Magyar Narancs: A nyilatkozatot 1948. december 10-én fogadták el. Milyen hatással volt azóta a világ alakulására?
Aryeh Neier: Eleinte nem sokan figyeltek rá, de a 70-es évektől meghatározó szerepet játszott a világpolitikában. 1975-ben tartották az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek nevezett nemzetközi konferenciát Helsinkiben, ahol az országok vezetői elismerték a II. világháborút követően meghúzott határok sérthetetlenségét.
A Helsinki Záróokmányt aláírta a Szovjetunió is – a Nyilatkozatot korábban nem –, s vele a keleti blokk több országa is. Mivel a Záróokmány kimondta, hogy a „részt vevő államok az emberi jogok és az alapvető szabadságok tekintetében az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával összhangban cselekszenek”, hamarosan több emberi jogi szervezet is kisarjadt a térségben. Például a Moszkvai Helsinki Csoport, a csehszlovák Charta ’77 és a lengyel KOR, a Munkásvédelmi Bizottság. Innen eredeztethetjük a szervezett jogvédelmet a keleti blokkban.
MN: Végül miért írt alá a Szovjetunió?
AN: Nem gondolták, hogy az emberi jogokra vonatkozó résznek bármi jelentősége is lenne, a határok sérthetetlenségét viszont annál fontosabbnak látták. Leonyid Brezsnyev ezért hatalmas sikerként élte meg a Záróokmány aláírását, még a Pravdában is megjelent a teljes szöveg. Viszont az orosz ellenzék, Andrej Szaharov, Jurij Orlov vagy Ljudmila Alekszejeva számára nyilvánvaló lett, hogy történelmi lehetőséget kaptak. (Alekszejeva a 90-es években a Nemzetközi Helsinki Szövetség elnöke is volt, és az elmúlt évekig gyakran jelent meg moszkvai tüntetéseken. Idén december 8-án hunyt el, 91 évesen – a szerk.) Olyan lehetőséget, mely később nagyban hozzájárult a berlini fal leomlásához és a kommunista rendszerek felszámolásához. Máig ez a Nyilatkozat legfőbb öröksége.
MN: A világ más részein milyen hatása volt?
AN: A hidegháború első éveiben a Kelet és Nyugat közötti konfliktust elsősorban gazdasági rendszerek szembenállásaként értelmezték. Ám egyes írók és filozófusok – például Hannah Arendt, George Orwell vagy Isaiah Berlin – úgy gondolták, hogy ennél többről van szó: szerintük a hidegháború idején a totalitarizmus állt szemben a szabadsággal. Idővel az elképzeléseik egyre több támogatóra találtak Nyugaton is – ennek köszönhetően indulhatott el az emberi jogi mozgalom, amely a 70-es évektől számos jogvédő szervezet létrejöttéhez vezetett, ezek pedig jórészt a Nyilatkozatot tekintették kiindulási alapnak. 1977-ben az egyik ilyet, az Amnesty Internationalt Nobel-békedíjjal is kitüntették.
| ||
MN: Ez a hatás máig is kitart?
AN: Ma is fontos hivatkozási alap a Nyilatkozat – számos szervezet szerte a világban innen eredezteti az emberi jogok definícióját. A későbbi emberi jogi szerződések is jórészt a benne foglalt jogokra építenek – mint például az ENSZ kínzás elleni egyezménye. Persze vannak olyan nemzetközi szerződések is, amelyek új jogokat vezetnek be, mint például a fogyatékossággal élők jogairól szóló ENSZ-egyezmény.
MN: Hatással lehet a mai autoriter rendszerekre is a Nyilatkozat?
AN: Ha már a fogyatékossággal élők jogairól szóló ENSZ-egyezményt említettem: az fontos szerepet játszott Kínában. Kína autoriter ország, mégis sok szervezet működhet ott, amely a fogyatékkal élők jogaiért harcol, és sikerrel. Az országban a vakok sokáig csak két szakmát űzhettek: zongorahangolók vagy masszőrök lehettek. Ám miután sok fiatal vak nőt zaklattak szexuálisan, a jogvédő szervezetek kampányba kezdtek, s ez nagyban befolyásolta a politika hozzáállását.
MN: A jogvédő szervezetek megalakulásában tehát nagy szerepet játszott a Helsinki Záróokmány. Erre építettek a különféle nyugati, amerikai szervezetek is, amelyek civileket és ellenzéki mozgalmakat támogatnak?
AN: Ezek távolról sem voltak annyira meghatározóak, mint azt sokan gondolják. A Ford Alapítvány, majd Soros György szervezetei, amelyek elsőként érkeztek meg a kelet-európai térségbe, fontos támogatást nyújtottak a jogvédőknek, de a legbefolyásosabb emberi jogi szervezetek jórészt már léteztek, mire a nyugati támogatók felfigyeltek rájuk.
