A fekete földrészen a gyarmati sorból kitört fiatal államok első vezetői gyenge lábakon álló gazdaságot, koloniális társadalmi rendet, az etnikai, törzsi, vallási viszonyok ellentétekkel szabdalt kuszaságát örökölték. Erre az alapra kellett (volna) felépíteni a demokratikus rendet megfelelően képzett köztisztviselői, hivatalnoki kar nélkül, a semmiből megteremteni az állami adminisztrációt. A feladat szinte lehetetlennek bizonyult.
A fekete-afrikai államfők jellemzően két körből kerültek ki. Egyrészt a gyarmati korban Európában tanult értelmiségiekből, akik idealisztikus elképzelésekkel vágtak bele egy igazságos társadalom építésébe, de őszinte törekvéseik megbicsaklottak a gazdasági nehézségeken. 'k vagy belebuktak a kudarcba, vagy a hatalmat megízlelve sutba dobták demokratikus elveiket, és önkényuralmi rendszert építettek ki. Másrészt becsvágyó katonatisztekből, akik harci bátorságuk révén emelkedtek a hatalom közelébe, majd előbb-utóbb meg is kaparintották a trónt. Közülük kerültek ki a XX. század legvéresebb kezű diktátorai, de a ghánai Jerry John Rawlings tábornok személyében olyan is akadt, aki sikerrel vezényelte le a katonai diktatúra átalakulását polgári demokráciává.
A romlott pártok
Úgyszólván gyarmati örökségként kapta első elnökét Niger és Csád. Hamani Diori és N'Garta Tombalhaye egyaránt Párizs kegyeltje volt, s igyekeztek is megőrizni egykori uraik barátságát. Minden korábbi gyarmat vezetőjének személyes érdeke volt szívélyes viszonyt ápolni a Matignon-palota mindenkori lakójával, hiszen gyakran csak a francia katonai segítség óvta meg hatalmukat, sőt puszta életüket. Volt, aki ezt túlzásba is vitte. Jean Bédel Bokassa, a hírhedt közép-afrikai elnök, majd császár például olyannyira tisztelte De Gaulle tábornokot - nála jobban csak Napóleont -, hogy nemes egyszerűséggel Papának hívta, ám a zord sasorrú gall megtagadta az "apaságot", s messzire elkerülte őt.
Bokassának például sokáig esze ágában sem volt, hogy betöltse az államfői tisztet. Pedig unokatestvére, David Dacko volt a független Közép-afrikai Köztársaság első elnöke. Bokassát azonban a katonásdi, a boksz meg a lányok jobban érdekelték. Csakhogy az elnök rábízta a fiatal állam hadseregének megszervezését, amit az ifjú ezredes és vezérkari főnök ragyogóan meg is oldott. Katonái tűzbe mentek volna érte, s közvetlen (sokak szerint faragatlan) stílusa miatt népszerűsége túlnőtte az elnökét. Dacko a sokasodó gazdasági bajok és a növekvő elégedetlenség miatt tartani is kezdett tőle. S mit tesz egy diktátor, ha félti hatalmát: megpróbálja eltenni láb alól a riválist. Csakhogy Bokassa lépett előbb. Míg Dacko külföldön tárgyalt, elfoglalta az elnöki palotát. Hasonló módon jutott hatalomra az ugandai ökölvívóbajnok katonatiszt, Idi Amin Dada, és hasonló államfői karriert is futott be, még ha császárrá nem is koronáztatta magát.
Mindketten igyekeztek minél több hatalmat a saját kezükben összpontosítani, Bokassa például minden fontos tárcát (belügy, hadügy, igazságügy, mezőgazdaság, pénzügy és információ) "zsebre vágott". (Más diktátorok általában megelégednek azzal, hogy hű embereiket, családtagjaikat, barátaikat ültetik vezető pozíciókba.) Időről időre mégis átalakította a kormányt, nehogy bárki is túlságosan megmelegedjen egy poszton, és saját klientúrát építsen ki. Ellenvéleményt nem tűrt meg. Minden politikai ellenfelet, tiltakozót, bírálót börtönbe vetett, megkínzott, meggyilkoltatott, olykor saját kezűleg.
