Közismert, leírtuk mi is számtalanszor (legutóbb a tavalyi szárazság és éhínség kapcsán: Száraz tények, Magyar Narancs, 2011. augusztus 11.), hogy Szomália mint állam több mint két évtizede nem létezik: klánok, milíciák, különféle iszlamista csoportok zsarnoksága és gyökértelen, viszont korrupt átmeneti kormányok jobbára tehetetlen, külső katonai támogatással fenntartott uralma alatt sínylődik az ország.
Az aktuális kormányzat az AMISOM nevű afrikai békefenntartó erő segítségével képes valamilyen szintű, de inkább látszatműködésre, valamint a külföldi segélyek elsíbolására, amihez képest kétségkívül páratlanul emelkedett erőfeszítés volt ennek a bizonyos alkotmányozó gyűlésnek az összehívása, amelyben hagyományos vezetők (klánfőnökök, bölcsek, vének) foglaltak helyet, több mint hatszázan. Ráadásul közel kétszáz meghívott meg sem jelent, ami máris roncsolja kissé a szavazáskor tapasztalt egyetértés (13 ellenszavazat, 11 tartózkodás) örvendetes benyomását. De még ez sem ilyen egyszerű, hiszen a távol maradókat a közbiztonság teljes hiánya mellett visszatarthatták a nemzetközi al-Káidával (és a nigériai Boko Harammal) immár testvéri egységbe forrt al-Sebab iszlamista szervezet fenyegetései is. Igaz ugyan, hogy a főleg ugandai és burundi katonákból álló AMISOM az utolsó hónapokban kibillentette a szélsőségeseket pozícióik egy részéből, de ettől még - főleg délen - jelentős területeken ők az urak. Az al-Sebab - mondhatni: természetesen - részt sem vett az alkotmányozó vitában, pedig a tervezetet összeállító, szomáli emigránsok részvételével dolgozó nemzetközi jogászcsoport jól látható módon megpróbált elébe menni a követeléseinek. Ezt tükrözi, hogy a szöveg szerint az ország törvényeinek az iszlám jogelveinek összességén, a sarián kell alapulnia. Ezt egyébként a lakosság is teljes mértékben támogatja, amennyiben hinni lehet az Amerika Hangja rádió egy - bevallottan ingatag módszertani alapokon álló - telefonos felmérésének. A kérdés persze az, hogy a saria konzervatív, intoleráns, nőelnyomó változatáról beszélünk-e (sajnálatos módon az al-Sebab ezt képviseli), vagy valamely engedékenyebb irányzatról (amilyet egyes öböl menti királyságokban követnek). Az elfogadott alkotmány szövege más pontokon mintha az utóbbi irányba mozdulna el, amikor tiltja például a lányok nemiszerv-csonkítását, kivételes esetben (mint például az anya életének veszélyeztetettsége) felmentést ad az abortusz tilalma alól, és nemcsak a nők, de például a más vallásúak törvény előtti egyenlőségét is deklarálja. A korábbi szövegváltozatban még az is szerepelt, hogy meghatározott arányban nőknek is politikai képviseleti szerepet kell juttatni, ez a kitétel aztán a végső változatból eltűnt. Egyes sajtónyilatkozatok azzal büszkélkedtek, hogy a szomáliai alkotmány több alapvető jog érvényesülését biztosítja, mint az amerikai. Rögzíti például az ingyenes általános iskolai oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz és a tiszta, iható vízhez való hozzáférés jogát. Mindez felettébb dicséretes, de nyilvánvaló, hogy a számos jog érvényesíthetősége egyelőre délibábos messzeségben lebeg.
Egyáltalán: az alkotmány érvényesítéséről csak akkor lehet majd beszélni, ha kialakul az a nemzeti egység, amely alapul szolgálhat a központi kormányzat megszületéséhez. Márpedig amíg az al-Sebab kívül marad az egyezkedéseken, erről álmodni sem érdemes. A szervezet egyébként távolról sem idegen test az országban: hosszú évekig kifejezetten nőtt a népszerűsége, hiszen ridegen bár, de kiszámítható viszonyokat teremtett az általa elfoglalt területeken, és csak később ábrándultak ki egyes hívei erőszakos módszereiből. (Talán az is szerepet játszhatott ebben, hogy a tavalyi éhínséget követően változatlanul fennálló válsághelyzet közepette az al-Sebab különféle eszközökkel igyekezett eltávolítani az élelemosztó segélyszervezeteket az uralma alatt álló területekről.)
Nem sejtet közeli békét az új alkotmánynak az a kitétele sem, amely Szomália oszthatatlanságát szögezi le, miközben az északi országrész, Szomáliföld immár húsz éve de facto független, még ha ezt nem szentesítette is a külvilág. Hasonló cipőben jár, bár hajlana egy laza szövetségi rendszeren belüli autonómiára a mellette fekvő Puntföld, a szomáli kalózkodás központja, és pár év óta hasonló törekvések érlelődnek a még délebbre fekvő Galmudug régióban is - vagyis Szomália területének közel fele máris nehézségeket támaszt a még létre sem jött központi kormánynak.
Ez utóbbinak a létrejötte felé formálisan egy részletes útiterv szerint halad az ország. A mostani alkotmányozó nemzetgyűlés a saját soraiból kiválaszt egy kisebb létszámú ideiglenes parlamentet, amely azután megválasztja az új államfőt. Ő alakít aztán kormányt, a most jóváhagyott alkotmányt pedig - elvileg - népszavazásra bocsátják. Elvileg augusztus 20-án már megalakul az új kabinet - bár szomáliai vezető körökben nem tartják reálisnak ezt a hajszolt ütemet. Ennél tovább - hogy például mi lesz, ha az ideiglenes parlament nem bólint rá a kormányra, illetve milyen képtelen kompromisszumok kellenek ahhoz, hogy rábólintson - már végképp fölösleges gondolkodni. Hiszen még azt is nehéz elképzelni, hogyan emelkednek országos ismertségre és elfogadottságra a mostani kormányzat tisztségviselői, akikről újra meg újra kiderül, hogy nemcsak a (főleg amerikai) fejlesztési pénzekben kotorásznak önfeledten, de az éhezőknek nyújtott segélyekből is minél többet maguknak próbálnak kihasítani, takarmányként értékesítve vagy a szabad piacra terelve a rászorulóknak szánt élelmiszert.
