Interjú

Alvilági randik

Mariana van Zeller oknyomozó újságíró

Külpol

Pénzhamisítók Peruban, kokainkereskedelem Dél-Amerikában, illegális szteroidbiznisz vagy tiltott tigriskereskedelem – Mariana van Zeller alvilági riportjai hamarosan láthatók lesznek a National Geographic sorozatában, A bűn kereskedőiben. Az alvilági oknyomozás kulisszatitkairól beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: A kokainról szóló epizódban meglehetősen kalandos úton sikerül eljutnia egy perui kokólaborba. Mennyi időbe telt ezt leszervezni?

Mariana van Zeller: Sok-sok hónapnyi előkészület kellett. Különböző forrásokkal, számos emberrel próbálkoztunk, akik kapcsolatban állnak a kokainbiznisszel, míg végül egy éjszaka azt az instrukciót kaptuk, hogy találkozzunk egy bizonyos személlyel, és ő majd elvezet minket az egyik laboratóriumhoz. A „nem lehet” része a szakmának, alaphelyzet egy újságírónak, főleg, ha ezen a területen dolgozik. De engem a nemek csak elszántabbá tesznek.

MN: Gondolom, sokszor megesik, hogy a sokat ígérő forrásról kiderül, hogy kamu.

MVZ: Mindig a helybeli újságírókkal és egyéb más forrásokkal kezdjük a munkát. Ezek az újságírók, mint az sokszor bebizonyosodott, a szakma meg nem énekelt hősei, akik hajlandók megosztani velünk a tudásukat, a kapcsolatrendszerüket. A kokainnal foglalkozó epizódban egy olyan emberrel dolgoztam, aki ebből a régióból származik, és szoros kapcsolatok fűzik a kokainos világhoz. És hajlandó volt eljuttatni minket a laborba. Az addig csak félsiker, ha a másik oldalon állók megbíznak az összekötőnkben, de eljön az a pillanat, amikor el kell dönteniük, vajon megbíznak-e bennem, a stábomban is. Alvilági első randink – így hívom ezeket a helyzeteket – mindig így kezdődik. Van úgy, hogy csak velem hajlandók találkozni, de van, hogy a stáb is jöhet. Ez a szint a tapogatózásról szól. Meg akarnak bizonyosodni arról, hogy valóban újságírók vagyunk és nem például rendőrök. A bizalomépítés sok időbe és nemegyszer sok italba telik. Ezek az első találkozások sokszor asztal mellett esnek meg, az italozás is része a programnak. De minden egy dologról szól: hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat. Az is fontos, hogy ne csak ők bízzanak bennünk, hanem mi is bennük.

MN: Volt, hogy a kezdeti bizalmatlanság hevében fegyver is került az asztalra?

MVZ: Fegyvert senki sem fogott rám, de azért adódtak kényelmetlen helyzetek. Például Mexikóban, a fegyvercsempészekkel és -kereskedőkkel foglalkozó epizód forgatásakor. Megpróbáltuk bemutatni, hogyan vándorolnak a fegyverek az Egyesült Államokból le, délre. Az összekötő emberem azt mondta, oké, hajlandó találkozni, de csak velem, senki más ne legyen ott a stábomból. Kikötötte, hogy a találkozóra az éjszaka közepén kerüljön sor. A város egy közterületi részét jelölte meg. Nagyon fontos, hogy ezek a találkozók mindig közterületen essenek meg, minden más találkozási pont sokkal több veszélyt rejt magában. Szóval egyedül mentem, találkoztam az illetővel. Rendszerint könnyedén megy az ismerkedés eleje, a csevegés, de nem ebben az esetben: az első pillanattól gyanúsan méregetett. Hiába mutogattam a website-omat, a fotókat az előző munkáimról, hiába győzködtem, hogy valóban újságíró vagyok és nem a rendőrség embere, láttam, hogy nem megyek semmire. Nem sok tisztelet volt abban, ahogy velem bánt. Nulla bizalom.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.