"Válság idején megfordul a dolgok szokásos rendje. A pénzre szűkre húzott, gyanakvó szemekkel néznek. Aki pedig kezeli, azt becstelennek tartják, mindaddig, amíg be nem bizonyítja, hogy nem az" - írta John Kenneth Galbraith az 1929-es tőzsdekrachról. Nyolcvan év elteltével az újabb válság újra felszínre segítette a nagy kanadai-amerikai közgazdász által leírt közhangulatot: a számos vérlázító eset után ismét a bankárok léptek elő első számú közellenséggé. A hochburzsoáziára hangszerelt, milliárd dolláros piramisjátékával Bernie Madoff minden bizonnyal ott van a dobogón; de sorra színre lépnek az új trónkövetelők, például az FBI legfrissebb áldozata, a mélybe az általa kitartott angol krikettvilágot is magával rántó Allen Stanford. A kép persze zavaros - de az általános válság mellett személyes balsorsukért is felelősöket kereső közemberek nem disztingválnak. S a bírálatra tálcán kínálják magukat nemcsak a köztörvényes-gyanús elemek, de a "pusztán" morálisan kétes tettek elkövetői is. Ráadásul a kettő között nehéz egyértelmű határt húzni. Jelentkezők azért akadnak: New York állam főügyésze például - az értékpapír-piaci szabályok megsértését gyanítva - a Merrill Lynchet bekebelező Bank of America vezetőjét faggatta a napokban a néhai befektetési bank 3,6 millió dolláros bónuszkifizetéséről.
A "morálisan kihívásokkal küszködők" csoportjába tartoznak az AIG biztosítótársaság vezetői is, akik a bukás után több százezer dolláros golfpartikba, vadászatokba és egyéb dorbézolásokba ölték bánatukat; ezek még azután is javában folytak, hogy tavaly október végén folyósították a pénzügyi mentőcsomag első részleteit. De az amerikai közvélemény szemében nem áll jobban egyetlen Wall Street-i cég sem: miután a tavalyi "sikeres" ügymenetért munkavállalóikat összesen 18,4 milliárd dolláros jutalommal honorálták, még olyan extra kiadásokra is futotta, mint a Bank of America 10 millió dolláros Super Bowl partija.
A büntetőjogilag, illetve morálisan kétes elemek után a harmadik csoportban azokat a banki alkalmazottakat találjuk, akik a pénzügyi válságot "kirobbantó" innovatív termékekkel nemigen kerültek közelebbi kapcsolatba. Az adminisztratíve előírt keresetbefagyasztás egyes formái őket is érintenék, sőt a büntetni kívánt felső vezetőkkel és traderekkel szemben könnyen lehet, hogy ők, a pénzügyi rendszer egyszerű napszámosai jönnek ki a legrosszabbul a viharból. A globális pénzügyi kapitalizmusba legmélyebben beágyazódott fejlett országok kormányainak mindezek alapján ma az egyik legnagyobb közös dilemmája az, hogy hogyan elégítsék ki a fejeket követelő tömeg igazságérzetét anélkül, hogy a gazdaság működéséhez elengedhetetlen bankrendszert kötnék véglegesen gúzsba.
Még kér a nép
A gondolkodás erről a legélesebb fordulatot az angolszász országokban vette. A bankállamosítások és állami bankmentések már amúgy is áttörtek egy lélektani gátat a "szolgaságba" vezető szocialista úttól irtózó Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, a globális pénzügyi rendszer szempontjából meghatározó jelentőségű két országban. Ehhez képest a morális válságra adott legtipikusabb állami válasz, a bankárokra kirótt felső fizetési határ, a salary cap és bónusztilalom már csak hab a tortán.
Az amerikai bankmentő csomag, illetve Nagy-Britanniában a Northern Rock és társainak államosítása új helyzetet teremtett: a közkeletű és a valóságtól nem is túl elrugaszkodott értelmezés szerint az adófizetők lettek - legalább részben - a "rongyrázó" bankárok foglalkoztatói. Az ő nevükben is beszélt Obama amerikai elnök, amikor a minden idők hatodik legnagyobbjának számító Wall Street-i juttatásokat a "felelőtlenség csúcsának" és "szégyenteljesnek" nevezte. A büntetés akkor megkezdődött, amikor a pénzügyi tárca tavalyi bankmentő körútján az érintetteknél például szigorú adó-jóváírási feltételeket szabott meg a felső vezetők számára. Ebbe a körbe az amerikai pénzügyi rendszer színe-java tartozott bele: mindöszesen 330 bank, az egyenként 25 milliárdnyi mentőövet kapó Citigroup, JPMorgan és Wells Fargo hármastól a minimális 300 ezer dollár fölé épp hogy becsúszó kansasi Freeport State Bankig. Ezen intézményeknél a korábbi egymillió dolláros kereset helyett már 500 ezer dollártól búcsúzni kellett a kedvezményektől; a korlátozást kiterjesztették minden vállalkozástípusra; a kimeneti oldalon pedig 20 százalékos különadó kivetésének lehetőségét teremtették meg, hogy megelőzzék az extrém mértékű fájdalomdíjak kifizetését.
