Két hete Brüsszelben megbukott a 2007-2013-as periódusra szóló uniós költségvetés kereteinek elfogadása. (Ez az a közös zseb, ahonnan mi is annyi fejlesztési pénzt remélünk.) A brit kormányfő bejelentette: újra kell gondolni a büdzsé 40 százalékát kitevő agrártámogatásokat; ellenfelei, főként Chirac francia elnök viszont a briteknek járó visszatérítést akarta megfúrni. Blair kormányfő pár nappal később aztán belengette: hajlandóak lemondani a visszatérítésről, ha...
*
Magyar Narancs: A brüsszeli kudarc után pár nappal csodálatos beszédet mondott Mr. Blair az Európai ParlamentbenÉ
John Nichols: Köszönjük szépenÉ
MN: Éaminek a fő tétele az volt, hogy Európa vagy sikeres lesz úgy, ahogy ő elképzeli, vagy megbukik. Mármost mit jelentene pontosan ez a bukás?
JN: Az alapgondolat az, hogy előre kell mennünk. Nem indulhatunk ki abból a feltételezésből, hogy mert Európa többé-kevésbé a gazdasági haladás előőrse volt az elmúlt száz évben, ez így is fog maradni. Versenyképességben az Egyesült Államok már megelőzött bennünket, India és Kína sebesen zárkózik fel. Ez utóbbi váratlan fejlemény, harminc-negyven évvel ezelőtt az ember nem is gondolta volna. Sokkal több diplomást képeznek, mint Európa. Mr. Blair azt is megemlítette a beszédében, hogy a világ húsz vezető egyeteme közül mindössze kettő van Európában. Nem gondolhatjuk, hogy Európának magától értetődő joga lenne a világ gazdasági vezető szerepére. Ez nem természetes állapot, ezért dolgozni kell. Azt hiszem, ezt volt a beszédében a fő gondolat: szükségünk van egy vízióra, tudnunk kell azt, hogy mit akarunk.
MN: Mit jelent az, hogy lemarad Európa? Zuhanó életszínvonalat, csökkenő GDP-ket, járványszerű munkanélküliséget, csődbe ment államokatÉ
JN: "h, ez mind a lehető legrosszabb végkifejlet. De az már korántsem valószínűtlen, hogy a foglalkoztatás a több hozzáadott értéket produkáló, versenyképesebb gazdaságokba szivárog át. E pillanatban a termelő iparágak, sőt sok esetben a szolgáltatások is alacsonyabb költségekkel kecsegtető területekre vándorolnak. Az olcsóbb munkaerő és az alacsony távközlési költségek miatt például előfordul, hogy egy brit banknak olcsóbb Bangalore-ban üzemeltetnie a telefonos ügyfélközpontját, mint Birminghamben. Még mindig van elég ötletünk, tehetségünk, hogy megőrizzük a pozíciónkat: de 20-30 éves távlatban ez megváltozhat. És bár ez nem szükségképpen zéró összegű játszma, a világ egy régiójának a felfutása könnyen okozhat stagnálást vagy visszaesést egy másikban.
MN: És mit jelentene a siker?
JN: A pozíciónk megtartását. Több európai egyetemet, több fejlesztést, a tudomány és az ipar összhangját, azt, hogy a diplomások a tudásukat azonnal a termelésben kamatoztatják. Mi, európaiak nagyszerű ideákat tudunk produkálni, és elég jók vagyunk ezek gyakorlati alkalmazásában. Olyan feltételeket kell teremtenünk, amelyek közt ezt folytatni tudjuk. A tudás nyújtotta előnyöket kell kiaknáznunk, ez a mi ütőkártyánk, hisz a termelés alacsony költségeiben nem tudunk versenyezni Kínával vagy Indiával, habár hosszú távon nyilván az ottani költségek is emelkedni fognak.
