Ma már világos - Washingtonban is beismerték -, hogy a CIA-nek tevőleges része volt a három évvel későbbi, Pinochet által vezetett puccs előkészítésében, amelynek küszöbön álltáról a majdani diktátor állítólag mit sem tudott. Nem feltétlenül tartozott az Allende-rezsim megbuktatását egyre nyíltabban sürgető katonai körökhöz, hiszen maga a szocialista államfő nevezte ki vezérkari főnöknek egy néhány hónappal korábbi puccskísérletet és azt követően, hogy elődje, Carlos Prats tábornok lemondott. Márpedig Allendét vélhetően kellőképpen tájékoztatta a KGB a főtiszti kar hangulatáról, miután már régóta kapcsolatban állt a szovjet titkosszolgálattal.
A hidegháború kellős közepén vagyunk, amikor a világ bármely országának politikai arculatváltozása összefüggött az amerikai-szovjet hatalmi játszmával. Chilében mű-ködött ekkor Latin-Amerika legnagyobb, legszervezettebb kommunista pártja, élénk moszkvai kapcsolatokkal, és mivel az UP-ban a kommunisták markánsan jelen voltak - akárcsak a KGB az ő soraikban -, paranoia nélkül is lehetett azt gondolni, hogy Chile a szovjet világpolitikai ambíciók közvetlen látókörébe került. Alátámasztotta ezt az Allende-kormány nem egy gazdaságpolitikai döntése is, kezdve az államosításoktól és kisajátításoktól (az amerikai tulajdonú rézbányák voltak az első célpontok) a szociális állapotok által kétségkívül indokolt béremeléseken és árbefagyasztásokon át a régebb óta zajló földreform felgyorsításáig és korrekciójáig, amely a magánparcellák helyett az állami és szövetkezeti gazdaságokat favorizálta. A keresletfokozó, foglalkoztatásbővítő gazdaságpolitika látványos következményeként a munkanélküliség történelmi mélypontra zuhant, viszont a közellátás már 1972-re összeomlott, ami sztrájkokhoz, tüntetésekhez vezetett. Hiába vált ingyenessé a köz-oktatás és az egészségügyi ellátás, mindezek hatása fokozatosan semmivé olvadt. Meglódult az infláció, terjeszkedett a feketepiac, és felgyorsult a politikai radikalizálódás. Az Egyesült Államok leállította a korábbi segélyeket (kivéve a hadsereg támogatását, amelyet még fokozott is), a tőke elmenekült. Jobbfelől
gyújtogatások, szabotázsakciók,
balról üzemfoglalások és a jobboldal erőszakos letörését szorgalmazó nyomás lehetetlenítette el a kormányzat kaotikus konszolidációs szándékait. Az 1973-as parlamenti választásokon az UP pozíciója még javult is valamelyest, de az együttesen többségben lévő konzervatív és kereszténydemokrata képviselők egyfajta bizalmatlansági indítvánnyal tiltakoztak a végrehajtó hatalom túlkapásai ellen. Allende erre népszavazást javasolt saját államfői jövőjéről, de erre már nem került sor. 1973. szeptember 11-én az elnöki palotát megrohamozták a puccsisták, amit ő sem élt túl.
A kíméletlen terror hetei következtek, a diktatúra egész, 17 éves időszaka során meggyilkolt 3197 ember (emberi jogi szervezetek szerint ennél is több, ide számítva a nyomtalanul eltűnteket) többsége ekkor halt meg. Összesen vagy negyedmillió ember fordult meg hosszabb-rövidebb időre a letartóztatások helyszínéül szolgáló sportlétesítményekben, laktanyákban és hadihajókon. Ezreket vertek és kínoztak meg, húszezren ezekben a hetekben, további százezrek a későbbi évek során hagyták el az országot. A parlament működését felfüggesztették, könyveket égettek, szükségállapotot, cenzúrát vezettek be.
Ahhoz képest, hogy Pinochet később úgy állította be a történteket, mintha csak a körülmények nyomására, a vészhelyzetbe került haza megmentése érdekében fogta volna kezébe a kormányrudat, meglehetősen összehangoltnak tűnt ez a kíméletlen tisztogatási akció. Az elnyomás fő szervezete a hírszerző szolgálat, a rettegett DINA volt, amely közel tízezer embert és legalább kétszer ennyi besúgót foglalkoztatott. Utánanyúltak azoknak is, akik külföldre menekültek: így halt meg Argentínában a már említett Prats tábornok, vagy Orlando Leterier, az UP-kormány külügyminisztere.
