Az Iszlám Állam gyengesége

Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának igazgatója

Európának fel kell készülnie a párizsihoz hasonló támadásokra, és hozzá kell szoknunk az egyre szigorodó biztonsági intézkedésekhez, de pánikra nincs ok. Párizs nem egy új korszak kezdete, hanem arra világít rá, hogy az Iszlám Állam válságban van.

Magyar Narancs: A párizsi terrortámadások után a francia elnök háborúról beszél, sokan mások pedig egy új korszak kezdetéről. Mennyire helytállóak ezek a megállapítások?

Tálas Péter: A politikusok hasonló helyzetben mindig keményen fogalmaznak. George W. Bush arról beszélt szeptember 11. után, hogy Amerika hadban áll, és ugyanezt a retorikát követi most François Hollande is. A krízishelyzeteket a kormányok szeretik kihasználni, mert ilyenkor – teljesítményüktől csaknem függetlenül – növekszik a népszerűségük, az ellenzék pedig nem tud mást tenni, csöndben van. Egy súlyos terrorcselekmény mindig indok a különleges biztonsági intézkedések bevezetésére, ami szintén a regnáló hatalomnak kedvez. Minden ilyen esemény után sokan hajlamosak úgy látni, hogy egy új korszak kezdődik. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy sem az európai társadalmak, sem a szélsőséges muszlim csoportok nem úgy működnek, hogy egy-egy akció után gyorsan megváltozna a viselkedésük. Ráadásul a mostani párizsi támadások egyszerű eszközökkel, házi készítésű bombákkal és kézifegyverekkel végrehajtott akciók voltak. Önmagában az, hogy egy öngyilkos merénylő felrobbantja magát, vagy az utcán ülő emberekre kezd lövöldözni, nem egy komplikált feladat. Jól szervezett, de átlagosan végrehajtott cselekmények voltak ezek, és nem is voltak annyira sikeresek, mint ahogyan azt a szervezők megtervezték. A Bataclan klubban valóban sok embert meg tudtak ölni a terroristák, de a fő célpont a Stade de France volt. Ha sikerült volna a stadionon belül robbantani, és a pánikban menekülő emberekre is rátámadni, sokkal többen halhattak volna meg. Ezeket szörnyű így kimondani, mert meghalt 132 ember, de fontos, hogy mindezzel tisztában legyünk. A másik lényeges kérdés az Iszlám Állam (IÁ) szerepe és helyzete. Bár vállalták a pénteki merényleteket, nem tudni, milyen konkrét szerepük volt benne, mert korábban volt példa arra is, hogy a velük szimpatizálók önállóan cselekedtek. Ez a szervezet különösen érzékeny a propagandára, nagyon tudatosan kommunikál, folyamatosan azt üzeni a brutális videóival is, hogy mennyire erős és félelmetes. Az európai közvélemény ilyennek is látja az Iszlám Államot, a szakértők többsége szerint viszont válságba jutott. A bombázásoknak, a kurd pesmergáknak, illetve az Irán által támogatott irakiaknak sikerült megakadályozni őket abban, hogy terjeszkedjenek és stabil kalifátust hozzanak létre. Ezért most megpróbálnak klasszikus globális terrorszervezetként működni, és ha ez így van, akkor az Iszlám Állam fejlődése elérte a tetőpontját. Felrobbantották az orosz repülőgépet Egyiptomban, robbantottak Törökországban, Bejrútban és most Párizsban, de ilyen jellegű ­támadásoknál többre nem képesek.

 

Fotó: Sióréti Gábor

A muszlim államok ellenszenve már korábbi kegyetlenkedéseiknél is érezhető volt, most pedig szunnita vallási vezetők is szolidaritásukat fejezik ki Franciaországgal. A párizsi támadások tehát egy gyengülő Iszlám Államra utalnak. Az is igaz, hogy a párizsi merényletek az Európai Unió szempontjából a lehető legrosszabbkor jöttek. Európa ugyanis egy olyan menekültáradattal szembesül, amelyet nem tud kezelni. A politikusok által migrációs válságnak nevezett jelenségről folyó európai diskurzust a Charlie Hebdo elleni terrortámadás indította el, az EU pedig – mint minden krízisre – a menekültválságra is úgy reagált, hogy előbb nemzetállamokra esett szét, csak ezt követően indult meg a közös gondolkodás. Az ilyen kritikus helyzetek pedig többnyire a szélsőséges és populista pártok malmára hajtják a vizet. Azonban a menekültügy és
a terrorizmus is olyan kihívások, melyeket az EU csak akkor tud megoldani, ha egységesen, államként lép fel. A terrorizmus elleni fellépés kapcsán például láthatóan gyenge az információcsere, hiányzik a közös hírszerzés. A francia rendőrök ismerik ugyan a francia szélsőségeseket, a belga rendőrök pedig a belgákat, de egymáséit láthatóan nem, és erre, mint ahogyan azt a mostani támadások is mutatják, a terroristák is rájöttek.