MN: Ehhez viszont bizonyos változtatásokra van szükség. Mr. Blair a közös agrárpolitikának (KAP) ment neki, és azzal az igénnyel állt elő, hogy az unió költségvetését újra kell írni. Hogyan képzelik el ezt a folyamatot? Milyen határidőkkel, milyen fórumokon?
JN: Egy kicsit távolabbról kezdeném. Miért lett az uniónak, illetve az Európai Közösségnek egyáltalán közös agrárpolitikája? Azért, mert a két pusztító háború után az európai lakosság számára elsődleges kérdésnek tűnt az élelmiszer-ellátás biztonsága. Ez az 50-es, 60-as években logikus és elfogadható politika volt. Legyen képes Európa megtermelni azt, amit megeszik. A brit visszatérítést pedig azért fogadtuk el annak idején, mert a KAP az európai gazdaság nagyon kis, speciális szegleteibe utalt pénzt, rendkívül torzító módon. (London - joggal hivatkozva arra, hogy angol parasztok híján Nagy-Britannia csak csekély mértékben részesülhet az agrártámogatásokból - még 1984-ben harcolta ki magának, hogy évi több milliárd fontot, illetve eurót kapjon vissza a közösből - a szerk.) Az európai költségvetés két pillére tehát a KAP és a brit visszatérítés: e két elem elválaszthatatlanul összefonódik. De a XXI. század első évtizedében valóban kétséges-e Európa élelmiszer-ellátásának a biztosítása? A válasz: nem. Magyarország egy éve csatlakozott az unióhoz, s most új raktárakat kell építenie ahhoz, hogy egyáltalán raktározni tudja a gabonát, mert annyi van belőle. Senki nem akarja megvenni, csak költeni kell a raktározására, és költeni kell a megvásárlására is, hogy meg tudjunk tőle szabadulni, különben ránk rohad. Van ennek értelme? Nincs. Védhető ez? Nem. És ha elfogadjuk, hogy ez a két fő pillér, akkor nem szabadulhatunk meg csak a KAP-tól vagy csak a visszatérítéstől. Próbáljuk inkább a kettőt együtt, arányosan csökkenteni, és a pénzt másra fordítani. Mr. Blair javaslata az volt: elfogadjuk, hogy a visszatérítés egy anomália, de akkor tekintsük át a KAP-ot is. A végső cél lehet akár ezek megszüntetése is, s az így felszabaduló pénzt költsük kutatásra és fejlesztésre, képzésre, tanulásra: ezek persze nagyon általános fogalmak, de legyen ez az irány. Mármost világos, hogy a KAP negyven-egynéhány évig bizonyos tagállamoknak nemcsak az Európához fűződő kapcsolatát határozta meg, de a belpolitikai viszonyait is. Ezt nem lehet egyik napról a másikra lebontani. És nem is akarnánk ezt. Nagyon sok olyan gazda, farmer él Franciaországban, Magyarországon, de a skót felföldön is, akinek a megélhetése nem képzelhető el valamiféle finanszírozás nélkül. Jogos elvárásuk, hogy a belátható jövőben ez folytatódjon. Ezzel nincs is semmi bajunk. Senki nem akarja hirtelen elzárni a csapokat. De akkor is valamiféle egyezségre kell jutnunk - mindenekelőtt abban, hogy változásra van szükség. És meg kell állapodnunk abban is, hogy milyen módon, milyen fórumokon és szabályok mellett, milyen határidőkkel egyezünk meg ezekben a változtatásokban -és hajtjuk őket végre. A mi elnökségünk prioritása tehát először is a költségvetés. A luxemburgi kompromisszumok azért buktak el, mert a szavak értelmetlenek voltak. Majd valamikor felülvizsgáljuk a költségvetést. Mikor? És mit? Sokkal pontosabb megfogalmazásokra van szükségünk, és konkrét politikai megállapodásokra arról, hogy ebben az irányban haladunk. Az elnökségünk alatt ezt próbáljuk majd előmozdítani. Nem lesz könnyű. Nem tudom, sikerül-e.