Mégis, egy idő után - mint minden túl hosszú időn át uralkodó diktátor - rettegni kezdett attól, hogy uralmának egyszer vége szakadhat. Nem a felelősségre vonástól tartott - azt el sem tudta képzelni -, hanem hogy elveszik tőle "kedvenc játékszerét", az országot, s nem utolsósorban a fényűző életet: az egyenesen Párizsból rendelt ebédeket, a luxusvillákat és autókat, a napkirályi pompát.
Nem akart államfő lenni a szudáni Omar Haszán Ahmed el-Besír sem, aki ugyancsak gyorsan haladt előre a katonai ranglétrán. De nem tűrhette, hogy a kormány kiegyezzen a dél-szudáni felkelőkkel, már csak azért sem, mert a kormánycsapatokat ő maga vezényelte. Rettenthetetlen katona lévén el-Besír csak a fegyverek szavát érti, a politikáét nem. Amikor puccsal megdöntötte az amúgy is ingatag kormányt, kijelentette: "Azért vettem át a hatalmat, hogy megmentsem az országot a romlott pártoktól." Azon nyomban be is tiltotta mindet. Sőt, a szakszervezeteket is. Rendkívüli állapot kihirdetésével pedig a tüntetéseket is megelőzte.
Szabadság
A diktátorok első intézkedései között mindig ott szerepel a sajtó megregulázása. Nem feltétlenül kell betiltani a szabad szájú orgánumokat, elég csak szigorúan ellenőrizni őket. Erre való a sajtótörvény, amelyben le lehet fektetni a játékszabályokat, s ha nem tartják be őket, akkor kell megregulázni a médiát. Szudánban, Zimbabwéban, a taylori Libériában megtanulták az újságírók, tévések, hogy ha nem megfelelő hangnemben beszélnek "őfelségéről", könnyen bajba, kórházba vagy börtönbe, rosszabb esetben a temetőbe kerülhetnek. De jaj a rebellis szerkesztőségeknek is, a kormányzat speciális alakulatai ízzé-porrá zúznak minden berendezést az ott tartózkodókkal együtt. Zimbabwéban rendelet mondja ki, hogy szigorú büntetés vár arra, aki az elnök parádés kocsija láttán illetlen megjegyzést vagy kézmozdulatot tesz. S ne reménykedjen senki, hogy szava, tette titokban marad, mert a spiclik mindenütt jelen vannak.
A hadsereg mellett - vagy előtt? - a titkosszolgálat minden diktatúra legfontosabb szervezete. Egy magára valamit is adó diktátor nem is elégszik meg elődje örökségével, legalább a felső vezetést lecseréli, és átszervezi, mint Idi Amin Dada, akire nem kevesebb, mint 18 ezer fős biztonsági alakulat vigyázott.
A demokrácia látszatát persze meg kell tartani. Ha ellenzéki pártokra nincs is, de parlamentre mindenképpen szükség van, feltéve, hogy az államfői iránymutatásnak megfelelően működik. Ehhez párton belül és kívül meg kell találni azokat a politikusokat, akik ha nem is mindig meggyőződésből, de legalábbis anyagi vagy egyéb érdekből gondolkodás nélkül támogatják intézkedéseit. Ha mégis akadékoskodna a Tisztelt Ház, egy tollvonással fel lehet oszlatni, de az is megoldás, amit el-Besír választott az ezredforduló hajnalán, amikor a mentor-szövetségesből ellenséggé vált Haszán al-Turabi embereit kívánta eltávolítani az ország házából. Nemes egyszerűséggel felszólította az érintetteket a távozásra, s szavainak a parlament épületét körülvevő tankokkal adott nyomatékot.
