Az Európai Unió újfent megígérte, hogy megsegíti azokat az államokat, amelyeket a gazdasági válság a csőd közelébe sodort. Az európai szolidaritás egyelőre a feléledő nemzeti protekcionizmussal szemben is tartja magát. Kérdés, hogy meddig, és hogy elég lesz-e ennyi.
*
Ha a gazdasági válságról van szó, Közép- és Kelet-Európa lassan ugyanabban az összefüggésben kezd szerepelni, mint a csőd közelébe jutott nyugati bankházak és inkompetens, kapzsi vezetőik. A március elsejei uniós csúcs óta biztos, hogy az ész nélkül kölcsönző bankokhoz hasonlóan az ész nélkül költekező kelet-európaiakat is ki fogják húzni a csávából a gazdag nyugati államok, de elég rossz szájízzel.
A kelet-európaiak problémái a figyelem középpontjába kerültek még azokban a nyugati országokban is, amelyek eddig csak a saját bajukkal voltak elfoglalva. A legrosszabb állapotban azok az államok vannak, amelyek a legkeményebben költekeztek a nagy semmi teljesítményre: a magyarok és a lettek. Vezetőik most az európai szolidaritás elvére hivatkozva kérnek pénz Európától.
Fognak adni
Az unió vasárnapi csúcstalálkozóján a keletiek lényegében megkapták, amit kértek. Bár a magyar miniszterelnök 160-190 milliárd eurós mentőprogramját elutasította a csúcs, a keletiek ígéretet kaptak, hogy az EU minden eszközzel a bajba került államok segítségére siet. Ez nem az első ilyen csomag: Magyarország és Lettország már eddig is kapott 9,6 milliárd eurót egy uniós készenléti alapból. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank és az Európai Befektetési Bank pedig a múlt héten jelentett be egy 24,5 milliárdos programot a térség országainak. A pénz a befagyott hitelpiac és a kölcsönöket visszafizetni képtelen lakossági hitelezők miatt vergődő kelet-európai bankoknak, illetve közvetlenül a hitelre éhes vállalkozásoknak megy.
A segítség persze nem a két szép szemünknek szól, hanem annak, hogy Nyugat-Európa nagyon ki van téve a térségnek, melynek csődje magával ránthatná Ausztriát vagy Svédországot is. Nyugat-európai bankok összesen 1250 milliárd eurónyi kölcsönt halmoztak fel a régióban. Ha a kölcsönöket nem fizetik vissza az ügyfelek, olyan bankok mehetnek tönkre, mint a belga KBC. Az osztrákok esetén a kitettség a GDP több mint felére rúg. Tény, hogy az eddigi lépések valószínűleg nem elegendőek: mindenki egyetért, hogy a térség finanszírozási igénye minimum százmilliárd euró 2009-ben.
Az azonban senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy azok az országok, amelyek a legnagyobb bajban vannak és a leghangosabban követelőznek, igazából senkit nem vádolhatnak, csak saját magukat. Gyurcsány Ferenc például, noha összességében megkapta az EU-tól, amit akart, nem jött ki túl jól a buliból. Lehet, hogy nem az volt a lényeg, hogyan reagál a csúcstalálkozó a 190 milliárdos javaslatára. Lehet, hogy a kormányfő már vasárnap reggel tudta: abból nem lesz semmi, és neki elég lesz egy általános ígéret arra, hogy aki bajba kerül, azt kihúzzák a csávából. (A sajtónak ezt mondta.) Lehet, hogy ez az ígéret - meglepően markáns formában - el is hangzott (ott van a kommünikében). De ehhez le kellett rúgni az ajtót? Főleg a németek panaszkodtak, hogy miután ők az elmúlt években fájdalmas reformok árán visszafogták az állami kiadásokat, most mégis nekik kell kihúzniuk a csávából azokat az országokat, amelyek - mint Magyarország - csődközeli állapotba költekezték magukat. Egyes diplomaták szerint Gyurcsány hitelességének ártott az a 190 milliárdos javaslat, amit az utolsó pillanatban, előkészítés nélkül dobott be, és amelynek elfogadására ezért egy percig nem volt esély. (A javaslatot egy tanácsadó cég fogalmazta meg, a Pénzügyminisztériumban állítólag nem is látták. Egy ponton konkrétan többmilliónyi kelet-európai munkanélkülivel fenyegetőzik, ami többeknél ki is verte a biztosítékot: merthogy ez zsarolás. A miniszterelnök csúcstalálkozó előtti nyilatkozata, amelyben "új vasfüggönyről" beszélt, csak fokozta a jó hangulatot.)
Nem egy brancs
Gyurcsány javaslatától még a térségbeli államok egy része is elzárkózott. Érthető: óvatos gazdaságpolitikájuknak köszönhető stabilitásuk miatt a cseheknek, a szlovákoknak, a lengyeleknek nem érdeke, hogy összemossák őket a magyarokkal. A kormányfő egységes Kelet-Európa-stratégiája azért sem volt teljesen érthető, mert a magyar diplomácia alaptörekvése évek óta, hogy a régi és új uniós tagok közti megkülönböztetéseket még a szóhasználat szintjén is megszüntesse. A válság a legújabb illusztrációja annak, hogy egyszerűen nincs olyan, hogy Kelet-Európa - túlságosan különbözünk egymástól. A jómódú szlovének el se jöttek a vasárnap reggeli ká-európai minicsúcsra. De Magyarország bajban van, és a kormány oda rohan támogatókért, ahova tud.
Meglepő támogatást kapott viszont Gyurcsány azon kérése, hogy az eurócsatlakozás feltételeit teljesítő államoknak ne kelljen két évet várakozniuk az ERM-2 mechanizmusban, mielőtt bevezethetik a közös valutát. Ezt a franciák és a németek sem tartják kizártnak, bár az eurózóna pénzügyminisztereinek vezetője, Jean-Claude Juncker állítólag kimondottan ellenséges. Szerinte már a kritériumok nyílt megkérdőjelezése is árt a közös pénz hitelének. De a valutaválság rémével szemező magyar kormányt már nem érdeklik az ilyen finomságok, az euró védőernyője vonzóbb, mint valaha.
Az európai szolidaritás eddig nem vizsgázott rosszul. Nem csak a pénzügyi segélyek miatt, de az egyes nyugati államokban megerősödő nemzeti protekcionista retorika közös elutasítása miatt is. Brüsszel biztosítékokat kapott a franciáktól, hogy az autóiparuk számára kidolgozott állami mentőcsomag nem megy a keleti államokban lévő gyártókapacitás kárára. A nyugati bankok megmentésénél szintén nem részesíthetik hátrányban a keleti leánybankokat, vagyis nem lehet az állami támogatásokból beindított hitelezést a nyugati piacokra korlátozni, ami az egyik oka a leánybankok jelenlegi nehézségeinek. Kérdés, hogy a válság súlyosbodása, ami szinte biztosra vehető, mennyire teszi próbára ezt a szolidaritást. Pláne ha vannak, akik csak potyázni szeretnek.