Én 1993-ban lettem a Nyílt Társadalom Alapítványok vezetője, és nagyjából ekkor kezdtük nagyobb összegekkel támogatni a közép- és kelet-európai emberi jogi szervezeteket. De a támogatásaink többsége ma is leginkább az oktatás, az egészségügy és a helyi közigazgatás minőségének javítását célzó programokra megy.
MN: Milyen tapasztalatai voltak az akkori kormányokkal?
AN: Voltak olyan kormányok, amelyek együttműködtek velünk, mások nem nézték jó szemmel a munkánkat, és idővel különösen ellenségesek lettek. Fehéroroszországból például – hosszas tárgyalások végén – jobbnak láttuk távozni. Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől hanyagoltuk volna az országot: egy helyi partnerünk segített megtalálni a támogatásra érdemes jogvédőket. Üzbegisztánban is hamar ellehetetlenült a munkánk, Türkmenisztánban és Észak-Koreában pedig szinte soha nem támogattunk semmit. De összességében az 1989-et követő időszakban inkább örömmel fogadtak minket.
MN: A donorokat több kritika is érte amiatt, hogy miattuk elkényelmesedtek a kelet-európai jogvédő szervezetek – a külföldi támogatások miatt nem voltak rászorulva, hogy más bevételek után nézzenek.
AN: Ebben van némi igazság, de kevés. Sok országban a tehetős emberek a kormányzattól függnek: vagy mert az érdekeltségeik jelentős része az állammal üzletel, vagy mert a kormányzat el tudja őket lehetetleníteni. Ilyenkor nehéz elvárni azt, hogy a gazdagok emberi jogi szervezeteket pénzeljenek – hiszen tudják, hogy ez megtorlásokat vonna maga után.
| ||
Törökországban nagyjából 15 évvel ezelőtt létrehoztunk egy szervezetet, amelynek hamarosan elnökségi tagja lett egy helyi üzletember, Osman Kavala. Ő már addig is több fontos ügyet támogatott: számos kurd kulturális programot vagy a törökországi örményekkel és szír menekültekkel foglalkozó szervezeteket. Úgy egy éve Kavalát letartóztatták, és azóta börtönben van, bár vádat még mindig nem emeltek ellene. Erdoğan elnök többször is becsmérlően beszélt róla, és a „török Sorosnak” nevezte, ami jól mutatja, hogy a filantróp tevékenysége juttatta börtönbe.
Mi, akik az országon kívül vagyunk, biztonságban tudhatjuk magunkat – hiszen se engem, se Soros Györgyöt nem próbál senki bebörtönözni. Egy helyi érdekeltségű üzletember viszont nem lehet ebben biztos. Ha pedig a helyi forrásokhoz nem lehet hozzáférni, a civil szervezetek nem támaszkodhatnak másra, mint a külföldi segítőkre.
MN: Nemcsak gazdagoktól lehet támogatást várni, hanem az egyszerű emberektől is.
AN: Rengeteg támogatóra van szükség egy szervezet teljes működési költségének összekalapozásához – erre pedig nem sok esély van az Egyesült Államokon és az Egyesült Királyságon kívül. Az Amerikai Polgári Szabadságjogi Uniónak (ACLU) több mint egymillió támogatója van. Ha csak pár dollárt adományoznak, már biztos alapról lehet beszélni. Ám kisebb és szegényebb országokban nem számíthatunk erre. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen mellőzni kell az otthoni adománygyűjtést, hiszen már csak a legitimitás szempontjából is fontos, hogy legyenek egy szervezetnek helyi támogatói – ilyen tekintetben hasznos a magyarországi 1 százalékos támogatások rendszere is.
MN: Szervezete, a Nyílt Társadalom Alapítványok pár éve a nemkívánatos szervezetek listájára került Oroszországban. Van még lehetőségük civileket támogatni az országban?
AN: Lényegében el vagyunk tiltva attól, hogy bármit is tegyünk Oroszországban.
MN: Nincs egy olyan fórum, amelyhez fordulni tudnának? Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) például nem tudna valamit tenni?
AN: Igaz, hogy Oroszország az Európa Tanács tagja, és az EJEB joghatósága alá tartozik, de annak döntéseit nem szokta végrehajtani. Ha valakinek Oroszországgal szemben igazat ad a bíróság, akkor az orosz kormány rendszerint kifizeti az illetőnek szánt kártérítést, de tovább nem megy: nem jár el az érintett hivatalnokokkal szemben, és nem hagy fel a jogsértő magatartással sem. Az Európa Tanács kizárhatná Oroszországot, ha akarná, de mást nem tud tenni. Kizárni viszont nem akarja, mert akkor a bíróság döntéseinek még ennyi hatásuk se lenne.