Obama eredeti elképzeléseinek megfelelően a következő lépés a feltételek jelentős szigorítása, illetve egy nominális fizetési plafon meghatározása lett. Az új irányelvek szerint az ún. speciális segítséget igénybe vevő bankok topmenedzserei nem kereshetnek többet évi 500 ezer dollárnál. Ez alól egyetlen kivétel van: a teljesítményösztönzés érdekében korlátozott mértékben lehetőség van sajátrészvény-opciók és más hasonló, hosszú távra szóló konstrukciók kialakítására. A bizalmatlan állam azonban itt is egy apró betűs kiegészítést tett: a részvényekkel csak akkor kezdhetnek babrálni a csúcsvezetők, amikor a pénzügyi szervezet már kamatostul visszafizette a kölcsöntőkét az államkasszának. Mindemellett pedig mélyebbre is nyúl az új szabályozás a szervezeti struktúrában: fals információk közlése és más - saját bérükre is kiható - kalkulációk befolyásolása esetében az őszi állással ellentétben már nem csak az 5 legmagasabb rangú tisztségviselőtől, de 20 további jól kereső beosztottjuktól is visszavehetik a jutalmakat.
Az ilyen megoldások azonban nem visszamenőleges hatályúak, és csak az államtól direkt segítséget kapó intézményekre vonatkoznak - emiatt aztán csak részben tompítják a bankárellenes érzeményeket. A február eleji irányelvekhez képest ezért a közvélemény változásaira az elnöknél sokszor érzékenyebb kongresszus új javaslatokkal állt elő; ezeket a 787 milliárd dolláros költségvetési élénkítési csomagból Obama nem kifejezetten baloldali pénzügyi csapata sem tudta kioperálni. A két ház demokrata párti többsége néhány centrista republikánus segítségével végül több más szigorítás mellett azt foglalta törvénybe, hogy 500 millió dolláros támogatási összeg felett a pozíció és a fizetés alapján kijelölt top 25 munkavállaló nem vehet fel készpénz bónuszt. Az új változat kapott egy retrospektív bukét is: a Treasury illetékesei az érintett bankoknál akár vissza is kérhetik a kifizetett bónuszokat, amennyiben úgy ítélik meg, hogy az nem "konzisztens a stabilizáció céljaival".
A tehetség ára
Az általános bankárfóbia három célcsoportja közül a befektetési csalókkal és az alacsonyabb beosztású banki munkatársakkal tehát egyelőre nem sok mindent tudnak kezdeni a politikusok és a bürokraták. De sokak szerint a banki vezetőket és a csúcsbrókereket is jobb lenne békén hagyni: a korlátozások ellen, ha bátortalanul is, de felszólaltak a szabadpiac-hívő szakértők (és persze maguk a bankárok). A leggyakrabban hangoztatott érv szerint a fizetéssel egyenértékű bónuszok nélkül a bankszektor nem tudná megtartani a felemelkedéshez szükséges tehetségeket. (A kritikusok viszont úgy vélik, éppen ezek a "tehetségek" idézték elő a válságot.) A kifinomultabb okoskodás szerint a korlátozással belföldi és nemzetközi versenyhátrányt szenvednek az állami segítségben részesített cégek, hisz a bérvisszafogás logikusan teljesítménycsökkenéshez vezet. Ez pedig épp azt az adófizetői részvényesi értéket erodálja, amelynek a növelése lehet az egyetlen pozitív kimenetel a válságból. A szanálás célja is éppenséggel az lenne, hogy az egyébként értékes eszközöket átmentsék azokra az időkre, amikor ezeket a szabad piacon is értékesíteni lehet. Sokan emlékeztetnek a közös felelősségre is: a válság előidézésében például a laza kamatpolitikával kulcsszerepet játszó politikusok jó populista módon most is látszatproblémákat oldanak meg ahelyett, hogy a válság egyik fő okát, a kockázatok szisztematikus félreárazását igyekeznének kezelni.
