A bibliai történet szerint Jákob hét évig szolgált Lábánnál, hogy feleségül kapja a csodaszép Ráchelt. Hét év elteltével, az esküvői lakoma után, a lány apja, Lábán cselhez folyamodott. Jákob sátrába, a nászágyba idősebb, csúnya lányát, Leát csempészte be. Amikor Jákob felelősségre vonta Lábánt, az azzal mentegetődzött, hogy nem szokás a fiatalabbat férjhez adni az idősebb előtt. Javasolta, szolgáljon még hét évet, s akkor feleségül veheti Ráchelt.
Multikulturális sokk
Az ellenzéki politikusok (megint) csodát ígérnek. Az egyik - a demokratikus - gyors EU-csatlakozást, a másik - a szélsőjobboldali - Kosovo visszanyerését. A kormánypártaik többsége Kostunica kormányfővel az élen ennél is többet: szerintük a csodáért nem kell tenni semmit, jönni fog magától, Európa kénytelen lesz belátni tévedését. Egy új, még kis liberális-demokrata párt kivételével alig biztat valaki arra, ami elkerülhetetlen.
A választások tétje a kosovói kérdés politikai rendezése. A szerb társadalom hisztérikusan téblábol a reálpolitikai pesszimizmus és a messianista optimizmus között. Nyilvánosan mindenki Kosovo megőrzésére esküszik, de szűk körben a legnagyobb nacionalisták is elismerik, hogy elveszett. Függetlenül attól, hogy az egykori tartomány teljes vagy viszonylagos függetlenséget kap-e: hiszen a legjobbnak vélt kompromisszum is a szerb nemzet különleges balkáni küldetéséről szóló történelmi ábrándot dönti meg. Kosovo tehát nemcsak területi kérdés, hanem vízválasztó a nemzet politikai kultúrájában. Nemcsak az értelem, hanem az érzelem dilemmája is. Szerbiának nemcsak a területi integritás problematikájával kell vívódnia, hanem közel százéves politikai kultúrájával kell szembenéznie.
A századvégen ugyanis összeomlott a 20. századot meghatározó hagyomány. A történészeknek fel kell vetniük a kérdést, hogy tulajdonképpen mikor is veszítette el Szerbia Kosovót. Erre a kérdésre a legjobb választ Dubravka Stojanovic adta: akkor, amikor megszerezte, vagyis 1912-ben. Szerbia ugyanis a 19. században nemzetileg homogén állam volt. 1912-ben a balkáni háború győzteseként magához csatolta Kosovót, s a homogén nemzetállamban szocializálódott szerb politikai elit ekkor szembesült az ország multietnikus jellegével. A parlament döntött, mivel Kosovo területének lakossága politikailag és kulturálisan elmaradott, ezért rendőri-katonai közigazgatást vezettek be, ami az albánokat megfosztotta alkotmányos jogaiktól. Mai szakkifejezéssel élve Szerbia ekkor multikulturális sokkot élt át, amelyben konfliktusba kerültek a nemzeti érdekek és a demokratikus értékek. Ezzel a politikai kultúrával lépett be Szerbia az első világháborúba, amelyből - emberfeletti áldozatok árán - újra a győztesek oldalán került ki.
A szerb politikai elit jelentős része kételyekkel fogadta a versailles-i békében létrehozott Jugoszláviát. Azzal érvelt, hogy jobb lenne Szerbia állami határát kiterjeszteni az etnikai határokig, vagyis létrehozni Nagy-Szerbiát. Végül engedett az úgymond nyugati nyomásnak - bízva elsősorban a hadseregben. Az egyik sokk a másikat követte. Szerbia már 1912-ben sem tudta saját multietnikus mivoltát elfogadni, 1918-ban pedig egy nagy multietnikus államban találta magát. Nem kooperálni, hanem dominálni akart. A demokratikus értékek és a nemzeti érdekek közti feszültség növekedett. A szerb törekvések ellenállást váltottak ki a többi nemzetben, s mindez a második világháborúban vérfürdőre emlékeztető testvérharcot idézett elő.
Pirruszi győzelem?