De nincs feltétlenül szükség ilyen drasztikus módszerekre a parlamenti többség biztosításához. Már a választások előkészítésénél is ügyelni kell a részletekre. Fel kell mérni, hogy az egyes választókerületekben várhatóan hogyan alakul a voksok aránya, s a körzethatárokat úgy alakítani, hogy az ellenzék minél kevesebb helyen kerülhessen többségbe. El kell érni, hogy az ellentábor szavazói a lehető legkisebb számban jelenhessenek meg. Öt évvel ezelőtt Mugabe például Murambatsvina (Ki a szeméttel!) jelszóval "tisztasági kampányt" hirdetett, ami nem jelentett mást, mint hogy a főváros, Harare peremén fekvő bódévárosokat szétverték az elnök speciális alakulatai, lakóikat pedig szétszórták az ország különböző vidékeire, ahol megjelenésük nem befolyásolta a szavazati arányokat.
Ahol szükséges, manipulálni kell a szavazólapokat. Számos országban ismertek ennek módszerei: a (kormánypárti szavazatokkal) jó előre kibélelt urnáktól a szavazásra jogosultak szelektálásán, halottak névjegyzékbe való felvételén át a szavazóhelyiségek nyitva tartásával való játszadozásig. Fontos a potenciális ellenfelek kiiktatása is a kampányból. Erről sokat mesélhetne Morgan Tsvangirai, a zimbabwei ellenzék vezére, aki a korábbi választások előtti hónapokban többet ült börtönben, mint a családi asztalnál. De nem csak letartóztatták, rendszeresen jól el is agyabugyálták Mugabe pribékjei. Ha mégsem sikerül a voksok többségét megszerezni, az sem tragédia. Két dolgot lehet ilyenkor tenni. Vagy fel kell oszlatni a választási bizottságot, s újat felállítani, amely már "jól számol", mint azt a nigeri Ibrahim Baré Mainassara ezredes tette 1996-ban, vagy egyszerűen nem kell eredményt hirdetni, s így minden maradhat a régiben. A legutóbbi zimbabwei elnökválasztáson (2005) a gyanú szerint Tsvangirai többséget szerzett, ám ezt legfeljebb Mugabe emberei tudják, mert az eredményeket máig sem hozták nyilvánosságra, így a 86 éves veterán politikus továbbra sem hajlandó felállni az elnöki székből. Tartja magát korábbi nyilatkozatához, miszerint "Zimbabwe királyai halálukig szoktak uralkodni!".
Rend, köznyugalom és nemzeti egyöntetűség
Egy új hatalomnak mindig útjában áll a régi alkotmány. Leendő diktátorok első dolga rendszerint az alkotmány eltörlése és - már csak a rendeletekkel való kormányzás lehetősége miatt is - új alaptörvény megalkotása. (Madagaszkáron már a hatodiknál tartanak 50 év alatt!) Ebben aztán lehet olyan kitételeket tenni, mint például az 1987-ben vértelen államcsínnyel hatalomra jutott tunéziai Zine el-Abidin Ben Ali, aki többször is élt az alkotmánymódosítás eszközével. Kikötötte, hogy a mandátumok négyötöde automatikusan a kormánypártoké, a többin marakodhat az ellenzék.
De mindez csak a dolgok könynyebbik része. Sokkal nehezebb elérni, hogy a nép, az istenadta nép is vezére mögé - vagy mellé? nem, az már veszélyes lehet - álljon. A fennálló gondokért a múltat, a korrupt, a gyarmatosítókat baksisért kiszolgáló elődöket, vagy egyenesen a külföldi hatalmakat kell felelőssé tenni. A szabadságharc során szinte múlhatatlan tekintélyt szerzett Robert Mugabe például közgazdász létére nem átallja hangsúlyozni a Nyugat bűnösségét országa hanyatlásában, a mind égetőbb áruhiányban, az egekbe szökött inflációban. (Az államfő ifjú felesége persze mindent megkap, ékszereket, parfümöket, a legdivatosabb ruhákat, cipőket.) Holott a gazdaság összeomlásáért inkább ő maga, valamint hatalmának féltése tehető felelőssé. A 80-as, 90-es években Zimbabwe gazdasága valósággal virágzott, az országot Fekete-Afrika éléskamrájaként tartották számon. Ennek titka az volt, hogy sok más afrikai államtól eltérően nem zavarták el a fehéreket, akik értettek a gazdaság irányításához, a vállalatok és farmok üzemeltetéséhez. De a régi harcostársak egyszer csak benyújtották a számlát az "Öregnek", ők is szeretnének jól élni a szabadságban, ha már egyszer kivívták. Mugabe is tudta: csak onnan lehet elvenni, ahol van. Meghirdette hát gyalázatos földreformját, amelynek egy szó a lényege: einstand! Azaz kiebrudalták birtokukról a fehér gazdákat, s aki nem ment szép szóra, azt kiverték onnan a veteránokból alakult szabadcsapatok. Megvalósult a fordított apartheid. Földhöz jutottak a hazafiak, ám szakértelem, tőke és üzemanyag híján a virágzó farmok gyorsan elhervadtak, s Zimbabwe ma élelmiszersegélyekre szorul. Mugabe természetesen az országot sújtó aszályt meg Tony Blair akkori miniszterelnököt kárhoztatta. Szónoklataiban azt hangoztatta, hogy a britek vegyi fegyverekkel szándékosan okoztak szárazságot Zimbabwéban. Amilyen hévvel és gyakran elmondta, talán már maga is elhitte.
