A tüntetők egyre többen lettek, egyre több város utcáin jelentek meg, és a rendőrség kemény, mondhatni brutális fellépése sem segítette a kedélyek megnyugvását. De ennél is lényegesebb a jelszavak, a követelések sokfélesége: jobb közoktatás és jobb egészségügy a presztízsépítkezések helyett, és mindenekelőtt a korrupció megszüntetése.
A korrupció a leírások szerint mindig is eleme volt a modern kori brazil politikai életnek, és ez állítólag még a függetlenség elnyerése idejéből ered, amikor a helyi szintű irányítást eleve a helyi gazdasági hatalmasságokra, tehát a földbirtokosokra bízta a központi hatalom, akik aztán számíthattak a klientúrájuk támogatására. Ebből adódik, hogy a képviselők aggály nélkül váltogatják a pártállásukat, a kormány pedig adott esetben ellenzéki képviselők
megvásárolt szavazataival
kap szabad utat egy-egy célja megvalósításához. Pontosabban: úgy nézett ki tíz évvel ezelőtt, hogy mindaddig így mentek a dolgok, de a továbbiakban minden másként lesz. A fordulat reménye a munkáspárti Luiz Inácio da Silva, népszerű nevén egyszerűen Lula 2002-es elnökké választásához kapcsolódott, az ellenzéki szervezet ugyanis kívül állt a politikai csereviszonyok rendszerén. Csakhogy nem így történt, és az elnök négy évvel későbbi újraválasztása idejére már a Munkáspárt is kitanulta a fortélyokat, s hamarosan magának az elnöknek a közvetlen környezetéből kerültek többen is bíróság elé korrupciós vádak miatt. A korrupció így joggal kerülhetett most a bírálatok középpontjába, annál is inkább, mert a leleplezett vétkeseket még csak első fokon ítélték el, márpedig alighanem csak a megbüntetésük ténye enyhíthetné az elégedetlenséget.
2010-ben, amikor Lula második elnöki mandátuma is lejárt, az általa támogatott bolgár származású egykori baloldali aktivista, a diktatúra idején megkínzott és bebörtönzött Dilma Rousseff lett az utóda, vagyis a Munkáspárt továbbra is hatalmon maradt. A baloldali jelszavakat és követeléseket hangoztató tüntetőkkel először úgy igyekezett kikerülni az összeütközést, hogy nyilatkozatokban támogatta a megmozdulásokat mint a demokratikus véleménynyilvánítás fórumait. Ez azonban kevésnek bizonyult a kedélyek csillapításához, úgyhogy pár nap elteltével már konkrét ígéretek következtek egészségügyi beruházásokról, az oktatás fejlesztéséről (vannak olyan iskolák, ahol már a délelőtti és a délutáni után harmadik műszakban is tanítanak), a városi tömegközlekedés korszerűsítéséről, amihez az ország olajbevételei nyújthatnak fedezetet. Az utóbbira 25 milliárd dollárnyi összeget ígért az elnök, csakhogy ez a fedezet egyelőre nincs sehol, sőt, kőolajból behozatalra szorul az ország, és az a korábbi elképzelés sem váltott ki osztatlan lelkesedést, hogy Kubából importál Brazília hatezer orvost. További pont a "fiskális felelősségvállalás" ígérete - ennek a gazdasági stabilitás megőrzésének biztosítása és az infláció megfékezése a lényege.
A legmerészebb ígéret azonban, amelyet Rousseff megfogalmazott, egy politikai reformcsomag terve volt. Ennek az alapja egy népszavazás lenne, amely arra kérdezne rá, hogy akarják-e a szavazók egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását, amely azután a szükséges politikai reformokat vitatná meg. Az ötlet természetesen azonnali vitát gerjesztett, először is a javaslat alkotmányos voltáról, másrészt arról a gyakorlati problémáról, hogy politikai reformokat valóban csak ilyen - nehézkes és bonyolult - módon lehet-e bevezetni. Nem kérdés, hogy lépni kell, hiszen helyi gazdasági számítások szerint a korrupció az éves GDP 1,5-2,3 százalékát vonja el. Az alacsony jövedelműek támogatására kidolgozott lakásprogram keretében, amely kétmillió család sorsán javítana a tervek szerint, több mint kilencszázezer helyzetét már meg lehetett volna oldani ebből a pénzből.
A tüntetések sokirányú jellegére utal az a konfliktus, amely több helyszínen is kibontakozott a békés és az erőszakosabb résztvevők között. A hírek szerint előfordultak fosztogatások, súlyos rongálások is, ugyanakkor határozottan érzékelhető egy fiatal, középosztálybeli, felsőfokon tanuló vagy tanult réteg jelenléte is, amelynek a politikai tudatosodása már a baloldali kormányzás éveire esett. A célok közül hamar és okkal került előtérbe a rendőri fellépés kíméletlensége miatti tiltakozás. További fontos pont a 2014-es labdarúgó-vb és a 2016-os riói olimpia egekbe szökött költségei miatti felháborodás - a szociális beruházásokkal szembeállítva. Ebben az összefüggésben figyelemre méltó, hogy több válogatott labdarúgó (értelemszerűen a közélet fontos szereplői, netán egyenesen véleményvezérek) kiállt a tüntetők mellett, hangsúlyozva, hogy azonosul szociális követeléseikkel. A kormány szempontjából némileg kínos, hogy a tüntetések éppen most, a Konföderációs Kupa mérkőzései idején robbantak ki. A nemzetközi tornát a világbajnokság főpróbájaként szokták figyelni a nemzetközi szövetség vezetői, és Brazília nyilván nem akarhatja, hogy az utolsó pillanatban netán új helyszín után nézzenek a szervezők. Feltehetően ezzel is magyarázható a sok esetben indokolatlannak tűnő rendőri erőszak, ez azonban nem változtat sokak meggyőződésén, miszerint a nagy sportrendezvényekhez kapcsolódó beruházások csak a kormányzat presztízsét, nem pedig a lakosság jólétét szolgálják.
