„Trump politikája színtiszta realizmus. Hiányzik belőle mindennemű ideál és érzés. Egy nagyon szűken vett nemzeti érdeket követ, amelyet szigorúan a dollárok, a centek és az idegen támadásokkal szembeni védekezés határoznak meg. Trump világában mindenki harcol mindenki ellen. Ebben nincsenek közös értékeken alapuló kapcsolatok, csupán erővel kiharcolt tranzakciók” – közel két évvel ezelőtt e szavakkal jellemezte Robert Kagan, az Egyesült Államok egyik vezető neokonzervatív gondolkodója Donald Trump külpolitikáját. Az akkor új elnök ugyanis a kezdetektől számos kérdésben szembement mindazzal, amit a külpolitikai establishment egy amerikai elnöktől elvárt volna: kereskedelmi háborúba kezdett Kínával, eljátszott a gondolattal, hogy kilépjen a NATO-ból, minden érvet figyelmen kívül hagyva döntött az Egyesült Államok izraeli nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetéséről, majd arra kérte az ukrán elnököt, szerezzen kompromittáló információt Joe Biden demokrata jelöltaspiránsról – már ha szeretne hozzájutni az országának megítélt hadisegélyhez.
És bár a NATO-tagok például belementek a védelmi költségeik növelésébe, valamint a jeruzsálemi nagykövetség miatt sem bolydult fel végül a Közel-Kelet, az végig komoly aggodalom maradt, megsínylik-e a hosszú távú szövetségek a szokásosnál kiszámíthatatlanabb elnöki működést. Ezt a feltételezést erősíti a Pew Research Center friss felmérése, mely szerint a rendszeresen vizsgált európai országokban mindössze a megkérdezettek 21 százaléka mondta azt, hogy bízik a Trump-féle külpolitikában – miközben három évvel korábban még 79 százalék nyilatkozott pozitívan Barack Obamáról. Az elnök „tranzakciós” külpolitikáját kárhoztatók jó része ugyanakkor sokáig úgy vélte, van egy aránylag könnyen meghúzható határ, amelynél Trump megáll. Peter Bergen Trump and his Generals (Trump és tábornokai) című, nemrégiben megjelent könyve szerint Trump tisztában van vele, mennyire megsínylette az ország az elmúlt évek elhúzódó háborúit, ezért elnökként ódzkodik a fegyveres konfliktusokhoz vezető konfrontációktól.
Jött Szulejmáni
Január 3-án épp e következtetés látszott meginogni, amikor az Egyesült Államok drónja Bagdadnál kilőtte Kászim Szulejmáni tábornokot, az Iráni Iszlám Köztársaság második számú katonai vezetőjét, és ezzel egyes elemzők szerint azt kockáztatta, hogy újabb háborúba rángatja az iraki és afganisztáni bevetések miatt súlyosan eladósodott Egyesült Államokat.
Szulejmáni rendkívül fontos szereplő volt az elmúlt két évtized közel-keleti konfliktusaiban. Elemzők szerint nagyrészt neki köszönhető, hogy megnőtt Irán stratégiai jelentősége a térségben, hiszen hazája felfegyverezte Libanon és Irak síita félkatonai alakulatait, ezenkívül proxy-háborút folytat Jemenben, és nagy szerepet játszik abban is, hogy Bassár el-Aszad elnök feltehetőleg győztesként jön majd ki a félmillió emberáldozatot követelő szíriai polgárháborúból. A Pentagon becslései szerint Irán fedett műveleteinek nagyjából 600 amerikai esett áldozatul az elmúlt két évtizedben.
Ám hiába van egyetértés abban, hogy Szulejmáni hatalmas károkat okozott az Egyesült Államoknak, a megölése immorális és illegális volt – érvel esszéjében Harold Hongju Koh jogászprofesszor, aki tanácsadóként segítette mind Bill Clinton, mind Barack Obama elnöksége idején az amerikai külügyminisztériumot. A jelenlegi amerikai törvények nem tennék lehetővé, hogy az Egyesült Államok megölje egy olyan állam katonai vezetőjét, amellyel nem áll háborúban. Koh elutasítja azt az érvet is, miszerint a Kongresszus 2002-es felhatalmazása, amely engedélyt adott arra, hogy az Egyesült Államok katonai erővel számolja fel az iraki veszélyforrásokat, érvényes lenne Szulejmáni megölésére is. Bár az Egyesült Államok korábban terrorista szervezetnek nyilvánította az iráni Forradalmi Gárda külföldi konfliktusokban is rendszeresen bevetett különleges egységét, a Szulejmáni vezette al-Kudszt, a tábornok ettől függetlenül egy állam fegyveres erejének volt a vezetője, így a támadás Koh szerint egyet jelentett egy hadüzenettel, amelyre az Egyesült Államok elnökének szintén nem lenne lehetősége a Kongresszus megkérdezése nélkül. Mi több, Mark Esper védelmi miniszter elismerte, ő maga még mindig nem látta bizonyítékát annak, hogy Irán négy amerikai nagykövetséget tervezett volna megtámadni – holott Trump ezzel indokolta a Szulejmáni elleni megelőző támadás szükségességét. Sőt, a legfrissebb hírek szerint Trump feltételesen már tavaly nyáron engedélyt adott Szulejmáni kilövésére.
