Felkorbácsolta a rendszer közeli összeomlásához fűződő reményeket az a két héttel ezelőtti damaszkuszi robbantás is, amely a rezsim négy magas beosztású képviselőjének a halálát okozta. Utólag aztán világossá vált, hogy az áldozatok közül igazából csak a védelmi miniszter helyettese tekinthető igazi veszteségnek a rendszer szempontjából, aki az államfő sógora volt, hiszen amíg az Aszad-kláné a tényleges hatalom, a többi poszton bárki bármikor helyettesíthető.
Az SZSZH pedig a maga negyvenezer fő körülire becsült létszámával még mindig messze gyengébb a háromszázezres hadseregnél. Ez a különbség akkor is számottevő, ha a hadseregből bizonytalan becslések szerint naponta mintegy ezren dezertálnak (és közülük sokan rögtön belépnek az SZSZH-ba), sokan pedig csak azért maradnak, hogy informálhassák az ellenzéki erőket saját hadmozdulataikról. A hadsereggel szembeni - nyilván nem alaptalan - bizalmatlanságot jelzi az a hír is, hogy egy Damaszkuszhoz közeli, erősen őrzött börtön már zsúfolásig megtelt olyan tisztekkel, akikről a rezsim azt gyanítja, hogy
összejátszanak a felkelőkkel
Másfelől úgy tűnik, hogy a Törökországban működő vezérkar nem képes összefogni a szétszórtan, egymással is csak esetleges kapcsolatban tevékenykedő csoportokat. Ugyanakkor lassan formálódni látszik az SZSZH belföldi szervezete, legalábbis létrejöttek területi katonai tanácsok, amelyek állítólag képesek összehangolni egységeik hadmozdulatait - miként erre az átmeneti damaszkuszi sikerek kapcsán hivatkoztak is.
A katonai erőviszonyokkal kapcsolatos bizonytalanság legfőképpen azért kelt aggodalmakat, mert a szír hadsereg jelentős mennyiségű tömegpusztító vegyi - és alighanem biológiai - fegyverrel rendelkezik. Ez a körülmény mérséklőleg hat a külső támadással, a rezsim nyílt megtámadásával kapcsolatos, amúgy is igen óvatos elgondolásokra. Nemrégiben el is hangzott olyan hivatalos megjegyzés, miszerint ezeket a fegyvereket a belső ellenséggel szemben nem fogják bevetni - következésképpen a külső támadókkal szemben akár igen. Azoknak, akik a beavatkozás lehetőségét latolgatják, sok egyéb mellett azt is figyelembe kell venniük, hogy az esetleges intervenciót követő zűrzavarban ezek a tömegpusztító fegyverek szélsőséges csoportok kezébe kerülhetnek.
Szélsőséges csoportok már most is jelen vannak a szíriai frontokon, csak éppen egyelőre nehéz felmérni politikai hátterüket, kapcsolataikat és támogatottságukat. A különféle felkelő szervezetek, önálló egységek száma száz körül jár, ami persze nem jelent ennyiféle politikai elkötelezettséget: többnyire helyi érdekeltségű csoportokról van szó. Az sem világos, melyek és mennyiben integrálódtak közülük az SZSZH kötelékébe. Egyes hírek szerint az al-Káida is jelen van az országban. A felkelő csoportok vezetőinek sok esetben konfliktushelyzetben kell dönteniük, amikor például az iszlamista fegyveresek Allah egyedülvalóságát dicsérő zászlóval akarják kicseréltetni a nemzeti színeket. Van olyan parancsnok, aki állítja, hogy a több tucat, például Líbiából, Algériából érkező "vendégharcos" még mindig kevésbé agresszív, mint a helyi dzsihádisták. Az immár egyértelmű, hogy a fegyveres ellenállók körében egyre inkább teret nyernek az iszlamista csoportok, amelyek a jelek szerint könnyebben jutnak külső anyagi támogatáshoz, mint az egyelőre (ki tudja, meddig) politikailag szekulárisnak tűnő (ugyanakkor jórészt átállt szunnita katonákból álló) SZSZH. Az ellenzéki fegyveres erőket nem hivatalosan, de távolról sem titokban támogató Szaúd-Arábia és Katar ugyanis nyilvánvalóan egy szunnita Szíriában gondolkodik, vágyaiban átírva a térségi status quót, amelyben Irán az Aszad-rezsimre támaszkodva érvényesíthette befolyását a közel-keleti konfliktuszónában. Ez - mármint a szíriai szunnita többség (netán hangsúlyozottan vallási megalapozottságú) hatalomátvétele - további belső konfliktusokhoz vezethet az országban, különösen, ha az eddigi rendszer legtöbb vezetőjét adó alavita (síita) kisebbséggel szemben bosszúhadjárat kezdődne, amelynek farvizén a keresztény kisebbséggel szembeni indulatok is felkorbácsolódhatnak.
De még távolról sem tartanak itt az események, hiszen a most folyó aleppói harcokban a keddi jelentések szerint a kormányerők jobban álltak, mint az ellenzék, és ugyanez volt a helyzet bő héttel korábban a fővárosban, Damaszkuszban is. Egyre riasztóbb méreteket ölt viszont a menekültkatasztrófa, amely máris százezreket érint. (Pontos számot a belső menekült-helyzet, a rokonaiknál meghúzódók számának áttekinthetetlensége miatt nehéz megállapítani.) Akiknek nincsenek európai kapcsolataik (és kellő tartalékaik), Törökországban, Libanonban, Jordániában és Irakban keresnek menedéket. A legfrissebb adatok szerint a számuk meghaladja a százezret. Az utóbbi célpontot főként azok választják, akik korábban az ottani síita-szunnita vallási ellentét erőszakos fellángolásai elől menekültek Szíriába. Libanont részben csak menekülési útvonalként használják, mégpedig például a főváros környékéről őseik földjére, az északnyugati tengerparti hegyvidékre visszatérő alaviták, akik túl veszélyesnek érzik, hogy a Szíria belsejében vezető útvonalakon, ellenséges környezeten keresztülvágva vonuljanak vissza védettnek remélt környezetükbe, ahol egyes hírek szerint maga Basár el-Aszad is tartózkodik a családjával egyetemben. A belső menekültek száma viszont jelentősen megugrott a mostani aleppói harcok miatt: kétszázezren tudtak időben kijutni Szíria legnépesebb városából.