A szétzilált gazdaság helyreállítása később kezdődött, és voltaképpen meglepő, hogy Pinochet a chicagói neoliberális közgazdászok elképzeléseit fogadta el, miközben több katonai vezető is szorosabban irányított, korporatív gazdasági modellt szorgalmazott. Megkezdődött az előzőleg felduzzasztott közalkalmazotti kar leépítése, magánosították az oktatás és az egészségügyi ellátás jelentős részét, a választható magán-nyugdíjpénztáraknak kötelezően fizetendő nyugdíjjárulék rendszere pedig sokak szerint követendő példa lett világszerte. Viszont állami kézben maradtak a rézbányák; ezek bevételének egy része mindmáig a hadsereg fenntartását szolgálja. A földreform folytatódott, de újból a magángazdaságok kialakítását szorgalmazták a valamikori latifundiumok helyén, ami több tízezer családi gazdaság kialakulásához vezetett. A munkaerőpiacot számos olyan intézkedéssel stabilizálták, amelyek
a munkavállalók érdekeit
szolgálták. Előírták a bérek hozzáigazítását az inflációhoz, szabályozták az elbocsátás feltételeit, a végkielégítés minimális mértékét. Amerikai kezdeményezésére a hitelező országok Párizsi Klubja átütemezte az államadósságot, sikerült visszaszorítani az inflációt - mindezt persze a lakosság szenvedte meg. A létfenntartás költségei közvetlenül a puccsot követően megsokszorozódtak, a későbbi években azonban lassan javulni kezdett az életszínvonal.
1978-ban, miután az ENSZ Közgyűlése elítélte Chilét az emberi jogok megsértése miatt, Pinochet népszavazást kezdeményezett, rákérdezve "Chile védelmében, a nemzetközi agresszió megelőzésére" kialakított politikai irányvonalának elfogadottságára. Az igenek aránya a 75 százalékot is meghaladta, amit egyesek csalással, mások az említett intézkedések népszerűségével magyaráztak. Ezután enyhítettek a szükségállapot előírásain, két évvel később pedig ismét népszavazást írtak ki. Ezúttal az új alkotmányról, amely kilátásba helyezte az átmenetet a demokrácia felé, ugyanakkor újabb tíz évre a hatalomba betonozta az "autoriter demokrácia" megteremtésén fáradozó diktátort. Ekkor 67 százalékos volt a siker, és nehéz volt elképzelni, hogy Pinochet valaha is visszavonul.
1988-ban ismét szavaztak a chileiek - ekkor azonban már 55 százalékos többség döntött úgy, hogy több jelölt vegyen részt az elkövetkező elnökválasztáson. Pinochet ekkor már megfontoltan a háttérbe húzódott, és a választáson győztes balközép irányultságú kereszténydemokrata Aylwin Azocar hivatalba lépésével 1990-ben alapvetően demokratikus viszonyok alakultak ki Chilében.
Létrehozták az Igazság és Megbékélés Nemzeti Bizottságát, a hadsereg ellenállása dacára megkezdődött a puccsot követő gyilkosságok feltárása és a vétkesek felelősségre vonása - de Pinochetnek csak egy 1998-as londoni tartózkodása során kellett szembenéznie saját felelősségével. Egy spanyol bíró kezdeményezésére, nemzetközi emberi jogi egyezmények alapján vették házi őrizetbe, végül egészségi állapotára való tekintettel hazatérhetett. Hazájában - örökös szenátorként - mentelmi joga volt, amit csak nehézkesen, konkrét ügyekre korlátozva lehetett felfüggeszteni. Ez csak a közelmúltban történt meg. Chilében továbbra is majdnem annyian tartották a haza megmentőjének, mint ahányan tömeggyilkosnak. Akkor fogyatkozott meg támogatóinak tábora, amikor kiderült, hogy a mélyen vallásos, betegen és öregen a meghurcolástól tartó agg "Tatának" mindvégig gondja volt rá, hogy legalább harmincmillió, aligha hivatalosan szerzett dollárt mozgasson hamis útlevelek segítségével külföldi bankszámláin.
A családja sérelmezte, hogy halálakor nem rendeltek el nemzeti gyászt. Mások meg azt, hogy immár végleg megúszta a felelősségre vonást.
