és valamilyen módon transzparenssé teszik a működésüket - vagyis legalább részben demokratizálódnak. -da-
