Tony Blair remek belpolitikai helyzetben vette át az uniós elnökséget. A minap harmadszor választották kormányfővé; az európai politika routinier-ja otthon megfelelő legitimációs bázisra támaszkodhat. Egykori leghűségesebb szövetsé-gesét, korábbi titkos választási tanácsnokát, utóbb az európai hatalmakhoz rendelt utazó nagykövetét jelölte a bizottság egyik kulcsposztjára, ipari és kereskedelmi biztosnak. (Peter Mandelson, a New Labour egyik atyja, a nemzetközi közrettegésnek örvendő intrikus aligha tétlenül tölti idejét Brüsszelben.) Sokéves, szívós brit diplomáciai erőfeszítés eredményeként sikerült tagjelöltté avatni Törökországot, ami hosszú távon szinte biztos garancia a London által mindig tartózkodással kezelt mélyebb integrációval szemben. Váratlan szerencseként a francia és a holland népszavazás nemje megkímélte a brit kormányt ugyanettől a kudarctól: a népszavazás szinte bizonyos bukása még Blair otthoni karrierjét is veszélybe sodorhatta volna. S végül: az alkotmánnyal együtt lekerült a napirendről minden olyan kérdés, amitől a britek fáznak - és ezért ráadásul a kisujjukat sem kellett megmozdítaniuk. Ha a Blair-kormány tényleg akar valamit az unióban, akkor ennél kedvezőbb állás talán nem is adódhatott volna.
Csak az a rejtély, hogy a britek akarnak-e valamit, s ha igen, mit.
Blair "nagy brit miniszterelnök" szeretne lenni, világpolitikában gondolkodik, ami érthető, elvégre olyan nagy elődökével vetik össze a teljesítményét, akik a fél világot kormányozták. Három, relatíve sikeres miniszterelnöki periódus után akár globális politikai állás után is nézhet - nem volna meglepő, ha arra pályázna, hogy a bizonyos szempontból saját kreatúrájának számító Barrosótól egyszer átvegye a bizottság elnöki posztját.
Ugyanakkor Blair teljesítménye eddig nem tekinthető történelminek. A belpolitikában az Új Munkáspárt Margaret Thatcher örökségének viszonylagos humanizálásán túl jelentős reformokat nem hajtott végre. Blair - jellemző módon - kormánya hitelét azzal teremtette meg, hogy átvette a Thatcher-örökösök utolsó kétéves költségvetését. Helyesen ismerte fel, hogy az EU-ban nem lehet fél szívvel részt venni (különben az ország perifériára szorul) - de erről nem sikerült meggyőznie publikumát. Azért is sokat dolgozott, hogy Nagy-Britannia és mögötte az EU ne marginalizálódjék a világpolitikában, s aktív atlantista politikát folytatott Koszovóban, Afganisztánban és Irakban - ám ez az európai partnerek bevonása nélkül keveset ért. Az európaiak Bush csatlósának tekintik, az amerikaiak már Clinton idején azzal viccelődtek, hogy morális ügyekben Blair szívesen harcol az utolsó amerikai töltényig.
A kormányfő most elhelyezheti Nagy-Britanniát Európában - erre azonban az elmúlt nyolc év sem volt elég neki. De meg is lovagolhatja a kontinens politikai krízisét, és szétszedheti Európát annyira, hogy ne kelljen se Nagy-Britannia beevickélésével, se a világpolitikával foglalkoznia. E szélsőséges eshetőségek valószerűsége csekély, de a brit elnökség ezek között fogja megkeresni azt a pontot, ahol a fél év alatt a legnagyobb hatást tudja gyakorolni a rendszerre.
Londonból nézve a világ
Nagy-Britanniában kevesen áltathatják magukat azzal, hogy épp az unió perifériáján lebegő szigetről lehet elmozdítani a német-francia súlypontot. A brit Európa-politika hagyományosan meglehetősen destruktív: eleinte kívülről szurkoltak, hogy az egyre szorosabb unió ne legyen sikeres, aztán beléptek, de két évre rá már népszavazást tartottak arról, hogy ne lépjenek-e inkább ki. Aztán benn maradtak, hogy le ne maradjanak valamiről, és időben bele tudjanak kavarni a dolgokba, miközben a lehető leg-kevesebb közös projektben vettek részt. Az eurót nem vezették be, a Szociális Chartához később és sikoltozva csatlakoztak; a közös költségvetésre külön alkujuk van, és általában: szinte kényük-kedvük szerint járkáltak ki s be a közös vállalkozásokba. Blair volt az első brit miniszterelnök, aki rájött, hogy az unió ennél erősebb és fontosabb, és ez a politika folytathatatlan. Első ciklusa óta azt hajtogatja, hogy a briteknek aktív szerepet kell vállalniuk Európában, különben maradnak Európa és Amerika között, a tengerben - ott, ahol a part szakad.