A jól működő diktatúra egyik alapfeltétele, hogy a néptömegek az egység látszatát keltsék. Ennek kialakítására ragyogó eszköz a nemzeti (afrikai) büszkeség érzésének felkeltése. Egy évszázadokon át elnyomott nép esetében nem nehéz az ellenség képét felfesteni. Számos fekete-afrikai országból a függetlenné válás után szinte azonnal elmenekültek a fehérek, így az új államnak ölébe hullottak a termelőeszközök, ahol nem, ott az "afrikanizálás" (Zimbabwe, Madagaszkár, Angola, Mozambik stb.), a "zaireizálás" (Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság), az "eredetiségi kampány" (Csád) keretében fosztották meg javaiktól az európai telepeseket.
De lehet nagyot álmodni is! Idi Amin, el-Besír és a líbiai vezető, Moamer el-Kadhafi nem is rejtette véka alá terveit. Amin és el-Besír Nagy-Ugandáról, illetve Nagy-Szudánról álmodott, aminek az szolgált alapjául, hogy annak idején a gyarmatosítók nem az etnikai elválasztó vonalak mentén húzták meg a határokat, így azonos törzsbeliek, azonos nemzetiségűek gyakran rekedtek más országokban. Ez pedig örök határvitákat, területi követeléseket váltott ki az afrikai államok között. A legnagyobbat mégis Kadhafi álmodta: ő egész Afrika egységére szőtt terveket, ám még kisebb álmát, az afrikai arab államok egyesülését sem sikerült megvalósítania, mert fúziós javaslatait sorra utasították el az érintett országok. Megvalósulásra ezen ideák egyikének sem volt esélye, de a hazafiúi buzgalom felkeltésére, az etnikai megosztásra, s főleg a figyelem elterelésére a bajokról tökéletesen alkalmasak voltak. No meg arra, hogy a szükséges fegyverkezés címén jó mélyen bele lehessen nyúlni az államkasszába.
De minden praktika hatása csak ideig-óráig tart. Meghosszabbíthatja ezt az időt, ha sikerül megőrizni a fegyveres erők és vezetőik lojalitását. Csakhogy a katonák kiszámíthatatlanok (lásd Amin, Bokassa, el-Besír, Taylor esetét), bármikor rátörhetnek az államfőre, még ha az is csinált belőlük nagy embert. A hála, mint tudjuk, nem politikai kategória. A magabiztosságot egy idő után felváltja a páni félelem a hatalom elvesztésétől, s ha ez eluralkodik az államfőn, még az olyan tanult, intelligens politikusból, mint Robert Mugabe is vérszomjas vadállat válik - mit várhatott tehát a világ az olyan egyszerű elméktől, mint a bokszoló katona Amin vagy Bokassa?
Hogy mégsem kilátástalan az afrikai demokrácia jövője, mutatja néhány ország példája. Ghánát már említettük, de szót érdemel a Taylor eltávolítása után a demokrácia útjára lépő Libéria, vagy Zambia is. Utóbbi azzal került be a kontinens történelmébe, hogy 1991-ben Kenneth Kaunda volt az első államfő Afrikában, aki választási vereségét elismerve békésen adta át a hatalmat a győztesnek.