MN: A helyzet most mindenesetre az, hogy az uniónak 2007-től nincs költségvetése. Az idő tehát sürget, miközbenÉ
JN: Annyira nem sürgetÉ
MN: Ékeveset tudunk az önök által elképzelt időrendről.
JN: A tapasztalat azt mutatja, hogy általában fél évvel a költ-ségvetési év kezdete előtt lesz büdzséje az uniónak. És még valamit hozzátennék ehhez: a legkevésbé sem bírálóan, inkább rokonszenvvel. Magyarország új tagállam: mi 1974-ben voltunk ugyanebben a helyzetben, és akkor mi is nagyon aggódtunk bizonyos dolgok megvitatása miatt. Pusztán azért, mert nem voltunk hozzászokva ahhoz, amilyen módon a közösség intézte az ügyeit. Sokan aggódnak is: válság van, most azonnal meg kell egyeznünk, már csak 18 hónapunk van a költség-vetés leállásáig. De a költségvetés nem fog leállni. A kifizetések 2006 után is folytatódni fognak. Ezeket a válságokat előbb-utóbb, így vagy úgy megoldják. Magyarországon a tapasztalatok hiánya miatt egyfajta riadtság érzékelhető. De ez indokolatlan. Hat hónappal az idő lejárta előtt erősödni fog az érzés, hogy ezt a zavart rendbe kell tenni. És akkor rendbe is lesz téve.
MN: Nem tudom, hogy lehetne szaván fogni, mindenestre az ön kormánya lesz az egyik, amelyen a pénzünket keresni fogjuk.
JN: A lehető legkevésbé sem szeretnénk azt, hogy Európának ezt a részét bármiféle hátrány érje. Ezek az országok jogos elvárásokkal léptek be az unióba, és ezeket ki kell elégíteni.
MN: A válság érzése talán azért olyan erős, mert a változtatások, amelyekért a brit kormány síkra szállt, alapvetőek. És még mindig nem egészen érthető, hogy mit szeretne a brit kormány elérni a KAP megreformálásával. És az sem, hogy London miért az 1 százalékos befizetés mellett kardoskodott. Hogy miért garasoskodott.
JN: Az 1 százalékos plafonhoz azért ragaszkodtunk, mert minden század- vagy tizedszázalék e fölött olyan országokba vándorolt volna, amelyeknek nincs rá szükségük, mert lényegesen gazdagabbak, mint az új tagállamok. És igaz, hogy ragaszkodtunk az 1 százalékhoz, de abban is reménykedünk, hogy a költségvetést újra lehet osztani. Ez volt az első gondolatunk: kevesebbet költsünk a KAP-ra és többet másra. A franciák ekkor - érthető belpolitikai okokból - elővették a visszatérítést: az összes ilyen problémánkat megoldhatjuk, ha a visszatérítést megszüntetjük. Ez pedig az egész vita természetét megváltoztatta.
MN: A franciák tehát azt mondták: rendben, fizessünk egy százalékot, de ti fizetitek a többit?
JN: Lényegében azt mondták, hogy ha megszüntetjük a visszatérítést, az egyéb célokat ebből lehet finanszírozni.
MN: Ez már a népszavazás után történt?
JN: Igen.
MN: Úgy véli, hogy Chirac ezzel próbált kimenekülni abból a kellemetlen helyzetből, amibe a népszavazás kudarca után került?
JN: Mindnyájan más módon szállunk be ezekbe a tárgyalásokba, másképpen akarjuk a gondjainkat megoldani. De ha egyszer a visszatérítés terítékre került, akkor a KAP-nak is ott volt mellette a helye. Az egyiket nem lehet a másik nélkül tárgyalni. És a vita egy csapásra kiterjedt. De az eredeti elképzelésünk akkor is az volt, hogy jóval több pénzt áramoltassunk a világnak ebbe a szegletébe, mint a gazdagabbakba. És ha az elosztás kérdését kezdjük feszegetni, számos probléma adódik.