Szerbia jó oldalra állt: a győztes kommunista és antifasiszta Josip Broz Tito föderalizálta Jugoszláviát. Az egypártrendszerű diktatúra azonban nem oldotta a szerb nemzeti érdek és a demokratikus értékek közötti feszültséget, hanem elnyomta. Tito halála után Szerbiában felszínre került a régi feszültség. Szerbiának éppen az nem felelt meg, ami a titoizmusban a legjobb volt: a laza föderalizmuskoncepció. A szerb értelmiségi és politikai elitben felülkerekedett a nézet, hogy Jugoszlávia kárt okozott Szerbiának, Tito pedig szerbellenes volt. A nemzeti érdek és a demokratikus érték ellentmondása ezzel kiteljesedett. Szerbiában vezették be legkésőbb a többpártrendszert, akkor is azzal az aggállyal, hogy mi lesz, ha albán pártok alakulnak. Milosevic valójában kommunista pártakarattal felnyitotta azt a szelencét, amelybe a nemzeti érdek és a demokratikus értékek ellentétének szelleme volt elrejtve. Ugyanakkor Szerbia tiltakozott a legerőteljesebben a többi köztársaságban kialakuló többpártrendszer ellen. A demokratikus folyamatoktól való félelmében 1990 szeptemberében a szerb parlament új alkotmányt hozott, amelyben külön paragrafus szólt arról: amennyiben Szerbia érdekei veszélybe kerülnek, nem köteles a szövetségi alkotmányhoz tartani magát. Ez volt az első szecessziós jogi, parlamenti aktus, amelyet 1991-ben követett Szlovénia kiszakadása, majd ugyanazon év júniusában Horvátországé.
Szerbia tehát a 20. század végén ugyanazokkal a kérdésekkel került szembe, amelyekkel a századelőn küszködött. Kosovóban bevezették a katonai és rendőrségi megtorlással járó rendkívüli állapotot. A NATO-bombázások után Milosevic a kumanovói szerződésben elfogadta Kosovo nemzetközi felügyeletét, ahol Szerbia ideiglenesen nem gyakorolhatja szuverenitását. Slobodan Milosevic megbuktatásában részt vettek ugyan azok is, akik bírálták, mert háborúkat indított, de többségben azok voltak, akik a vesztett háborúkat rótták fel neki.
Milosevic 2000 októberében megbukott, de nemzetpolitikája tovább élt. Ellenzéke ugyanis csak árnyalatokban különbözött tőle. Valójában a 2000-ben győztes ellenzék 15 év alatt nem tudott alternatív, európai programot megfogalmazni, s nem volt képes áthidalni a 20. századi dilemmákat. Zoran Djindjic próbálkozása a meggyilkolásával végződött, ami után Szerbiában "restaurációs folyamat" indult. A rendőrség, az igazságügyi szervek tétlenek. A katonaságnál, a bíróságokon, a titkosszolgálatoknál elmaradt az átvilágítás. Nem nyitották meg a titkosrendőrségi aktákat, mint a többi volt szocialista országban. Milosevic átmentette a volt kommunista nómenklatúrát, az egykori szerbiai ellenzék, a jelenleg uralmon levő "demokratikus blokk" pedig átmentette Milosevic nómenklatúráját. A legújabb, tavaly ősszel elfogadott, Szerbiát szigorúan nemzetállamként meghatározó alkotmány a preambulumban leszögezi, hogy Kosovo most és mindörökre Szerbia elidegeníthetetlen része. Ilyen hűséges ellenzékkel még Milosevic is elégedett lehetne. Napjainkban a kilencvenes évek agresszív nacionalizmusát egyfajta depresszív xenofóbia, az eufóriát pedig az apátia váltotta fel. A közéletben továbbra is a nacionalisták dominálnak, de ők is vákuumban érzik magukat. A múlttal való szembenézést felváltotta az "emberarcú milosevicizmus" politikája. Nincs többé erő hátrálni, de előrelépni sem. Szerbia saját múltjának rabja, amellyel nem tud szembenézni.
Hét év
Ezt a kérdést nem oldják meg választások. Már az is eredménynek számít, ha nem győznek a szélsőséges erők. A felmérések szerint január 21-én a "demokratikus blokk" megnyeri a választásokat, és képes lesz kormánykoalíciót létrehozni. De ha kitartanak az eddigi programjuk mellett, akkor győzelmük újabb vereséggel lesz egyenlő. Ennél rosszabb csak azoknak a szélsőséges erőknek a győzelme lenne, amelyek a demokrata irányultságú pártok bizonytalansága, belső ellentmondásai miatt az elmúlt négy évben erősebbek lettek. Szerbiában a választások után következik a legnehezebb: a győzteseknek önmagukat kell legyőzniük. A Milosevic megbuktatása utáni hét évben vereséggé változtatták győzelmeiket. Hét év után a győztesek is rádöbbenhettek arra, hogy Milosevic (remélhetőleg) utolsó bosszújáról van szó. Ez a bosszú mindaddig eleven lesz, amíg a szerbiai társadalom nem tudja áthidalni a demokratikus értékek és a nemzeti érdek konfliktusát - mert a konfliktus nacionalizmust szül, vagy még annál is rosszabbat.
