Magyar Narancs: A kokainról szóló epizódban meglehetősen kalandos úton sikerül eljutnia egy perui kokólaborba. Mennyi időbe telt ezt leszervezni?
Mariana van Zeller: Sok-sok hónapnyi előkészület kellett. Különböző forrásokkal, számos emberrel próbálkoztunk, akik kapcsolatban állnak a kokainbiznisszel, míg végül egy éjszaka azt az instrukciót kaptuk, hogy találkozzunk egy bizonyos személlyel, és ő majd elvezet minket az egyik laboratóriumhoz. A „nem lehet” része a szakmának, alaphelyzet egy újságírónak, főleg, ha ezen a területen dolgozik. De engem a nemek csak elszántabbá tesznek.
MN: Gondolom, sokszor megesik, hogy a sokat ígérő forrásról kiderül, hogy kamu.
MVZ: Mindig a helybeli újságírókkal és egyéb más forrásokkal kezdjük a munkát. Ezek az újságírók, mint az sokszor bebizonyosodott, a szakma meg nem énekelt hősei, akik hajlandók megosztani velünk a tudásukat, a kapcsolatrendszerüket. A kokainnal foglalkozó epizódban egy olyan emberrel dolgoztam, aki ebből a régióból származik, és szoros kapcsolatok fűzik a kokainos világhoz. És hajlandó volt eljuttatni minket a laborba. Az addig csak félsiker, ha a másik oldalon állók megbíznak az összekötőnkben, de eljön az a pillanat, amikor el kell dönteniük, vajon megbíznak-e bennem, a stábomban is. Alvilági első randink – így hívom ezeket a helyzeteket – mindig így kezdődik. Van úgy, hogy csak velem hajlandók találkozni, de van, hogy a stáb is jöhet. Ez a szint a tapogatózásról szól. Meg akarnak bizonyosodni arról, hogy valóban újságírók vagyunk és nem például rendőrök. A bizalomépítés sok időbe és nemegyszer sok italba telik. Ezek az első találkozások sokszor asztal mellett esnek meg, az italozás is része a programnak. De minden egy dologról szól: hogy tényleg azok vagyunk-e, akiknek mondjuk magunkat. Az is fontos, hogy ne csak ők bízzanak bennünk, hanem mi is bennük.
MN: Volt, hogy a kezdeti bizalmatlanság hevében fegyver is került az asztalra?
MVZ: Fegyvert senki sem fogott rám, de azért adódtak kényelmetlen helyzetek. Például Mexikóban, a fegyvercsempészekkel és -kereskedőkkel foglalkozó epizód forgatásakor. Megpróbáltuk bemutatni, hogyan vándorolnak a fegyverek az Egyesült Államokból le, délre. Az összekötő emberem azt mondta, oké, hajlandó találkozni, de csak velem, senki más ne legyen ott a stábomból. Kikötötte, hogy a találkozóra az éjszaka közepén kerüljön sor. A város egy közterületi részét jelölte meg. Nagyon fontos, hogy ezek a találkozók mindig közterületen essenek meg, minden más találkozási pont sokkal több veszélyt rejt magában. Szóval egyedül mentem, találkoztam az illetővel. Rendszerint könnyedén megy az ismerkedés eleje, a csevegés, de nem ebben az esetben: az első pillanattól gyanúsan méregetett. Hiába mutogattam a website-omat, a fotókat az előző munkáimról, hiába győzködtem, hogy valóban újságíró vagyok és nem a rendőrség embere, láttam, hogy nem megyek semmire. Nem sok tisztelet volt abban, ahogy velem bánt. Nulla bizalom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