Blair felfogása szerint a transz-atlanti kapcsolatokban az európai periféria egyenesen hídszereppé, központivá nemesül. Európa az amerikai haderő és diplomácia nélkül csak bajt képes keverni, az unió - amúgy is ezerféleképpen vagy éppen sehogy sem értelmezett - világpolitikai érdekeit nem tudja megvédeni. Míg az amerikai vé-delmi doktrína arra épül, hogy az amerikai hadsereg egyidejűleg két különböző kontinensen is képes legyen háborút nyerni, addig a balkáni háborúk megmutatták: az unió még saját pályáján sem képes egy kisebb, bár annál undorítóbb regionális fegyveres konfliktus tisztességes kezelésére. (Blair becsületére legyen mondva: ő legalább nem örül ennek, mint tette azt elődje, John Major.) Az amerikai stratégiák szerint ezért Európával olyan viszonyt kell fenntartani, hogy az unió legalább ne támadja hátba Washingtont - ami nem feltétlenül nyílt konfliktust jelentene, hanem "csak" a Kínával kötött stratégiai szövetséget, esetleg néhány Amerika-ellenes iszlám ország felfegyverzését, a mediterrán jószomszédság és az unilateralizmus jegyében. A brit nézőpontból pedig az következik, hogy amennyiben az unió elszakad az Egyesült Államoktól, Nagy-Britannia egy olyan Európa perifériájára kerül, ami semmiféle koherens világpolitikával nem rendelkezik, gazdasága lemarad, katonai potenciálja szinte a nullával egyenlő. A brit elnökség egyik célja a transzatlanti szál erősítése lehet: ha akarjuk, éppenséggel ebben láthatjuk Blair igazi és nagyszerű küldetését.
A britek Európája
Blair most látványos reformokat akar Európában, és az Európai Parlamentben "szenvedélyes európainak" nevezi magát. Ám az önpályafutásából hozott személyes példák túlzók. Kétségtelen, hogy nem szavazott az Egyesült Királyság kilépésére a Közös Piacból (beszédében a közös piaci tagságra szavazott), és már a '83-as választáson sem követte pártja sztálinistáinak harcos Európa-ellenességét, amely az európai helyett a szovjet uniót tartotta inkább kívánatos társadalmi modellnek. Első, 1997-es választási kampányát szolid Európa-pártiság jellemzi; a toryk vad EU-ellenességéhez képest már-már radikálisan Európa-barát. A győzelem után jobbkezi emberét, Peter Mandelsont küldi a "Hármak Klubjába", abba a nem túlzottan publikus szervezetbe, amelynek célja, hogy az EU sorsát Németország, Franciaország és Nagy-Britannia egyenlő mértékben befolyásolja. Először 1998-ban vezeti a brit EU-elnökséget - ennek persze sok eredményét nem láttuk, hiszen akkor az EU egy olyan nagy projekttel volt elfoglalva, amelybe Nagy-Britannia nem szállt be: az euró bevezetésével.
S vajon a mostani körnek lesz-e bárminő kézzelfogható eredménye? A brit fél év legfontosabb kérdése a 2007-2013 közötti költségvetés keretének újrarajzolása lesz, meg az, hogy Blair, amikor nemet mondott a költségvetés már-már elfogadott tervezetére, romba döntötte-e az uniót, vagy éppen ellenkezőleg.
A német-francia megállapodáson alapuló közös agrárpolitika (KAP) politikai természetének alábecsülése és a büdzsé körül alakuló konszenzus felrúgása meglehetősen sok ellenséget is szerzett az elnökséget ellátó kormánynak. Ami a költségvetés átstrukturálását és az uniós intézmények közötti hangsúlyok áthelyezését illeti, a brit vétó inkább tűnik megalapozatlan erőfitogtatásnak, mind célorientált politikának. Az unió jelenleg a teljes európai GDP mintegy 1 százalékát osztja újra, a KAP tehát az európai GDP mintegy 0,4 százalékát viszi el - és ez az amerikai föderális vagy a japán támogatási szinthez mérve sem sok. Ráadásul a termelés esztelen finanszírozása helyett a vidékfejlesztés és a parasztok támogatása, átképzése, új pályára állítása, a vidékfenntartás mint szolgáltatás kezelése: mind-azok a célok, amelyeket akár a mostani brit politikába is beleképzelhetünk, néhány éve már részei a KAP tervezett, sőt elindított reformjának. A britek az agrár-fronton mintha nyitott kapukat döngetnének: a gyanú, hogy cinikus és destruktív politikáról van szó, éppen e ponton erősödhet fel szerfölött. Ha pedig komolyan vesszük a Blair által hiányolt hangsúlyokat, akkor nem a mezőgazdaságból kell elvennünk, hanem olyan területeket kellene megerősítenünk (belügy, védelem, oktatás), amelyekre az uniónak nem igazán vannak nemzetek feletti intézményei, nem kis rész-ben azért, mert a britek soha nem engednék a nemzetállami szint fölé emelni ezeket a kérdéseket. Márpedig arra nemigen hallottunk még brit javaslatot, hogy hogyan kellene az uniós intézményeket a nemzeti államapparátusok és költségvetések terhére bővíteni. Meglehet, a KAP-ból valamit át lehet csoportosítani a kohéziós alapokba, de ehhez olyan új politikai konszenzusra volna szükség, amely gyökeresen nem változtatja meg az EU és az uniós büdzsé szerkezetét. Ahhoz, hogy az EU az Egyesült Államok nélkül is képes legyen a globális politikában részt venni, egységes politikai struktúrákra, kormányzatra és koncepcióra volna szüksége. Ezt pedig a britek aligha fogják szorgalmazni, hiszen ennek a központja nem London lenne.
