Az amerikai hírszerzés állítólag olyan telefonbeszélgetéseket hallgatott le az al-Káida vezetői között, amelyekből egy küszöbön álló komolyabb jemeni akcióra, illetve különféle nyugati érdekeltségek, célpontok elleni támadásokra lehetett következtetni. (Rosszmájú feltevések szerint szándékosan félrevezették az amerikaiakat.)
A következő napokban Jemen területén végrehajtott dróntámadások során az al-Káida több embere meghalt, az első jelentések szerint a szervezet egyik, korábban Guantánamón raboskodó vezetője is, aki azonban későbbi (ismét csak cáfolt) hírek szerint még sincs a halott terroristák között. A pilóta nélküli gépekkel végrehajtott támadások váltakozó hevességgel már 2009 óta ismétlődnek az Arab-félsziget délnyugati csücskét elfoglaló - mindazonáltal másfél Németországnyi területű - országban, és hivatalosan be nem vallottan is nyilvánvaló, hogy amerikai katonai akciókról van szó a térségi al-Káida-filiálé, a jemeni és a szaúd-arábiai csoportot egyesítő AQAP (Arab Félszigeti Al-Káida) kifüstölése céljából. Washingtonban ugyanis jelenleg ezt a szervezetet tekintik a legveszélyesebb terroristacsoportnak, amit meggyőzően támasztott alá a július végén ázsiai és észak-afrikai börtönökben lezajlott kitöréssorozat. Ennek során összesen vagy ezer, az al-Káidával így vagy úgy kapcsolatban álló személy került szabadlábra, köztük az AQAP számos tagja - és ezt követte az említett lehallgatott telefonbeszélgetés.
Arról, hogy az amerikai dróntámadások elhárították-e a veszélyt Szanaában, nincs megnyugtató bizonyíték, de a követségek ismét dolgoznak. Az AQAP állítólagos tervei között szerepelt az Arab-öböl partjain fekvő kikötők és az ezekhez kapcsolódó olaj- és gázvezetékek elfoglalása is - a végcél persze a kalifátus megteremtése. Ebből annyi valósult meg, hogy Balhaf gázkikötő közelében egy támadó csoport lelőtt öt jemeni katonát, majd elmenekült.
De miért éppen Jemen? - vetődik fel a kérdés. Miért éppen itt tudták tartósan megvetni a lábukat a terroristák? Mindenekelőtt természetesen a helyi fogadókészség számít, ez pedig következik az adottságokból. Az életminőség-statisztikákban Jemen régóta a lemaradók között is a sereghajtók csoportjába tartozik. Ezen nem segített a törzsies Észak és a Moszkva érdekkörébe került Dél újraegyesítése, de Ali Abdallah Száleh, a tiszthelyettesből lett, viszont komoly vezetési képességekkel rendelkező elnök 33 évi országlása sem. Jemennek ráadásul a kilátásai is rosszak: nemcsak az olaj- és gáz-, de az ivóvízkészlete is fogytán van. Az egy főre vetített megújuló vízkészlet mennyisége (220 m3/fő/év) a nem túl magas közel-keleti átlag ötödére rúg. Öntözésre így alig jut, a sivatagos ország területének csupán három százaléka alkalmas földművelésre. Az öntözött területnek viszont a jó harmadán katültetvények zöldellnek. A bódító hatású levelek rágcsálásának népszokása miatt Jemenben a férfi lakosság kora délutántól már nem fogható munkára, ami önmagában is befolyásolja a gazdaság lendületét. Nem csoda, hogy a lakosság közel fele a hivatalos szegénységi küszöb alatt él, és éhezik. Mindemellett a népszaporulat kiugróan magas, ugyancsak 50 százalékra rúg a 15 évesnél fiatalabbak aránya. Van tehát honnan verbuválni a terroristák következő nemzedékét.
A 2011-es arab tavasz Jemenben is beköszöntött, és Száleh elnök úgy kényszerült távozásra a hivatalából, hogy kapcsolatait, családi pozícióit nem kellett feladnia. A különféle színezetű tüntetéseket követően az ENSZ, az Arab Liga és az Öböl Menti Együttműködési Tanács irányításával lezajlott tárgyalások eredményeként ideiglenes elnököt választott az ország az addigi alelnök, Manszur Hadi személyében. Egyébként a szavazatok 96 százalékát kapta - igaz, nem volt más jelölt. Más kérdés, hogy a jogosultak közel negyven százalékát nem érintette meg a demokratikus véleménynyilvánítás kínálkozó lehetősége. Az "igazi" parlamenti és elnökválasztás jövőre esedékes.
Jemenben szunniták és síiták egyaránt élnek, mindkét oldalnak megvannak a maga szélsőségesei, úgyhogy az AQAP csak egy a nehezen megközelíthető sivatagos vidékeken szervezkedő csoportok közül. 2011 kora tavaszán, amikor a világ a tüntetésekre, a demokráciát követelő fiatalokra figyelt, az al-Káida - kihasználva a hatalom (és a hadsereg) megingását - elfoglalt néhány települést, és ezzel mintegy jelezte a tárgyalások külső szponzorai számára is, menynyire bonyolult összeegyeztetni a demokrácia megteremtését és a belső stabilitást. Tény viszont, hogy miután a helyzet az említett módon nyugvópontra jutott, a hadsereg viszszaszorította az al-káidásokat. Az így létrejött viszonylagos belső nyugalom nem feltétlenül a katonai erőnek, hatékonyságnak köszönhető - igaz, egyre több az Egyesült Államokban kiképzett tiszt -, mint inkább az ország belső daraboltságának, a törzsi autonómiának, az országrészek közötti érintkezési és összeütközési lehetőségek hiányának.
A ritkásan megjelenő helyszíni beszámolókból úgy tűnik, hogy a jemeni hétköznapokat sokkal kevésbé uralja az AQAP működésének kérdése, mint a nemzetközi médiát. Helyi források felvetik egyrészt azt a kézenfekvő szempontot, hogy a dróntámadások növekvő számú polgári áldozatai - eddig hozzávetőlegesen kilencvenen - nem fokozzák az Egyesült Államok iránti rokonszenvet. Másrészt - és ez a fontosabb - elégedetlenséget ébreszt az a benyomás, hogy a kormány a terrorizmus elleni harcot tekinti a legfontosabb feladatának, ahelyett, hogy a szegénység, a növekvő munkanélküliség enyhítésén munkálkodna.
