Természetesen nem emiatt gyűltek össze Etiópia fővárosában az 53 tagország vezetői, hanem azért, hogy lépjenek valamit Darfúr és Szomália ügyében - hogy csak a két legsúlyosabb válságot említsük a napirendre vett, illetve oda kívánkozó problémák közül. Amikor öt évvel ezelőtt nagyralátó víziókkal megalakult a szervezet, a tehetetlen és rossz hírű, a tagországok aktuális közállapotaira kritikátlanul rábólintó Afrikai Egységszervezet szerepét vette át. Gyors változásokra természetesen senki sem számított, és e mértéktartó várakozások mindmáig igazolódni látszanak. Fél éve sincs, hogy a kontinens vezetői elutasítottak egy bizonyos demokráciachartát, amely megnehezíthette - bár meg nem akadályozhatta - volna, hogy a kontinens szó nélkül tudomásul vegyen minden puccsot, választási csalást, a választási eredmények semmibevételét. A szankció az uniós tagság felfüggesztése lett volna.
Ehhez képest akár komoly előrelépésnek is tekinthetjük, hogy a darfúri tragédia felelősét, a szudáni vezetést a csúcstalálkozó résztvevői elütötték egy diplomáciai sikertől. Az államfők tanácsának elnöki posztjára immár másodízben pályázó Omar al-Basír elnöknek most sem sikerült megszereznie ezt a tisztséget, amelyet elfoglalva aztán elgáncsolhatott volna minden olyan törekvést, amely az Afrikai Unió darfúri béketeremtő tevékenységének a kiszélesítésére irányult volna. Más kérdés, hogy amúgy sem született semmiféle érdemi megállapodás az ügyben, hiába haltak meg már kétszázezren és váltak földönfutóvá két és fél millióan Délnyugat-Szudánban, amint erről - és az összefüggésekről - már többször számot adtunk (legutóbb: Tehetetlenül, 2006. augusztus 31.). Szudán időközben ambiciózusan mutatja magát a regionális bajkeverő - és potenciális középhatalom - szerepkörében: a szomszédos Csádban és Közép-afrikai Köztársaságban felkelőcsoportokat támogat, közvetett ellentétbe kerülve Kadhafival is, akit viszont Líbia és önmaga jövője szempontjából aggaszt a politikai iszlámtól nem idegenkedő Szudánból kiinduló regionális instabilitás. Kadhafinak épp a napokban sikerült megállapodásra bírnia a közép-afrikai kormányt és egy felkelőcsoportot - hogy aztán ez valóban fegyverletételhez, illetve a felkelők kormányzati részvételéhez vezet-e, az egyebek mellett Szudán terveivel is összefügg. Elképzelhető, hogy a darfúri konfliktus kiterjesztésével későbbi alkupozícióit erősíti éppen - habár ezek már most sem gyengék, hiszen hatalmas szövetségese van: Kína. Szudán legnagyobb kőolajvásárlójának (400 000 hordó/nap), olajipari befektetőjének és fegyverszállítójának államfője, Hu Csin-tao épp most járt Khartúmban kapcsolatokat erősíteni, és Darfúr ügyében mindössze annyit jegyzett meg, hogy a megoldást Szudán szuverenitásának tiszteletben tartása mellett kell keresni, ami arra utal, hogy az ENSZ-ben továbbra is élni kíván vétójogával, ha újabb biztonsági tanácsi határozat kerül terítékre a kérdésben. Az új ENSZ-főtitkár, Ban Ki Mun szintén a térségben - így többek között az Afrikai Unió csúcstalálkozóján is - járt a múlt héten, és hiába szögezte le már korábban, hogy kiemelt feladatának tekinti a darfúri válság megoldását, érdemi eredményről nem tudott beszámolni a szudáni államfővel folytatott megbeszélése után.
Az uniós tanácskozás másik fő témája a szomáliai helyzet volt. Utolsó beszámolónk (Frontról frontra, Magyar Narancs, 2006. november 2.) óta gyökeresen átalakultak az ottani erőviszonyok. December 24-én hivatalosan is közölte az etióp kormány azt, amit mindenki tudott: csapatai a szomszédos országban tartózkodnak, hogy a korábbi béketárgyalások során korábbi hadurakból összekovácsolt átmeneti kormány oldalán, úgymond "önvédelmi" megfontolásokból visszaverjék az Iszlám Törvényszékek néven futó, részben radikális és kevésbé radikális iszlamista erőkből, részben saját klánérdekeiket követő csoportokból álló sereget, amely addigra már szinte az egész országot elfoglalta és bizonyos mértékig pacifikálta. A hadi helyzet egy hét alatt megfordult, közben amerikai gépek a kenyai határ felé menekülő egységeket meg is bombázták, al-Káida-terroristákat sejtve a fegyveresek között - nem világos, hogy az ismeretlen számú áldozat között végül voltak-e ilyenek.
A szomáliai átmeneti kormány helyzete ily módon formálisan megerősödött, de kezdettől fogva világos volt, hogy az etióp jelenlét napról napra rontja majdani elfogadottságának az esélyeit, ugyanakkor a pillanatnyi helyzet és a korábbi tapasztalatok is arra utalnak, hogy az ország visszazuhanhat a káoszba, amelyben eddig is vergődött a klán- és alklánellentétek miatt. Kellő saját fegyveres erő híján az az egyetlen megoldás, ha az etiópok mielőbb kivonulnak, és békefenntartók érkeznek a helyükre - első lépésben Afrikából, hosszabb távon távolabbi mozlim országokból. Az Afrikai Unióra várt tehát a feladat, hogy az első békefenntartó egységeket felállítsa és Szomáliába küldje - az ENSZ már decemberben jelezte, hogy hajlandó fedezni a költségeket, és az Európai Unió is tett ilyen ígéretet. A csúcsértekezlet - amelyet történetesen az etióp fővárosban tartottak - el is határozta egy 8000 fős haderő felállítását, de a tagországok ígéreteiből eddig ennek a fele sem állt össze. Minthogy Szomália egy évtizede a világ talán legéletveszélyesebb országának számít, szélsőséges iszlamisták pedig a múlt héten videoüzenetben közölték, hogy megszállóknak tekintik a békefenntartókat, a vonakodás érthető - de épp emiatt van szükség az esetleges támadókat elrettentő létszámra. Ha ezt nem sikerül heteken belül előteremteni, az Afrikai Unió létének értelme kapna egy újabb kérdőjelet - ha volna helyette bármilyen más szerveződés a földrész konfliktusainak orvoslására.