A perzsa Sátán
A Foreign Affairs magazinban megjelent esszéjükben Daniel Benjamin és Steven Simon biztonságpolitikai szakértők azt írják, az Egyesült Államok történetében Irán a „nagy Sátán”, az a szereplő, amelyet az 1979-es iszlám forradalom óta konzisztensen a legnagyobb veszélyforrásként kezelnek mind a politikusok, mind a stratégiai dokumentumok. Bár a szerzők túlzottnak tartják a félelmeket, kiemelik, hogy Washington leginkább két okból tarthat Irántól: geopolitikai elhelyezkedése és atomprogramja miatt. Mivel Irán hatalmas partszakasszal rendelkezik a Perzsa-öböl mentén, ahol a világ olajszállítmányainak egyötöde áthalad, elméletileg lezárhatja a Hormuzi-szorost, megbolygatva ezzel a nemzetközi olajkereskedelmet.
Erős az amerikai aggodalom az iráni atomprogram miatt is; amennyiben Teheránnak sikerülne atomfegyvereket gyártani, az átrendezné a közel-keleti erőviszonyokat, és komoly veszéllyel járna az Amerikával szövetséges Izraelre. Obama elnöksége alatt erre a problémára szolgált megoldásként a 2015-ös iráni atomalku, amely 15 évre felfüggesztette volna az ország atomprogramját – még ha a fedett műveletektől és a katonai befolyásszerzéstől nem is tudta Iránt visszatartani. 2018-ban Trump (részben Izrael, Szaúd-Arábia és az olyan gazdag mecénások, mint Sheldon Adelson sugallatára) felrúgta ezt az egyezséget, mondván, hogy ennél jobb alkut is lehet kötni, majd gazdasági szankciókkal próbálta Iránt visszaterelni a tárgyalóasztalhoz. John Kerry, aki Obama külügyminisztereként részt vett az atomegyezményről szóló tárgyalásokon, úgy látja, Trump viselkedése a stratégiai gondolkodás teljes hiányáról árulkodik, hiszen Irán ahelyett, hogy beadta volna a derekát, támadásba lendült: nekiment több olajszállítónak is, hatástalanított egy amerikai drónt és rakétákat lőtt ki egy szíriai olajfinomítóra.
Bár a két ország között hónapok óta feszült a helyzet, nem zárható ki az sem, hogy Szulejmánit végeredményben egy véletlen hiba miatt likvidálták. Az iráni támogatással működő Kataíb Hezbollah milícia az év utolsó hónapjaiban több rakétát is kilőtt amerikai katonai bázisokra, de e támadások egyikénél sem talált el embereket. A The New York Times hírszerzési forrásokra hivatkozva megírta, hogy a Kataíb Hezbollah és a Forradalmi Gárda közötti kommunikációból kiderült, hogy az iráni vezetés nyomás alatt akarta tartani az amerikaiakat, de nem készült semmi olyasmire, ami miatt eszkalálódhatna a konfliktus. A milícia december 27-én is egy olyan időpontot választott a rakétatámadásra, amikor a kiválasztott helyszínen nagy valószínűséggel senki nem tartózkodik; a kalkuláció azonban nem jött be, a rakéták becsapódásakor az amerikai hadsereg szerződéses munkatársa, az amerikai állampolgárságú Nawres Waleed Hamid a bázison volt, és életét vesztette.
Trump még tavaly nyáron kilátásba helyezte, hogy amennyiben Irán amerikai állampolgárt gyilkol, annak következményei lesznek. Tanácsadói ezért azt javasolták, vágjon vissza, ha nem akarja, hogy Irán gyengének lássa. Az amerikai elnök első körben engedélyt adott, hogy csapatai támadást indítsanak öt szíriai és iraki helyszín ellen; ezek során a Kataíb Hezbollah 25 embere halt meg. Ezt követően december 31-én tüntetők százai támadtak az Egyesült Államok bagdadi nagykövetségére, majd Washington január 3-án egy célzott dróntámadással kivégezte Szulejmánit.