MN: Ha Chirac nem húzza elő a visszatérítést, akkor lehet, hogy ma van költségvetése az uniónak 2007-től?
JN: Számos hipotetikus kérdést fel lehet tenni, a puszta tény az, hogy a vita így alakult.
MN: De ez akkor is fontos hipotetikus kérdés. Ha Chirac előjön a farbával, akkor inkább borítsuk fel az egészet? Ha meg nem jön elő, minden marad a régiben?
JN: Álljunk meg egy pillanatra. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy miért szavaztak az emberek nemmel a francia és a holland népszavazáson. Persze, az ilyen alkalmakkor mindig van belpolitikai motiváció is: a választók egy-egy politikus orra alá dörgölhetik, hogy nem szeretik. Ez rendben van. De mégiscsak két alapító állam polgárairól van szó, akik ötven évig nagyon jó európaiak voltak, és most mintha hátsó gondolataik kezdenének lenni az unióról. Valami mély nyugtalanságról tanúskodik ez: vajon jó irányba halad-e Európa? A pénzügyi keretmegállapodás elmaradása a másik jele ennek: hiszen nemcsak Nagy-Britannia, de másik négy ország is nemet mondott. És volt még további négy-öt ország, amely nem akart ugyan nyilvánosan állást foglalni ellene, de éreztette, hogy nem elégedett a tervezettel. Ez az uniónak majdnem a fele, nem egyedül mi voltunk elégedetlenek a javaslattal. És ha ehhez még hozzáveszi a két nemet a népszavazáson, arra a következtetésre kell jusson, hogy valami félrecsúszott. Nem az történt, hogy Mr. Blair egyszer csak előhúzta a nyuszit a kalapból. Sokaknak szúrja a szemét, hogy az uniót hogyan finanszírozzák: a mi adófizetőinknek biztosan. 'k nem gondolják, hogy úgy kell támogatni a mezőgazdaságot, ahogy most tesszük. De ez csak a felszín, az egyik tünet; a visszatérítés a másik. Az igazi vita arról szól, hogy hová tartunk, és ezt kell lefolytatni.
MN: Van-e valamilyen konkrét célkitűzése az ön kormányának ebben a vitában? Olyasmire gondolok, hogy ennyi vagy annyi százalékkal kell csökkenteni a KAP-ot, vagy hogy maradjon 40 százalék körül, de más struktúrában, más elvek szerint kell folyósítani az európai parasztoknak.
JN: A cél éppenséggel az, hogy ne maradjon 40 százalék. Abszurd lenne, ha 2013-ban a rendelkezésünkre álló összeg 40 százalékát egy olyan mezőgazdasági rendszerre költenénk, amelyet az 1950-es igények szerint hoztak létre.
MN: Hány százalék lenne elfogadható a brit kormány számára?
JN: Ez nem olyan játék, hogy mi - és különösen nem mint az el-nöki pozíció birtokosai - odamegyünk, és azt mondjuk, hogy 20 százalék vagy 39 százalék. Nem ez a cél. A cél a politikai egyetértés arról, hogy irányt kell váltanunk. Aztán lehet kupeckedni. A brit elnökségnek a következő hat hónapban azon kell munkálkodnia, hogy ezt a vitát gerjessze, irányítsa, meghallgassa mások véleményét és elmondja a sajátját. Ebből aztán kikerekedhet egy megállapodás, amely szerint az agrárköltségvetés nem lehet több X százaléknál. Ez a vita nem fog lezárulni a mi elnökségünkkel, belenyúlik majd az osztrák és talán a finn fél évbe is. A mi elnökségünk alatt megpróbáljuk megállapítani a költségvetést 2007-2013-ra, és ezzel együtt kijelölni egy dátumot - mondjuk 2010-et, 2011-et, amikortól a pénzt elkezdjük átcsoportosítani az agrárszférából a kutatásra és a fejlesztésre. Ez elfogadható megoldás lenne.
