Nincs a világon az a statisztikus - talán az egy Rákay Philipet kivéve -, aki meg tudta volna mondani, hányan ünnepeltek szilveszter éjszakáján Szófia főterén és a környező utcákban. A tömeg legbelsejéből nézve nagyon sokan, annyian, mint még soha. Nem mintha az efféle utcabálozásnak nagy hagyományai lennének a bolgár fővárosban: az újévi bulizást úgy öt éve vitték ki először az utcára, a kilencvenes évek közepéig ugyanezen a közterületen a pártok tartották a nagygyűléseiket, még előtte pedig az egy párt az ünnepi felvonulásait a mauzóleumban tárolt Dimitrov-múmia előtt.
Amit viszont a történelmi események szerény, de rendszeres statisztája is egyértelműen meg tudott állapítani, az az, hogy a januári hajnalban ünneplő és az egykori pártrendezvényeken hörgő-csápoló arcok között nem vagy alig volt átfedés. Az persze senkinek sem volt a homlokára írva, hogy az EU-csatlakozást jött-e ünnepelni, vagy a meghirdetett frenetikus fényshow-t bámulni, de a nagyrészt negyven alatti közönség mindennek örült, amivel megkínálták. Az éjfél előtti széles jókedv még az üdvözlőbeszédek sületlenségeit is gond nélkül abszorbeálta, mint például azt, hogy nem mi csatlakozunk most Európához, hanem Európa tér viszsza hozzánk (ti. az ókori görögök a következményekkel mit sem számolva a tőlük északra fekvő területeket, konkrétan a mai Bulgáriát és Macedóniát nevezték Európának). Meg annak a kevésnek is örültek, amit a világraszóló fényparádé helyett kaptak a Rammstein fénytechnikusától: ezt a lézercikázást az Omega meg a népligeti Planetárium már a nyolcvanas évek elején simán hozta. A beígért fénypiramis helyett (már sose tudom meg, mi az) egy ponton lángok csaptak ki a képviselői irodaház ablakaiból. A német szaki talán nem is sejtette, milyen mélyen szunnyadó emlékeket kavar föl ezzel a nagyérdeműben: az épületet kilencvenben - még szocialista pártház korában - tényleg felgyújtották, igaz, most nem maradtak utána üszkös keretek és kormos falak. De a harminc fölöttiek képben voltak, vihogtak is rendesen.
Aztán éjfélkor himnusz plusz Örömóda, utána a színpadon a nyolcvanas évek egyik sikerzenekara tolta asszonykórussal kiegészülve, a közönség táncolt, tőlem pár méterre összekapaszkodott fiatalok az Örömódát trallalázták. Egy középkorú házaspár megállt mellettük, aztán elmenőben a férfi legyintett: "Á, biztos külföldiek." Közelebb léptem: színbolgárok, és tényleg örültek.
Harmadolás
Akárhogy is nézzük, a csatlakozás meglepte a közbolgárt. Mert hiába legitimálta a rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi szétesést, a nyomorúságot és a reformokat az európai uniós tagság ígérete, nehéz ezt hihetően beadni annak a népességnek, melyet negyvenöt évig azzal etettek, hogy most szívunk ugyan, de egyszer eljön a kommunizmus, mindannyian kommunisták leszünk. Most csak tizenhat évet szívtak, és tényleg eljött Európa - de hogy európaiak lettek-e vagy tényleg jobb lett-e nekik, az még nem tisztázódott. A közvélemény felkészítése EU-témában csak tavaly szeptemberben kezdődött, és mára eljutott oda, hogy a januári újságokból meg lehet tudni: a bolgár jogsi és zöldkártya érvényes az EU-ban. Túl messzire nem jutottak.
Bulgárián belül és kívül mindenkinek nyilvánvaló, hogy ez a tagság előleg, egyfajta jutalom az elmúlt négy-öt év alázatos alkalmazkodásáért, szövetségesi hűségéért és a stabilitásért. Ezzel az égvilágon semmi gond, így került be annak idején a tökéletes végrehajtó Szlovákia és - ha egy kicsit őszinték vagyunk - Magyarország is. Miközben a kilencvenes évek legvége óta alig szólt híradás Bulgáriáról, őfelsége I. Szimeon - örökös trónörökös és egy cikluson át miniszterelnök - főként a cári ingatlanvagyon reprivatizálásával volt elfoglalva, a kormányzást pedig hagyta olyanokra, akik jól adminisztrálták az országot. Ezzel ő maga is jól járt, és az ország sem jött ki rosszul belőle: olyan gazdasági ugrást produkált, amit - az Industry Watch elemzője szerint - a gazdaságelmélet még nem tapasztalt. A gazdasági növekedés a '99-esnek majdnem a háromszorosa (akkor 2,3 százalék, most 6), a vásárlóerő a kétszeresére emelkedett, az infláció 3 és 7 százalék között mozog, a munkanélküliség 2005 óta a 10 százalékos uniós átlag alatt van. A tendencia minden téren rohamos javulást mutat, a növekedés várhatóan tartósan 6 százalék fölött marad. A legkomolyabb bolgár gazdasági hetilap, a Kapital becslései szerint az alacsony és tovább csökkenő adók miatt két-háromszorosára nő a tőkebeáramlás. Helyi közgazdászok "utolérés jelenség"-nek nevezik a 2002 óta megfigyelhető folyamatot: a gazdaság élénkülésével a munkanélküliséget munkaerőhiány váltotta fel a magas szakképzettséget igénylő álláshelyeken, ami a fizetések emelkedésével járt, az alacsony képzettségűek sokkal mobilisabbá váltak, országon belül és kívül oda mehetnek, ahol éppen munka van. Mindebből arra is lehet következtetni, hogy műbalhé a gazdasági menekültektől való félelem, a lengyel exodushoz hasonló jelenségtől nem kell tartani, hisz aki az életkörülmények folyamatos javulását tapasztalja, az rendszerint nem akar elmenni otthonról. Márpedig itt valami ilyesmiről lehet szó, mert míg tíz éve az átlag bolgár négyszer volt szegényebb az átlag európainál, napjaink eurobolgárja már csak háromszor csóróbb nyugati polgártársainál.
