Az előzetes választási adatok szerint a Szerb Radikális Párt (SRS) győzött (a szavazatok 28,3 százalékával 81 képviselője lesz), őt követi a Demokrata Párt (DS - 22,7 százalék, 65 képviselő), aztán a Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója (DSS - 16,4 százalék, 47) következik, majd a G17 Plusz (6,8 százalék, 19), a Szerbiai Szocialista Párt (SPS - 5,7 százalék, 16) és az újonnan megalakult Liberális-Demokrata Párt (LDP) vezette koalíció (5,3 százalék, 15). A magyar kisebbségi pártok közül a Vajdasági Magyar Szövetség 3 mandátumra számíthat (ennek tanulságairól lásd keretes írásunkat).
Egymásra fanyalodva
A választások után Szerbiában nem következett be az "európai fordulat", amire a külföldi megfigyelők számítottak, helyette folytatódik a felemás "európai félfordulat". Az SRS - melynek a hágai bíróságon a vádlottak padján ülő Vojislav Seselj az elnöke - 1 150 000 szavazatot szerzett, százezerrel többet, mint 2003-ban, és megerősítette vezető helyét a parlamentben. A radikálisok a kampányban azt hangoztatták, hogy kormányozni csak akkor fognak, ha egyedül is többségük lesz - az irreális elképzelés eleve arra utalt, hogy az SRS a legerősebb ellenzéki pártként kíván szerepelni a szerbiai politikai életben. Ezt elérte. Elvégre Szerbiában az elmúlt választási ciklusban sem történt semmilyen változás anélkül, hogy a radikálisok ne mondták volna rá az áment. Ez a gyakorlat folytatódik a továbbiakban is. Az országra az elkövetkező évben súlyos megpróbáltatások várnak: szembe kell néznie Kosovo státusának megoldásával, Ratko Mladic kiszolgáltatásával, az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésével vagy folytatásával, a gazdasági szerkezetátalakítás kínjaival, a még megmaradt állami tulajdon privatizációjával. Az új kormány népszerűtlen intézkedések és kompromisszumok közepette kezdi majd meg működését, míg az SRS ellenzéki pártként megerősítheti pozícióját a jövőre sorra kerülő helyhatósági és az idei vajdasági tartományi választásokig. Ez nemcsak a radikális párt infrastruktúráját dobja majd fel, hanem az aktuális kormányzat lehetőségeit is befolyásolja.
A radikálisok sikere jelentős mértékben az úgynevezett "demokratikus tömb" belső ellentmondá-sain múlt. Maga a "demokratikus tömb" meghatározás is kiüresedett, a szerbiai politikai elemzők szívesebben használják az "europárti" és az "eurofób" kifejezést. Az utóbbiak közé sorolják a radikálisokat; a Milosevic pártjaként elhíresült SPS-t azonban már nem, hiszen az elmúlt választási ciklusban ez a párt támogatta a parlamentben Kostunica kisebbségi kormányát. A felosztás a kilencvenes évek végén született, amikor az egyik oldalon voltak a "régi rezsim" hívei (azaz az SPS és az SRS), a másik oldalon pedig a "demokratikus ellenzék". Már a Djindjic-kormány idején súlyos ellentétek merültek fel a demokratikus tömbön belül - éppen az európai orientáció kérdésében. Djindjic kompromisszumaival együtt az erőteljes reformok híve volt, Kostunica viszont kétértelmű álláspontra helyezkedett: verbálisan az európai csatlakozás mellett foglalt ugyan állást, de a "nemzeti érdekek" mértéken túli hangoztatása komoly akadályt jelentett a csatlakozási tárgyalások előtt. A két elv konfliktusos értelmezése csakis a nacionalizmus malmára hajtotta a vizet. Djindjic meggyilkolása után, a 2003-as választások előtt az új pártelnök, Boris Tadic már alkalmazkodott az erősen nemzeti érzelmű választói rétegekhez, s ez most újra a legfontosabb kormányalakítási tényezővé tette. Tadicnak most a magát mérsékelt nacionalistának nevező Kostunicával kell gúzsba kötve táncolnia, hiszen egyiküknek sincs más megfelelő koalíciós partnere.
A szerbiai választások paradoxona, hogy a legerősebb párt vesztett, ellenfelei viszont nem nyertek. Szerbia új kormányának nem a parlamenti többség létrehozása okoz gondot, hanem saját bizonytalan és heterogén programja. Hosszas és kínos kormányalakítási periódus következik, amelyben csak egy biztos: a DS és a DSS nélkül nem lehet kormányt alakítani. A többi a pártnómenklatúra érdekeitől függ, de még inkább attól, hogy Martti Ahtisaari, az ENSZ különmegbízottja milyen javaslatot nyújt be a kosovói kérdés megoldására.
A kampányban a pártok szinte egyként hangoztatták, hogy "nem adják Kosovót", s erre kötelezi őket az érvényben levő alkotmány preambuluma is. Bozidar Djelic, a DS jelöltje ugyanúgy nyilatkozott, mint Kostunica vagy a radikálisok.
Másé lettél
Bármilyen tervvel is lép elő Ahtisaari - Kosovo ellenőrzött, korlátozott függetlenségét javasolja, vagy a függetlenség fogalmát nem említve viszonylagos függetlenséget helyez kilátásba -, Szerbia elégedetlen lesz; és a javaslat megosztja a kormánypártokat, amelyek között ebben a kérésben árnyalatnyi, de azért robbanékony különbségek vannak. A kosovói csomó feloldásához végső soron mind Szerbia, mind Kosovo demokratizálása kellene - tehát nagyobb időtávra lesz szükség. Ugyanakkor Kosovo meghatározatlan státusa fékezi a szerbiai demokratikus kezdeményezéseket, és tápot ad a szerb nacionalizmus számára. A kosovói albánok is elégedetlenek az átmeneti helyzettel, s ez gerjeszti az albán nacionalizmust is. Nincs olyan megoldás, amit mindkét fél elfogadna.
