Még sosem fordult elő a lengyel egyház történetében, hogy egy magas tisztségbe kinevezett vezető beiktatása meghiúsult volna. Nos, pontosan ez történt az év elején Stanislaw Wielgus érsekkel, az akkor még leendő varsói metropolitával: a Nemzeti Emlékezet Intézetében (IPN) őrzött hatvanhárom oldalnyi, mikrofilmen rögzített dokumentum alapján világossá vált, hogy legalább 1973 és 1978 között a kommunista állambiztonsági szolgálat besúgója volt. Igazi botrány azért kerekedett az ügyből, mivel XVI. Benedek pápa minden jel szerint nem tudott erről, amikor Wielgust a lengyel egyházi hierarchia egyik legfontosabb méltóságába emelte. Másrészt maga az érintett átvette hivatalát, úgy gondolván, hogy múltjának eme sötét oldala nem lehet akadálya szolgálata ellátásának. Két nappal később változtatta meg véleményét, közvetlenül a beiktatási ceremónia előtt, amikor bejelentette, hogy lemond, és egyúttal bocsánatot kért mindenkitől. Ez utóbbi ritkaságszámba megy térségünk lelepleződött ügynökeinek körében.
Az általános megrökönyödést csak fokozta, hogy Wielgust nem papi hivatásába ütköző emberi gyarlóságát kihasználva (szexuális viszony folytatása, alkoholizmus stb.) szervezték be annak idején, hanem útlevélért és müncheni ösztöndíjért cserébe vállalta az együttműködést. Azt nem lehet tudni, hogy milyen jelentéseket adott, mert azokat 1980 táján megsemmisítették, s így azt sem, hogy ártott-e paptársainak (vagy bárkinek); de tény, hogy megbízói elégedettek voltak a teljesítményével.
Százhatvanezer
A rendszerváltást követően a lengyel közéletben gyakran éltek a partizánmódra megszellőztetett ügynökvádak eszközével. Ezek nem a pártállami örökség rendbetételének szándékával fogalmazódtak meg, kizárólag a jobboldalon belüli hatalmi játszmák eldöntését, vagy egyes baloldali vezetők - köztük Józef Oleksy hivatalban lévő miniszterelnök - politikai ellehetetlenítését célozták. Az ilyen praktikákat próbálták az ezredforduló tájékán háttérbe szorítani és a közelmúlt feltárását szakszerűen szabályozott keretek közé emelni, amikor létrehozták az IPN-t, és megbízták a Lengyel Népköztársaság erőszakszervezetei iratainak őrzésével. A cég másik, nem kevésbé fontos feladata a kommunista és náci bűnök vizsgálata, és megalapozott gyanú esetén az ügyészségi nyomozás kezdeményezése lett.
A 2005-ös parlamenti választásokat a jobboldali Törvény és Igazságosság (PiS) egyebek között a dekommunizáció jelszavával nyerte meg, amin a pártot irányító Kaczynski fivérek a kommunista állambiztonság funkcionáriusainak és az általuk beszervezett ügynököknek a közéletből való eltávolítását értették (lásd: Égszakadás, földindulás. A lengyelországi választásokról, Magyar Narancs, 2005. október 6.). A PiS által vezetett kormány megalakulása után kiderült, hogy e választási ígéret betartását komolyan gondolják, már csak azért is, mert könnyebben kivitelezhető, mint a húzósabb programpontok megvalósítása (például az ún. szolidáris Lengyelország felépítése). Egy ilyen látványos vállalkozás arra is alkalmas, hogy elterelje a figyelmet a jelen problémáiról; ráadásul a rettenetes koalíciós társak sem kekeckednek különösebben ebben a kérdésben.
Különféle tényezők még rá is segítettek az aktanyitási szándékokra. 2005 elején Bronislaw Wildstein, a Rzeczpospolita c. mértékadó konzervatív napilap újságírója bement az IPN-be, lemásolt, majd nyilvánosságra hozott egy közel százhatvanezer nevet tartalmazó adatbázist, amin válogatás nélkül szerepeltek az állambiztonsági apparátus funkcionáriusai, a beszervezettek és a beszervezendők (lásd: Kísértet járja be, Magyar Narancs, 2005. február 10.). Wildsteint ugyan kirúgták a munkahelyéről, ám azonnal állást kínált neki a szintén jobboldali Wprost c. hetilap, majd a választások után a Lengyel Televízió elnöke lett - igaz, az utóbbi időben inog a széke. A másik ilyen tényező, hogy a jelenlegi kormány beváltotta szavát, és megszüntette a Katonai Információs Szolgálatot, amelyet gyakorlatilag nem érintett a rendszerváltás, és amelyről közismert, hogy a berkein belül még az 1990-es években is erős volt az orosz "partnerszervek" befolyása. Harmadszor, 2005 végén az IPN élén váltás történt: az új intézményvezetőnek kinevezett Janusz Kurtykától nem áll távol a PiS koncepciója. Negyedszer, eddig sem volt különösebben nehéz kutatni az IPN-ben, de a készülő új szabályozás valószínűleg még szélesebbre fogja tárni a kapukat (az elképzelés ugyan ütközhet a személyiségi jogok védelmével, de talán létezik középút).
