A ruandai népirtás árnyékában és szomszédságában, a hasonló etnikai összetételű, hasonlóan kicsi és sűrűn lakott Burundiban három év óta lényegében ugyanaz folyik, állandó összecsapásokkal, néha egy-egy derekasabb mészárlással. Az utolsót aztán a múlt héten egy puccs követte, ezt pedig békét ígérő fogadkozás.

Itt is hutuk és tuszik gyilkolják egymást, és nem árt ebben az esetben is tudni: a két, etnikumnak mondott népcsoportnak lehetnek ugyan különböző ősi gyökerei, a különbségek azonban az évszázadok során teljesen el- és összemosódtak, és részben társadalmi alá-fölérendeltségi, részben kölcsönös függőségen alapuló gazdasági viszonnyá alakultak át. Ezt a viszonyt értelmezték azután a misszionáriusok, majd nyomukban a német, később belga gyarmatosítók tiszta etnikai különbségként, hogy kezelhetővé tegyék a számukra idegen, nehezen áttekinthető társadalmi szövevényt. Lényegében belesulykolták az etnikai elkülönülés gondolatát Burundi közös nyelvű és kultúrájú lakosságába. A gyarmati adminisztráció a hűbéresi jellegű helyzetben (és többségben) lévő hutuk fölé helyezte a tuszikat, akik - mint Ruandában - a függetlenség elnyerése után is megpróbálták megőrizni hatalmi pozícióikat, és ettől kezdve lényegében állandósult a hol nyílt, hol elfojtott polgárháborús helyzet.

1993-ban voltak először demokratikus választások az országban, és ekkor kerültek első ízben hutu származású politikusok az ország élére. Néhány hónappal később a tuszi többségű hadsereg egy részének puccsa egy sor hutu politikus - köztük az államfő, Melchior Ndadaye - életébe került. A vezérkar leverte az államcsínyt, irányítóit pedig letartóztatták, miután a hutuk országszerte fellázadtak, és tuszik ezreit mészárolták le. A lázadókat katonai erővel kényszerítették vissza a kávéültetvényekre és gyapotföldekre. Mindez néhány hét alatt vagy ötvenezer ember életébe került.

Azóta ugyanez a spirál forog. A következő államfő (Cyprien Ntariamira) repülőgépe tisztázatlan körülmények között lezuhant, újabb és újabb rövid életű próbálkozások történtek arra, hogy tuszi politikusok kormányba illesztésével véget vessenek a vérontásnak, de ennek sem volt eredménye. A halottak számát most már százötvenezer körülre becsülik.

Miközben a parlament és a kormány hutu többségű, egyre erősödik egy radikális hutu gerillamozgalom, amely a tuszik uralta hadsereggel áll szemben. A két éve kezdődött felkelést a meggyilkolt Ndadaye belügyminisztere, Léonard Nyangoma irányítja. A tuszik parlamenti pártja mögött is ott áll egy, a hadsereghez közel álló, radikálisabb tuszi csoportosulás.

A három évvel ezelőtti összecsapások után a vidéken élő tuszik menekülttáborokba húzódtak vissza, és miután a hutu felkelők gerillaakciói néhány hónap óta már az ország egész területére kiterjednek, újra visszatértek, reménykedve a katonai védelem hatékonyságában. Más táboroknak viszont hutuk a lakói, akik a szomszédos Ruandából menekültek ide. Sokan gyanítják, hogy a helyi hutu felkelőknek ezek a táborok biztosítják a hátországot. Miközben vidéken a tuszik szorulnak védelemre, a városokból ők szorítják ki a hutukat. Az ország gazdasága működésképtelen, a fővárosban egyetlen üzem működik és adózik folyamatosan, egy erős katonai őrizet alatt álló sörgyár.

Július 20-án lemészárolták egy tuszi menekülttábor több mint háromszáz lakóját. Erős a gyanú, hogy hutu gerillák hajtották végre az akciót. Az áldozatok nagyrészt nők és gyerekek. Három nappal később temették őket, a szertartáson ott volt Sylvestre Ntibantunganya államfő is, aki hutu, és emiatt a gyászolók nem örvendeztek igazán jó szándékú jelenlétének. Addig dobálták kővel, mígnem menekülnie kellett - egyenesen az amerikai nagykövet rezidenciájába.

És ezután már nem számított meglepetésnek a puccs, hiába intett óva Nyugat-Európa, az ENSZ, a környező országok. Az államcsíny Pierre Buyoya őrnagyot (értelemszerűen tuszi) állította - a puccsisták nyilatkozata szerint ideiglenesen - Burundi élére. Buyoya 1987 és 1993 között egyszer már volt elnök. Akkor is államcsínnyel került hatalomra, mégis ő volt az egyetlen szóba kerülő politikus, aki kedvező nemzetközi fogadtatásban reménykedhet. Annak idején sokat tett a megbékélésért, hutu politikusokat vont be a kormányzásba, kialakította a többpártrendszert, és tudomásul véve vereségét az általa kiírt 1993-as választásokon, átadta a hatalmat a hutuknak.

Most is igyekszik meggyőzni a külvilágot, hogy ez a puccs nem olyan puccs: széles alapú kormány lesz, nemzetmentés, átmeneti parlament, új alapok. Ehhez azonban először is semlegesítenie kellene régi politikai ellenfelét, azt a Jean-Baptiste Bagazát, aki szintén államcsínnyel lett elnök, és akit éppen ő puccsolt ki a hatalomból. Bagaza népszerűbb nála a tuszik körében, de a diplomáciai körök túl szélsőséges politikusnak tartják.

Ha ez sikerül, nemzetközi támogatást kell találnia, és ez nem lesz könnyű, amennyire meg lehet ítélni az első, meglehetősen hűvös és visszafogott nemzetközi reakciókból. Ámbár a nemzetköz alighanem szőrmentén bánik majd vele. A Nyugat nem akar közvetlenül bekapcsolódni Burundi pacifikálásába, az ENSZ nem talál kellő erejű önként jelentkezőket, a környező országok bizonytalanok benne, milyen megoldást látnának szívesen, csak egyet tudnak: nem akarnak további menekülteket látni. Buyoya törekvései tehát még sikeresek is lehetnek. Csak a végső kiút vész ködbe, hiszen ha majd megint szabályos választások lesznek, értelemszerűen újra a hutuk kerülnek hatalomra, a hadsereg pedig továbbra is a tusziké marad. És nem látszik, honnan indulhatna el egy másfajta spirál.

- kyt -