Maysam Behravesh politikai elemző, aki pár évet lehúzott az iráni államigazgatásban is, mielőtt Svédországba költözött, úgy látja, Szulejmáni likvidálása megmutatta, hogy az iráni rezsim rendkívül gondatlanul járt el az elmúlt hónapokban: azon felül, hogy a tábornok egy hagyományos utasszállító fedélzetén érkezett Irakba, feltehetőleg szűkebb körének tagjai is szivárogtattak és a biztonsági protokollt sem megfelelően tartották be. Igaz, a teheráni vezetés nem tudta elképzelni, hogy egy amerikai elnök kiadja a parancsot Szulejmáni likvidálására – hiszen George W. Bush és Obama is tartózkodott ettől. Ráadásul Trump tavaly menesztette az Iránnal szemben a kemény kéz politikáját hirdető John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadót is.
Mivel Irán és az Egyesült Államok között nincs diplomáciai kapcsolat, az európai szövetségesekre maradt a helyzet rendezése. Szulejmáni megölése után Markus Leitner, Svájc teheráni nagykövete kérte arra Iránt, hogy visszafogottan reagáljon a tábornok megölésére, ne kockáztassa háború kitörését. Irán (figyelembe véve azt is, hogy gyenge gazdaságának nem tenne jót egy háború) végül megelégedett azzal, hogy 16 rakétát lőtt ki amerikai katonai támaszpontokra – ezúttal nem sérült meg senki. Trump ezután megüzente, nem fog visszavágni.
Iránban nagyobb tüntetéshullám kezdődött, miután a válaszcsapások hevében a hadsereg véletlenül kilőtt egy ukrán utasszállító gépet, amelyen jórészt iráni állampolgárok voltak, az Egyesült Államoknak pedig attól kell tartania, hogy a katonáinak esetleg el kell hagyniuk Irakot (bár az ezt követelő iraki parlamenti határozat nem kötelező erejű). Ráadásul marad még tere az ellenségeskedésnek anélkül is, hogy a két ország nyíltan összecsapna – ennek egyik eszköze az Irán-barát milíciák csatasorba állítása, vagy éppen azoknak a komoly hackerhálózatoknak a bevetése, amelyeket az elmúlt években épített ki mindkét ország.
Következmények
Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora úgy látja, a stratégiai gondolkodás hiánya nem újdonság az amerikai politikában – tulajdonképpen a velejárója annak, hogy a hidegháború végeztével az Egyesült Államok hegemónként volt jelen a nemzetközi politikában, nem kellett más hatalmakkal versenyeznie, és a rossz döntéseinek a következményeit is elsősorban másoknak kellett viselniük. Ez feltehetőleg igaz lesz akkor is, ha a jelenlegi lépések miatt Irán agresszívebb politikára vált, vagy ha az amerikaiak megszűnő iraki szerepvállalásával újra megerősödik az Iszlám Állam – a fő vesztesek mindenképpen a helyiek lesznek.
Trump viszont mintha elfelejtette volna, hogy egy Iránnal folytatott háború kilátásba helyezése nemcsak az országra nézve kockázatos, hanem elnöksége negyedik évébe lépve az újraválasztási esélyeit is ronthatja. 2016-ban Trump egyik fontos választási ígérete ugyanis az volt, hogy véget vet az Egyesült Államok „meggondolatlan, intervencionista globalizmusának”. A kampány során dicsekedett is azzal, hogy ő maga mindig is a külföldi katonai beavatkozások ellen volt, és próbált egy olyan imázst felépíteni, miszerint ő lesz az az elnök, aki legyőzi az Iszlám Államot és leállítja a véget nem érő háborúkat. A The New York Times több választóval is beszélt, akiket sokkolt, hogy az elnök pár hónappal azután, hogy ki akarta vonni Szíriából a csapatait, tovább gerjeszti a közel-keleti konfliktusokat. Pár veterán személyes benyomásaiból persze korai lenne döntő következtetéseket levonni, főleg, hogy Trump esetében korábban is csődöt mondtak az előrejelzések. Az elnök számára ugyanakkor mindenképpen nyugtalanító lehet, hogy Douglas Kriner és Francis Shen politológusok egy 2017-es kutatásuk során azt tapasztalták, Trump azokban a választói körzetekben volt igazán sikeres, ahol nagy arányban laktak olyan emberek, akik amerikai katonai missziókban vesztették el szeretteiket vagy maguk is megtapasztalták a harcterek borzalmait.