Bizonyára furcsának tűnik, hogy főként a jobboldali sajtó jeleskedik az egykori ügynökök felderítésében - vannak olyan orgánumok, amelyek egyfajta misszióként élik ezt meg, és láthatóan nem érdekli őket, hogy jobbra vagy balra ütnek. Az előbbire az egyházi személyiségek, az utóbbira az antikommunista ellenzék legendás alakja, Jacek Kuron a példa. Nem mérlegelnek, sőt, nemegyszer dilettáns módon közelítenek a dokumentumokhoz - Kuron esetében is, de ide sorolhatjuk az első nem kommunista kabinet, a Mazowiecki-kormány szóvivőjét, Malgorzata Niezabitowskát, akit két hete tisztáztak jogerősen a vádak alól. Mindezzel együtt az átvilágítás önjelölt elkötelezettjei azt mindenképp elérik, hogy a múlttal való szembenézés nem üres frázis marad. A következő szinten lépnek be a tudományos-szakmai szempontok az iratok értelmezését illetően, ennek elvégzése javarészt az e téren privilegizált helyzetben lévő IPN feladata, az ott dolgozó történészeknek kell leginkább megfelelniük a múlt korrekt feldolgozására irányuló kihívásnak (azért van köztük néhány vehemens ifjú, s maga az IPN is szokott ügynököket megnevezni).
A reakciós klérus
Ami az egyházat illeti: mostani helyzete nagyban hasonlít ahhoz, ami a társadalomnak jutott osztályrészül néhány éve, amikor bebizonyosodott, hogy a Jedwabne faluban élő zsidók elleni 1941-es pogromot nem a nácik követték el, hanem maguk a lengyelek. Egy nagyszabású társadalmi vitában kénytelen-kelletlen megindultak a lengyel-zsidó együttélés történetével való szembenézés fájdalmas útján, s lassan leszámolnak például azzal a mítosszal, miszerint a második világháború vonatkozásában kizárólag dicsfény és mártíromság övezi őket. Végül megértették, hogy a sötét tettek beismerése és a bocsánatkérés nem csökkenti, hanem megerősíti óriási világháborús áldozatvállalásuk súlyát. (Azért ez a diskurzus most sem lesz egyszerű, elnézvén azokat az embereket, akik Wielgus érsek mellett tüntettek a beiktatás elmaradásakor.)
Egyáltalán nem meglepő, hogy a klérus tagjai között egykori ügynökök vannak (számarányuk tíz-tizenöt százalékra becsülhető, ami annál magasabb, minél feljebb megyünk a hierarchiában), hiszen a kommunista hatalom első számú ellenségeként kezelte az egyházat - az egyetlen intézményt, amely képes volt hatékonyan szembeszegülni vele. Az egyház a lengyelség megtartó ereje a XVIII. század vége óta (tekintélyét csak a hadsereg renoméja közelíti meg), amikor is több mint százhúsz évre letörölték az országot a térképről. A lakosság elsöprő többsége gyakorolja vallását, s azon belül is kilencven százalékon felül vannak a római katolikus egyház hívei. Szinte természetes, hogy a kommunista rendszer - ha már megtörni nem tudta - igyekezett minél inkább ellenőrzése alá vonni az egyházat, ehhez pedig belső informátorokra volt szüksége, csakúgy, mint - mondjuk - a sportban, ahol a gólvágó középcsatárt mégsem helyettesíthették egy kétballábas belügyi funkcival. A rábírás eszköztára a fenyegetéstől kezdve a zsaroláson át a különféle előnyök kilátásba helyezéséig terjedt.
A kommunista hatalommal való intézményes szembenállás nem jelentette azt, hogy minden egyes pap is a rendszer ellensége lett volna: 1956, de különösen 1970 után egy részük igyekezett távol tartani magát a társadalmi és politikai konfliktusoktól. Ugyanakkor az egyházi vezetés nem akadályozta az ellenzéki papok tevékenységét, sőt maga Stefan Wyszynski prímás például az 1976. júniusi radomi és ursusi, brutálisan elfojtott munkásmegmozdulások idején határozottan fellépett a megtorlásnak kitett munkások védelmében. (Az egyház emellett a templomokban megjelenési fórumot biztosított a nem vallásos, egyenesen ateista ellenzékieknek.) A Szolidaritás szakszervezet 1980-as megalakulását követően pedig gyakorlatilag külön csoportot alkottak a "Szolidaritás papjai"; közülük az állambiztonság által 1984-ben meggyilkolt Jerzy Popieluszko atya a legismertebb, de legalább még három ellenzéki papot említhetünk csak abból az évtizedből, akik gyanús körülmények, gyanús balesetek során vesztették életüket.