A szerbiai politikai elemzők nem győzik hangoztatni, hogy a kosovói tárgyalások kimenetelétől függ annak a szerbiai kormánynak a sorsa, amelynek az összetételéről csak most kezdődnek meg a tárgyalások. A prognózisok szerint a DS, a DSS és a G17 alakít kormányt, amennyiben meg tudnak egyezni a kormányfő személyében. A Nyugat üdvözölte a szerbiai választási eredményeket, de sürgette a mihamarabbi kormányalakítást. A feszültségeket jelzi, hogy Kostunica egyelőre kerüli a választ arra a kérdésre, vajon hajlandó-e koalícióra lépni a radikálisokkal. Valószínűleg nem, de hosszú távon meg akarja őrizni a koalíciós potenciált az SRS felé is. A három említett párt - kijelentéseik szerint - számít a kisebbségi pártokra; nem azért, hogy ezzel biztosítsák a parlamenti többséget, ami nélkülük is megvan, hanem azért, mert a kisebbségi politikusok fontos ütőkártyát jelentenek a kormány részére a Kosovóról folyó egyezkedésben és a csatlakozási tárgyalásokban.
Magyar kudarc
A kisebbségi pártok a kedvező választási törvénynek köszönhetően viszonylag könnyen bejutottak a szerb parlamentbe: nem az ötszázalékos küszöböt kellett átlépniük, hanem az úgynevezett természetes küszöböt, ami most 0,4 százalék. A magyar pártok közül a VMSZ három képviselőt visz a parlamentbe, riválisa, a Magyar Összefogás Koalíció, amelyet a VMDP és a VMDK képez, a küszöbön áll (lapzártánkkor a végleges eredményeket még nem ismerjük).
A VMSZ teljesen kezében tartotta a vajdasági magyar médiát és intézményrendszert, s kedvére kampányolhatott az óvodáktól kezdve a színházakig. Még a Magyar Nemzeti Tanács is közleményben szólította fel a magyarokat, hogy őrá szavazzanak - mintha a magyar Országgyűlés hívná fel a magyar választókat arra, hogy szavazzanak az egyik vagy a másik pártra. Ehhez a kampányhoz csatlakoztak a magyar pártok (kiváltképpen a Fidesz) s a belgrádiak nagy része, még a radikálisok is.
A politikai eszmékben nincs nagy különbség a VMSZ és a MÖK között, mindkét szervezet a jobbközépen helyezi el magát. Eltérések a szerbiai belpolitikai életben való fellépésben mutatkoznak meg - ám ezek akkorák, hogy a Vajdaságban nem jöhetett létre az erdélyihez vagy a felvidékihez hasonló, széles alapú, a belső pluralizmusra is ügyelő párttömörülés. Ami nem is maradt következmény nélkül. Az 1990-ben lezajlott parlamenti választásokon az akkor még egységes VMDK több mint 130 ezer szavazatot kapott, és nyolc képviselőt küldött a parlamentbe. 1992-ben 140 ezer szavazat 9 képviselőt fialt, s a kisebbségi párt még 1993-ban is tartotta magát (112 342 szavazat, 5 képviselő). Az első nagy kudarc 1997-ben következett be, a magyar politikai elit kíméletlen belső harca után a VMSZ már csak 51 ezer szavazatot kapott, ám a kedvező választási rendszernek köszönhetően még mindig négy képviselővel rendelkezett. A VMSZ ezután különböző koalíciókban lépett fel, ezért nehéz egyértelműen megállapítani az eredményeit, de a 2004-es, a kormányzati szerepet követő választáson sorra vesztette el a magyarlakta városokat. Mostani teljesítménye szintén bukás: a rendkívül kedvező választási feltételek ellenére is csak három mandátumhoz jutott. Megközelítőleg annyi szavazatot kapott, mint 1997-ben; nem a MÖK gyengítette tehát az erejét.
A vajdasági magyar választói névjegyzékben vagy kétszázezer választópolgár szerepel. Vajon hol van a magyar választópolgárok közel háromnegyede? A kérdésre éppen a "magyarság fellegvárának" nevezett Szabadka, amely egyben a VMSZ központja is, egyértelmű válasz ad. Itt a Demokrata Párt szerezte meg a leadott voksok 29,4 százalékát. A VMSZ 17,9 százalékot kapott, de nyomában van a Szerb Radikális Párt (SRS) 17,3 százalékkal. A MÖK 2,2 százalékot ért el - a magyar pártok összesen nem kaptak 21 százalékot abban a városban, ahol a magyarság viszonylagos többségben él. A Demokrata Párt első ízben szerzett több szavazatot a VMSZ-nél. Bebizonyosodott, amit eddig is tudtunk: az 1997-es pártválság után a magyarok egyik része tartózkodik a szavazástól, a másik része pedig a szerb pártok valamelyikére szavaz. Nem ártana, ha az anyaországi pártok is számolnának ezzel a fejleménnyel. Amikor egyik vagy másik vajdasági magyar párt mellett kampányolnak, akkor nem a "magyar közösséget" szólítják meg, csak annak egynegyedét. Ügyelniük kell tehát arra, hogy a támogatáspolitika középpontjába a közösséget helyezzék, ne a magyarságnak csak egy részét megszólító politikai pártokat. A kisebbségi pártoknak is számvetést kellene tartaniuk: ez így nem mehet tovább. Olyan széles és plurális mezőt kell kialakítaniuk, amely felöleli a magyarság többségét.
