Magyar Narancs: Nemrég arról beszélt a bonni Global Media Forumon, hogy nem könnyű nem elfogultnak lenni, amikor az ukrán háborúról tudósít valaki, de igenis lehetséges. Ukrán újságíróként hogyan lehet elfogulatlannak lenni, miközben az országa ellen folyó háborúról tudósít?
Angelina Kariakina: Zavarba ejtőnek tartom ezt a kérdést, hiszen ebben az esetben mi is lenne az elfogultság? Erőszakos háború folyik egy szuverén állam ellen, mi pedig brutális bűnöket dokumentálunk. Amikor civil objektumokat, iskolát, óvodát, kórházat bombáznak az oroszok, ott hogyan találjunk „egyensúlyt”, ott hol lehetséges az elfogultság? Talán lehet szó valamiféle ideológiai elfogultságról, hogy valaki orosz- vagy ukránbarát, de ami Ukrajnában zajlik jelenleg, az olyan brutális bűntett egy független állam, a demokrácia és az emberiség ellen, hogy sokan azok közül is megváltoztatták a nézeteiket, akik korábban inkább oroszbarátnak vallották magukat. Nekünk nem az egyensúlyt kell keresni, hanem az igazságot. Ezért kell kimennünk terepre, hogy ellenőrizni tudjuk az információkat, ami sokszor nehéz feladat, hiszen nem tudunk ott lenni minden bombatámadásnál, minden frontszakaszon. De tesszük, ami tőlünk telik, megyünk, ahová lehet, beszélünk szemtanúkkal, katonákkal, önkéntesekkel, a helyi hatóságokkal, és folyamatosan ellenőrizzük a tényeket. A megszállt területeken ezt nem mindig tudjuk megtenni, de ott is vannak kollégáink, barátaink, akik segítenek, akik viszont sokszor életveszélyben vannak. Amikor a Kijiv körüli területeket elfoglalták az oroszok, olyan szervezetekkel is együttműködtünk, mint a VoxCheck, akiknek sokkal több tapasztalatuk van az adatokkal való munkában, mint nekünk. Így raktunk össze sok sztorit, például így tudtuk felgöngyölíteni azt is, hogy kik és hogyan ölték meg azt a nőt Bucsában, akinek a képe világhíres lett: ő volt az, akit a manikűröse ismert fel a körméről.
MN: Február óta melyek a legnagyobb változások és kihívások az újságírók munkájában?
AK: Az ukrán média jelenleg katonai cenzúra alatt működik. Nem írhatunk a csapatok mozgásáról, arról, hogy pontosan mit csinálnak, és arról sem számolhatunk be, mi történik közvetlenül azután, hogy egy-egy rakéta becsapódik, mert ez mind fontos információ lehet az ellenségnek. Ezeket a korlátokat könnyű megérteni, hiszen mindannyiunk biztonságát szolgálják. És persze fontos lett a saját biztonságunk is: a helyszíni tudósítások előtt fel kell mérnünk, hogy fizikailag el tudunk-e jutni oda, mennyi kockázatot jelentene az út, van-e elég felszerelésünk, sisakunk, mellényünk, ahogy arról is meg kell győződnünk, hogy az újságíró felkészült-e, megkapta-e az összes szükséges tréninget. Azok az újságírók, akik a harci cselekmények színhelyén dolgoznak – és ez az ország nagy része –, hétköznapi riporterekből hirtelen háborús tudósítókká váltak. Ez nem az ő választásuk volt, mégis alkalmazkodniuk kellett hozzá. Meg kellett találnunk azokat az embereket, akik alkalmasak erre a munkára. De a legnagyobb kihívás az orosz megszállás: az elfoglalt területeken életveszélyes újságírónak lenni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