Mindezeket szem előtt tartva, az ügynökök leleplezésével párhuzamosan, sőt egyfajta prioritásként kezelve a teljes állambiztonsági struktúrát kéne a nyilvánossággal megismertetni, és nevesíteni az összes funkcionáriust, aki bármilyen beosztásban tagja volt az elnyomó szervezetnek. A bemutatást lehetne épp az egyházi vonallal kezdeni - emellett szól az is, hogy az átkosban külön ügyosztály működött az állambiztonságnál, amelynek kizárólagos feladata a "reakciós klérus" és általában véve az egyház elleni harc volt.
A krakkói gyors
1990 után az egyház sokáig bagatellizálta saját történetét a kommunista érában. Ebben meghatározó szerepet játszott a tisztségéből nemrégiben távozott egyházfő, Józef Glemp bíboros, aki sikerrel hárította el a belülről jövő, szórványos múltfeltárási kezdeményezéseket. De II. János Pál pápa (aki annak idején minden beszervezési kísérletet elhárított) sem szorgalmazta ezt, talán azért, mert ha valaki, hát ő pontosan tisztában volt azzal, milyen kegyetlen örökség ez. Ennélfogva a legutóbbi időkig csupán azt tudhattuk, hogy az 1953-56 között egy kolostorban szigorú állambiztonsági őrizetben tartott Wyszynski prímást egy apácával figyeltették meg.
Viszont 2005 tavaszától, II. János Pál halála után csordogálni kezdtek a nevek. A sort az 1979-től a szentatya tágabb környezetében tevékenykedő Konrad Hejmo dominikánus szerzetes nyitotta, aki bőséges jelentéseket írt (hétszáz oldalnyi anyaga van az IPN-ben) a lengyel állambiztonságnak a Vatikán belső ügyeiről - erőfeszítéseit összesen húszezer nyugatnémet márkával honorálták. Alig telt el három hét, máris következett az újabb "csapás": ezúttal a tekintélyes pap-professzor, Michal Czajkowski akadt fenn a múlt rostáján.
A Krakkó melletti Nowa Huta egykori "Szolidaritás-papja", Tadeusz Isakowicz-Zaleski (akit az állambiztonság kíméletlenül meghurcolt) kitartó kutatómunkával - időnként erős ellenszélben - gyűjti az iratokat a krakkói érsekség azon papjairól, akiket a kommunista hatalom besúgásra kényszerített. A Wielgus-botrány hatására II. János Pál egykori jobbkeze, Stanislaw Dziwisz jelenlegi krakkói érsek most beleegyezett abba, hogy a vaskos kötet napvilágot lásson. Néhányan már feszengve gondolnak február 28-ára, a bemutató napjára.
Az egyház egyébként, úgy tűnik, megtalálta a helyes kivezető utat a Wielgus érsek által előidézett komoly krízisből (aminek első hozadéka az volt, hogy másnap lemondott a krakkói Wawel székesegyház ügynök plébánosa): gyorsan tudatosította az addig elhessegetett tényt, hogy ezúttal a küzdelmet nem egy külső erővel, a kommunista rendszerrel kell megvívnia, hanem önmagával. A saját kebelében azonmód történészbizottságokat állított fel, amelyek záros határidővel elvégzik az egyház átvilágítását. S bár az eredményt XVI. Benedek pápának küldik meg, biztosra vehető, hogy az valamilyen formában visszajut majd lengyel földre.
Az egyház sokat nyerhet azzal, ha valóban lelkiismeretesen és körültekintő alapossággal megteszi a szembenézést a közelmúlttal. Egyrészt tisztázza a klérus ama 85-90 százalékát, akiket nem szerveztek be, másrészt elégtételt nyújt azoknak a papoknak, akiknek volt bátorságuk nemet mondani. Harmadrészt tovább erősíti tekintélyét a lengyelek szemében. Végezetül: példát mutat másoknak is, ami társadalmi szinten vezethet el a múlt tisztázásához és lezárásához. Persze lesz jó néhány, megdöbbenéssel vegyes meglepetést okozó név a prominens Szolidaritás-tagok, az újságírók, színészek, művészek, sportolók között. De ha végigjárják ezt az utat, az mindenképp jót tesz az országnak.