MN: A Nyilatkozat 14. cikke kimondja, hogy az üldözötteknek joguk van más országban a menedékhez. Ez a jog mennyire tud ma még érvényesülni?
AN: A nemzetközi környezet nagyon nem kedvez a menekültügyi egyezményeknek – de nem hiszem, hogy ez örökre így maradna. Ha majd lecserélődik a vezetés pár fontos országban, főképp az Egyesült Államokban, akkor megint nagyobb elfogadottsága lesz e jogoknak. Ugyanakkor vannak pozitív példák is. Törökországot rengeteg jogos kritika érheti a jogállamiság helyzete miatt, de nagylelkűen bánik a maga három és fél millió szíriai menekültjével. S ezt kell mondani Jordániáról és Libanonról is, akárcsak az egymillió menekültnek otthont adó Ugandáról vagy a 700 ezer rohingját befogadó Bangladesről.
MN: Nem látni jelét annak, hogy ezek az országok túl lennének terhelve?
AN: A török lakosság már nem annyira támogató, mint pár éve, de még mindig lehet érezni egyfajta büszkeséget, hogy sikerült ennyire nagylelkűnek lenniük a menekülőkkel. Ez kicsit hasonlít a németországi helyzethez, amikor Angela Merkel megnyitotta a határt. Említhetem Kanadát is, tizedakkora, mint az Egyesült Államok, mégis kétszer annyi menekültet fogad be. Rengeteg helyi csoportosulás, egyházi szervezet dolgozik azon, hogy segítsen a menekülteknek lakást szerezni és a társadalomba beilleszkedni. Az ország több válságövezetben is működtet konzuli szolgálatokat, hogy segítsen a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő embereknek új hazát találni. És mivel rendkívül körültekintően kezelik a menekültügyi folyamatot, nem is voltak idáig problémáik.
MN: Mi lesz, ha elindulnak a klímamenekültek is?
AN: A jelenlegi definíció mindössze azokat tekinti menekülteknek, akiket hazájukban üldöznek. A klímamenekültek erre nem hivatkozhatnak, hiszen alapvetően gazdasági okokból menekülnek. A nemzetközi jog erre a problémára ma még nem tud megoldást nyújtani, de idővel elkerülhetetlen, hogy szülessen egy egyezmény.
MN: Egy évtizede még úgy tűnt, a nemzetközi közösségben – részben a jugoszláviai háborúk tapasztalatai nyomán – megvan a hajlandóság, hogy aktívan fellépjen a népirtások és más emberiségellenes bűncselekmények megelőzéséért. Az ENSZ védelmi felelősségre vonatkozó elvét (R2P) például minden tagállam támogatta.
AN: A Responsibility to Protect 2005-ben, amikor elfogadták, még széles támogatásnak örvendett. Aztán jött a 2011-es líbiai intervenció, amit nagyon rosszul kezelt a nemzetközi közösség – hiszen mára hadurak kezén van az ország jelentős része.
A líbiai tapasztalat teljes mértékben diszkreditálta ezt az elvet, így jelenleg lehetetlen a kormányokat rávenni, hogy humanitárius intervenciót indítsanak. Bár a mianmari rohingják elleni etnikai tisztogatás tökéletes példája lett volna egy olyan helyzetnek, amikor a nemzetközi közösségnek közbe kell avatkoznia, ez mégsem történt meg. A védelmi felelősség elvét tehát a történelem szemétdombjára száműzték. Már Barack Obama se szimpatizált az ötlettel: Líbiában is vonakodott beavatkozni, és akkor sem lépett, amikor Bassár el-Aszad vegyi fegyvereket vetett be a felkelők ellen Szíriában.
| Névjegy Családja 1939-ben menekült Berlinből Angliába. Az Egyesült Államokban hallgatott jogot, az ötvenes évektől emberi jogi aktivistaként működött. Részt vett az amerikai szegregációellenes mozgalomban, vezette az Amerikai Polgári Szabadságjogi Uniót (ACLU), az egyik legnevesebb nemzetközi emberi jogi szervezet, a Human Rights Watch alapítója volt. Számos könyvet írt, illetve tanított a New York Universityn, a párizsi Sciences Pón és a budapesti Közép-európai Egyetemen. 1993-tól 2012-ig a Nyílt Társadalom Alapítványok ügyvezető igazgatója volt, most, 81 évesen a szervezet nyugalmazott elnöke. |