Ha az ilyen érvek nem is, a költségvetési bevételek alakulása végső soron eltérítheti a keresetek szigorú korlátozásától azokat a szakpolitikusokat, akik nem csak a pénzügyi szabályozásért, de a büdzsé egyensúlyáért is felelősek. A fizetési plafon bevezetésének legnagyobb vesztesei ugyanis nem feltétlenül a bankárok, hanem New York állam jó ötvenszázalékos elvonási rátával dolgozó adóhatósága vagy őfelsége adóhivatala lehet, mely utóbbi a londoni City bónuszai után tesz zsebre jelentős összegeket. Az általános visszaesés közepette márpedig hamar újra szükség lehet a kieső bevételekre. Az Obama nagy válságkezelő példaképe, F. D. Roosevelt által "skrupulusok nélküli pénzváltóknak" bélyegzett csúcsbankárok ezért lehet, hogy kevesebbel megússzák, mint 80 évvel ezelőtti elődeik. Akkor a szabályozási hév nem állt meg kereskedelmi és befektetési banki tevékenység hermetikus elkülönítésénél; ma még leginkább csak a kiküzdött életszínvonal van veszélyben. De e réteg mégsem küzd kézzel-lábbal a bónuszok megnyirbálása ellen: egy friss közvélemény-kutatás szerint a brit bankárok több mint fele nyitott a javadalmazások - hangsúlyozottan enyhe - reformjára.
Fegyelmezés Európában
A "rövid távú bónusz"-kultúra megváltoztatására Gordon Brown brit kormányfő is ígéretet tett, és az amerikaihoz hasonló jutalom-visszakarmoló szisztémát lengetett be - arra az esetre, ha a cég nyereségessége e jutalmakat utólag nem indokolja. A konkrétumokat a brit pénzügyi felügyeletre bízta: az FSA friss javaslatai szerint a Cityben nem lehetne az alapfizetés sokszorosát kitevő bónuszokat fizetni, és a kifizetések kétharmadának későbbre tolásával is a hosszú távú profithoz, nem egy-egy kiugró eredményhez lehetne csak kötni a javadalmazást. Ám arról már nem szól a fáma, hogy konkrét fizetési plafont is be kellene vezetni a világ egyik vezető pénzügyi központjában.
A magánszerződésekbe való állami beavatkozásra hajlamosabb kontinentális országokban viszont gyorsan a főáramba került a fizetéskorlátozás ötlete. Az Európai Bizottság elnöke, José Manuel Barroso szerint a túl nagy potenciális kifizetések átgondolatlan kockázatvállalásra késztették a bankárokat, ezért legkésőbb májusig Brüsszel új szabályozásra tesz javaslatot. A "rövid távú profit" hajhászását elítélő retorikával élt a szociáldemokraták kancellárjelöltjeként megszólaló német külügyminiszter is. A magát piacbarátnak tekintő, de a "turbó-kapitalizmust" nem komázó Frank-Walter Steinmeier mögött nem maradt le főnöke, és egyben választási ellenlábasa, a konzervatív Angela Merkel sem. A német kormányfő számára "felfoghatatlan", hogy az állam által kisegített bankok hogy dönthettek a jelentős összegű bónuszok kifizetése mellett. Sőt egy kelet-németországi lakossági fórumon már éppenséggel nemzetközi bónusztilalomra hívott fel.
A francia elnök, Nicolas Sarkozy ennél élesebb szavakkal illette a bankárokat, konkrétan a "spekulációt szító" tradereket. Ha rajta múlik, 2009-ben nem lesz jutalomkifizetés az állami segélyben részesített bankoknál, és általában is keményebben lépne fel a leépítésekbe bonyolódó munkaadók jutalmazásával szemben. A tavalyi év után összesen mintegy 50 milliárd eurós osztalékot fizető francia Top 40 vállalatot mindezen túl egy igazságosabb, azaz a munkavállalókat is premizáló profitmegosztási rendszer kialakítására buzdította. A kimentett vállalatok topmenedzsereinek fizetési sapkájáról szólva már békülékenyebb húrokat pengetett az elnök: szkeptikus volt egy mindenkire kiterjedő és szigorúan betartatott részletes szabályozás megvalósíthatóságával szemben.
Ott szalad! Fogják meg!
A felelőtlenség sok helyen hamar arcot is kapott. A déli tengereken hajókázó, sokmilliós "arany ejtőernyővel" elpályázó "tolvaj bankár" életnagyságú megfelelőjét a német sajtó például gyorsan azonosította Stefan Jentzsch, a Dresdner Kleinwort befektetési bank korábbi vezetője személyében. (Jentzsch ma már nagyvonalúan lemondana - ha nem is a végkielégítéséről, de a tavalyi bónuszáról.) Az ilyen pr-katasztrófák a bankokat is felrezzentették. A radikálisabb állami korlátozásokat megelőzendő a Dresdner Bank új tulajdonosa, a Commerzbank például - majdnem - általános bónusztilalmat rendelt el. A szerződéses kötelezettségeikkel persze ők sem bírnak mit kezdeni: csak kérni tudták befektetési bankáraikat, hogy önként mondjanak le a 13. haviról.