MN: A gyengülő Iszlám Állam azt is jelenti, hogy közeledik a szíriai polgárháború vége?

TP: A szíriai polgárháborút és az Iszlám Államot felszámolni nagyon nehéz lesz. Mindenekelőtt szükség lenne egy olyan politikai forgatókönyvre, melyet a nemzetközi közösség, a konfliktus regionális érintettjei és a legtöbb szíriai politikai szereplő is elfogad. Bár most az oroszok és a Nyugat is letettek terveket az asztalra, de egy konszenzusos útitervtől még nagyon messze vagyunk. Tartós és mindenki által elfogadott eredményt viszont csak attól várhatunk, ha a szélsőséges muszlimokat a mérsékelt muszlimok – a nemzetközi közösség és a környező muszlim államok által támogatott szíriai, iraki és kurd katonák – győzik le. A Nyugatnak és a nemzetközi közösségnek persze minden segítséget meg kell adni, de a szárazföldi harcokat sikeresen nem vívhatják meg. Részben mert a nyugati hatalmak és Oroszország számára Szíria csak mellékhadszíntér, részben egyszerűen azért, mert a muszlim világban és az európai muszlimok körében is erős az a meggyőződés, hogy a Nyugat a közel-keleti beavatkozásaival megtámadta az iszlámot. Egész más az üzenete annak, ha iszlamista szélsőségeseket sajátjaik ­fékezik meg, mintha ez a nyugati hatalmak külső beavatkozásának az eredménye.

MN: Mekkora esélye van egy ilyen offenzívának?

TP: Nem könnyen és nem egyhamar, de Szíria és az Iszlám Állam szomszédai érdekeltté tehetők, hogy katonailag is támogassanak egy ilyen fellépést. A kérdés az, hogy Szírián belül mikorra teremthető meg egy Iszlám Állam elleni politikai-katonai koalíció, illetve hogy ez a koalíció, továbbá Bagdad tudnak-e, és mit tudnak ajánlani az Iszlám Állam fennhatósága alatt élő szíriai és iraki szunnitáknak azért, hogy szembeforduljanak az Iszlám Állammal. A szárazföldi hadműveletekbe viszont bele sem szabad kezdeni az előbb említett konszenzusos politikai terv nélkül. Ez megvalósítható, mert az Iszlám Állam ma már mindenkit fenyeget, a szomszédain kívül Oroszországot, Európát, Törökországot is. Ugyanakkor nem valószínű, és nem is volna helyes, ha Európa katonákat küldene az Iszlám Állam elleni szárazföldi műveletekhez, ahogyan az elnökválasztások előtt álló Egyesült Államok sem fogja magát rászánni erre.

MN: A terrortámadásoknál mindig felmerül a titkosszolgálatok szerepe. A brit és a francia miniszterelnök is elmondta, milyen sok támadást hiúsítottak meg, és azonnal megindultak a rajtaütések, vagyis a szervek tudták, kit és hol kell keresni.