Mit keresünk itt?
A legfrusztrálóbb mégis az lehet, amiről Ivan Krasztev politológus is ír: a bolgárok még mindig nem hitték el, hogy európaiak (jelentsen ez bármit is) lennének, és az se jött le nekik, mire lennének ők jók Európának. Pedig anélkül, hogy általánosságokba bocsátkoznék, magyar szemmel nézve kapásból eszembe jut néhány ilyen mozzanat. Példának okáért a bolgár borok, melyek még az EU előtti időkben kitúrták a magyarokat az angol áruházláncokból, most itt csörömpölnek a határon, és készek letörni a jócskán felülértékelt magyar vörösborok nimbuszát - közép- és felső középkategóriában egészen biztos. (A grozdovának nevezett grappájuktól rettegjenek az olaszok, árban és néha minőségben is kenterbe verik őket.) Az élelmiszerek (az ételek íze, hogy pontos legyek) összehasonlíthatatlanul jobbak, mint bármelyik régebbi tagországban, amihez adjuk hozzá, hogy az elmúlt években főzni és kiszolgálni is megtanultak, vagyis olyan jót és annyiért, mint Bulgáriában, sehol a kontinensen nem ehet az ember. A fapados járatokat megtöltő evős-ivós-mulatós turisták tehát nagy eséllyel térülnek el arrafelé. Hálás tevékenység Bulgáriában még a shoppingolás is: a figyelő szem mindig talál vicces áron olyan helyi gyártású iparcikket, ami soha nem kerül külföldön forgalomba, pedig van olyan jó, mint a nyugati (távol-keleti) tömegáru, arról nem is beszélve, hogy a kedvező adók miatt a globalizált termékek is jelentősen olcsóbbak. Egy karácsonyi bevásárlás simán behozza az utazással járó költségeket. És ha már itt tartunk: a leegyszerűsített adminisztráció és a már emlegetett adórendszer miatt várhatóan cégek tömege dönt úgy, hogy inkább a bolgároknak adózik.
A bolgár közvélemény másik parája az, hogy kapnak-e majd valamit az EU-tól, vagy megmaradnak Európa dögkútjának. A felmérések szerint egyelőre fele-fele a szkeptikusok és a bizakodók aránya, de a tendencia nem biztató, ami azt jelzi, hogy a populációnak égető szüksége van mind kézzelfogható, mind szimbolikus bizonyítékokra. A mezőgazdaság támogatására már konkrét ígéret van, idén őszre várhatóan befutnak a nagyobb pénzek, bár komoly közgazdászok, mint Georgi Angelov, szkeptikusak a fejlesztési alapokkal kapcsolatban, mert szerintük az állam nincs felkészülve arra, hogy hatékonyan kihasználja ezeket a forrásokat. Nagy lélektani hatása lenne, ha az EU intézkedni tudna az öt éve Líbiában bebörtönzött és időről időre koholt vádak alapján halálra ítélt öt bolgár ápolónő kiszabadítása ügyében. Ez Bulgáriában olyan szinten nemzeti ügy, hogy az újabb ítélet kimondása óta a lakosság nagy része "Nem vagytok egyedül" feliratú papírkokárdával a hajtókáján mászkál az utcán, de ez aligha hatja meg a líb diktátort. Az EU meg ahelyett, hogy megmogyorózná Kadhafit és Európában bizniszelő családtagjait, a legroszszabbat teszi: mérlegel, magyarán sumákol. Persze az ideiglenesen és illegálisan Líbiában állomásozó, milliónál is több afrikai menekülőt Kadhafi bármikor rászabadíthatja Olaszországra, s onnan az egész kontinensre - de akkor mire való az államilag támogatott terrorizmus elleni totális harc, amiben bolgár katonák is kockáztatják az életüket? Ha az EU bebukja ezt a csörtét, és az ápolónőket kivégzik, szinte biztos, hogy elveszíti a bolgár közvélemény lojalitását, és balkáni vásári komédiává züllik az egész bolgár EU-tagság; csak arról fog szólni, hogyan lehet kijátszani az uniós előírásokat, privát kezekbe juttatni a támogatásokat, közben meg külön utakon seftelni az oroszokkal és más kétes energiaexportőrökkel.