MN: Mr. Blair a beszédében nagy beleéléssel arról győzködte a hallgatóságát, hogy az uniót ő sem valamiféle gazdasági érdekszövetségként képzeli el, hanem politikai közösségként. Ugyanakkor a költségvetés felrúgásának vannak politikai veszélyei. Már most politikai károkat okozott.
JN: Milyen károkat? A változás károkozás lenne? Nem hiszem. Az eddigi politikát ötven éve találták ki, egészen más célokra. Azoknak az országoknak a számára, amelyek még mindig erre a politikára bízzák magukat, természetesen okozhat a mi fellépésünk károkat. Azoknak, akik kényelmes helyzetben érzik magukat, és ebból a kis zugukból tekintenek ki a globalizált világra. Nem akarnak lengyel vízvezeték-szerelőket - köszönjük szépen, hozzánk jöhetnek. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy számos tagország számára ez egy rendkívül nehéz belpolitikai döntés lesz. Ezért nem is csapkodjuk az asztalt, hogy ezt meg azt kell csinálnotok. Eszünk ágában sincs valamiféle "angolszász modellt" kényszeríteni másokra. Csak a lehető legkedvesebb módon azt próbáljuk megértetni másokkal, hogy az Egyesült Királyság gazdasága az elmúlt 10-15 évben elég jól teljesített, és azért teljesített jól, mert nyitott volt az új fejleményekre, a globalizációra. Nem lehet egy ötven évvel ezelőtti politikát követni a XXI. század elején.
MN: Ezt értem is: de épp ez az ötven évvel ezelőtti politika és épp ez a két ország, Franciaország és Németország áll történelmi okokból az unió középpontjában. Az EU éppenséggel politikai okokból jött létre, azért, hogy ne legyen több háború. És a nagy háborúk Európában mindig valahogy épp köztük voltak.
JN: Arról érdekes vitát folytathatnánk, hogy ma hol van az unió középpontja. A tíz új tagállam közül nyolc kelet-európai. Lehet, hogy régen Franciaországban és Németországban volt a centrum, ők voltak Európa motorja. De az is lehet, hogy ez a centrum néhány száz kilométerrel keletebbre tolódott. Minden változik, és nekünk most e változásokat követnünk kell.
MN: Mr. Blairnek most a fél uniót kellene meggyőznie e változások szükségességéről. Miközben ennek a sok embernek semmi köze nincs hozzá, és neki sem sok őhozzájuk. Elvégre ők rá nem szavazhatnak, és Mr. Blair választóke-rülete sem Dél-Franciaországban vagy Békés megyében van, hanem Sedgefieldben. Hogy képzeli ezt pontosan az ön kormánya? Mr. Blair először meggyőzi Mr. Gyurcsányt vagy Mr. Orbánt, aztán meg ők a saját választóikat?
JN: Sőt, nekünk is lesznek vitáink a skóciai farmereinkkel. A lengyel miniszterelnöknek a maga gazdáival, Mr. Chiracnak a sajátjaival. A gazdáknak követeléseik vannak meg jogaik, és persze vannak traktorjaik, amelyekkel el tudják állni a Dózsa György utat meg a Champs-Élysées-t. De senki nem mondta, hogy ez könnyű feladat lesz. Ezért van szükség először arra a politikai egyetértésre, amiről az előbb beszéltem. Senki nem azt akarja, hogy a KAP egyik pillanatról a másikra megszűnjön. Csakhogy Magyarországon például már eddig is nagyon sokan hagytak fel a mezőgazdasági termeléssel - a forradalom egy része szerencsére már lezajlott. A francia sajtóban láttam egy cikket egy farmerről, aki 36 000 eurót kap egy évben ahhoz, hogy talpon maradjon. De elnézést kérek - fizet-e önnek valaki évi 36 000 eurót azért, hogy talpon tudjon maradni? Nem. De akkor neki miért fizetünk? Persze: a csomagnak része kell hogy legyen a vidék megőrzése is - de más tevékenységek támogatása útján.