TP: A terrorizmust teljesen megszüntetni nem lehet, de az ilyen típusú támadások számát csökkenteni lehetséges. 2001 óta nem volt sok nagy áldozatszámmal járó, komoly félelmet keltő, jelentős médiavisszhangot kiváltó támadás: Madrid, London, Oslo, a Charlie Hebdo és most ismét Párizs. Az iszlamista terrorizmus azokat az országokat fenyegeti leg­inkább, ahol nagy a muszlim népesség. Hiába kicsi ezeken belül a szélsőségesek aránya, Franciaországban számszerűen ez több ezer embert jelent. Nincs az a titkosszolgálat, amely ennyi embert állandóan és hatékonyan meg tudna figyelni. Nyilván követnek el hibákat is, de a terrortámadásoknál azért többnyire mindenki csak post factum okos. Elképzelhető, utólag azt állapítjuk meg, hogy a merényletek megakadályozásához szükséges összes információ rendelkezésre állt valahol a rendszerben, csak nem vesszük tudomásul, hogy ezek szét voltak szórva különböző helyeken, nem álltak össze egyetlen pontos képpé. Ezért van szükség a minél hatékonyabb közös európai titkosszolgálati és hírszerzési együttműködésre, az unión belül mindenképp. Rá­adásul, mivel az Iszlám Államnak szüksége van az utánpótlásra, ezért Európában is folyamatosan toboroz. Már eddig is nagyon sok ­fiatal ment harcolni Nyugat-Európából Irakba, Szíriába. Ez is csökkenthette az európai hírszerzők éberségét, mert azt gondolhatták, hogy a szélsőségesek már mind kiutaztak. Azonban a külföldre távozó és esetleg visszatérő szélsőségeseket is figyelemmel kellene kísérni, ez pedig csak a közel-keleti államok titkosszolgálataival való szorosabb együttműködéssel lehetséges.

MN: Egyszerű eszközökkel, nyilvános helyeken végrehajtott támadásokról beszélünk – miként lehet védekezni ezek ellen?

TP: A szakértők a 2008-as mumbai terrortámadás óta tudták, a közvéleménynek pedig a Charlie Hebdo után válhatott nyilvánvalóvá, hogy Európának fel kell készülnie a hasonló jellegű támadásokra. Az ellenük való védekezés rendkívül sokrétű. Ahogy Amerikában szeptember 11. után, úgy Európában is meg kell erősíteni minden nagyobb rendezvény biztosítását. Több rendőrre, a biztonsági őröknek pedig fegyverre van szükségük. A Bataclan klubban is csak addig tudtak lövöldözni a terroristák, amíg meg nem érkeztek a rendőrök. E szigorítások a jogvédőknek valószínűleg nem fognak tetszeni, de ez az egyik lehetséges megoldás. Lényeges az is, hogy változzon a média hozzáállása. A terrorizmus ugyanis kommunikáció is, a szerintük rossz embere­ket akarják megölni, hogy a többiek okuljanak a gyilkosságokból. Már a középkori asszaszinok (gyilkos akcióiról elhíresült iszlám hitű szekta a keresztes háborúk idején – KAÁ) sem a sikátorokban ölték meg az áldozataikat, hanem a piactéren, mert szükségük volt a nyilvánosságra. A terroristák pontosan tudják, hogy a tömegmédia élőben fogja közvetíteni cselekményeiket. Az Iszlám Állam pedig különösen ügyesen használja ki ezt annak érdekében, hogy minél félelmetesebbnek tűnjön, és minél nagyobb félelmet generáljon. Saját közönségüknek pedig azt üzenik, hogy harcolnak a fertőző, ellen­séges és elpusztítandó nyugati kultúra ellen.
A célpontok kiválasztása e tekintetben is nagyon tudatos volt: egy bár, egy étterem, egy koncert és egy focimeccs. Mind szórakozóhelyek, az európai jólét és életmód szimbólumai. A médiának valamilyen stratégiát kellene kialakítania annak érdekében, hogy ezeket a félelemkeltő hatásokat tompítsa. Nem arra gondolok, hogy ne számoljanak be történésekről, de tudniuk kell, hogy a terroristák egyik legfőbb célja a médián keresztüli félelemkeltés. Fontos kérdés az is, hogy Európa mihez kezd Schengennel? A szabad mozgás lehetősége megkönnyíti ugyan a terroristák dolgát is, de amikor a határokon való átlépés korlátozásáról gondolkodunk, tudnunk kell: nagyon komoly gazdasági érdekek fűződnek a nyitott határok megtartásához. A terrorizmus elleni küzdelem fontos, de a jólét utáni vágy fenn fogja tartani Schengent. Viszont létre lehetne és kellene hozni egy közös belbiztonsági infrastruktúrát, és a külső határok védelmét is közösen kellene ellátni. Mindezeknél fontosabb következmény lesz, hogy Európában még jobban felerősödik a menekültválság és a terrorizmus összefüggéseiről folyó vita, és az, hogy miként lehet hatékonyan integrálni az európai muszlim kisebbséget. Veszélyesek és hamis következtetésekhez vezetnek azok az állítások – melyeket már lehet hallani –, hogy mivel a menekültek között tömegével érkezhetnek terroristák Európába, nem kell őket befogadni. Vagy hogy a mostani menekültek gyerekei és unokái potenciális terroristák lesznek. Ezek nagyon leegyszerűsítő kijelentések, de a megfé­lemlített átlagember rendkívül fogékony erre.

MN: Az egyik terrorista valóban menekültek között érkezett Európába.

TP: Ez igaz, de fenntartom azt a korábbi álláspontomat – és a német titkosszolgálat vezetőjének is ez a véleménye a merényletek után is –, hogy nagyon kockázatos a menekültek között Európába csempészni terroristákat. Nem életszerű, hogy ilyen módon tömegével érkezzenek az unióba. Tegyük fel, hogy az Iszlám Állam a menekültek között becsempész tíz vagy akár száz terroristát: ettől még a mi ellenségünk az IÁ és a beszivárgó terrorista marad, nem az a menekült, aki éppen a terror és a polgárháború miatt hagyja el hazáját. Ez majdnem annyira leegyszerűsítő megközelítés, mint ha arra a légitársaságra haragudnánk, amelynek a járatán Európába érkezett az egyik támadó. Ráadásul az iszlamista terrorizmus a menekültválság előtt is jelen volt, és velünk lesz akkor is, amikor a mostani hullám lecsendesedik. A multikulturalizmus és az integráció kérdése viszont jogosan vetődik fel. A multikulturalizmus nem kultúrák egymás mellett élését jelenti, hanem az együttélésüket, és ez nagyon fontos különbség. A brüsszeli Moleenbeek – ahonnan valószínűleg a terroristák nagyobb része Párizsba érkezett – egy olyan negyed, ahol a muszlim kisebbség szegregációban él; és rengeteg hasonló hely van Európában. A szegregáció felszámolásában többségi és kisebbségi oldalon is a mérsékelteknek lehet fontos szerepük. Ez azért is fontos, mert az Iszlám Állam ideológiájával való rokonszenv önmagában még nem feltétlenül vezet terrorizmushoz. Ehhez szükség van szegénységre, kirekesztettségre, a perspektíva hiányára és az ezekből eredő frusztrációra. Ezeket kellene kezelni és felszámolni annak érdekében, hogy minél kisebb legyen a terrorizmusra fogékony szélsőségesek száma. Az európai bevándorlási szabályokat is szigorítani kell olyan szempontból, hogy ki mennyire hajlandó integrálódni és elfogadni az európai értékeket. A fő probléma, hogy eddig senki sem határozta meg, hogy mit is jelent az integráció? Nyelvismeretet, biztos munkahelyet, áttérést a keresztény hitre, vagy csupán annyit, hogy ne legyen bűnöző és terrorista? Az unióban ma két alapvető ok miatt lehet elítélni valakit terrorizmussal kapcsolatban: vagy azért, mert támogatja a terrorizmust, vagy azért, mert maga is terrorista. Ez valószínűleg előbb-utóbb változni fog, mégpedig úgy, hogy a szélsőséges, terrorizmusra buzdító nézeteket vallókat is erőteljesebben szankcionálják.

MN: Ez alatt mit kell érteni?

TP: Szigorúan szankcionálni fogják a szélsőséges nézeteket vallókat, és azokat is büntetni kell, akik külföldön kerülnek kapcsolatba hasonló közösségekkel. Ez a szélsőségesek ál­lampolgári jogainak korlátozását vagy az azoktól való megfosztást is jelentheti. Első hallásra talán drasztikusan hangzik, de előbb-utóbb be fog következni. Nonszensz, hogy Brüsszel központjában működhet egy olyan szervezet, amely Belgiumban be akarja vezetni a sariát, és nyíltan propagálja ezt. A szabályozást viszont minden szélsőségre ki kell terjeszteni, nem sújthatja csupán az iszlamistákat. Amennyiben ehhez az eszközhöz nyúlnak az uniós tagállamok, akkor az Anders Breivikhez hasonló szélsőjobboldali nézeteket vallókkal vagy a szélsőséges keresztényekkel szemben ugyanúgy fel kell lépni. Olyan szabályozásra van szükség, amely egyértelmű kritériumokat fogalmaz meg, valamint a jogvédők álláspontjának és a biztonsági szempontoknak is megfelel. A jelenlegi helyzetben ez akár a nyugati társadalmak tűrő­képességébe is belefér.