A Bush-kormányzat 2003 és 2006 között, ha valamiben, hát az iraki kurdok és a síiták, illetve ezek politikai képviseleteinek a koalíciójában látta az iraki helyzet kulcsát: abban a koalícióban, melynek szenvedő alanya a szunnita kisebbség - mint a Szaddám-rezsim fő letéteményese - lett volna. Ez a politika - amely nemcsak az országot borította lángba, de közvetett következményeiben több ezer amerikai katona életébe is került - 2007-től alapjaiban változott meg (erről lásd cikkünket: Új szövetségek, Magyar Narancs, 2008. március 27.). És ha a normalizálódás még nem is fejeződött be, a szunniták politikai integrációjának az eredményei kézzelfoghatók.
Január 31-én az ország 18 tartományából 14-ben szavaztak (a kurd régió három tartományában nem, a vitatott etnikai összetételű Kirkuk tartományban később fognak választani). Ha az 51 százalékos részvétel még nem is, de az a tény, hogy az összesen 440 közgyűlési helyre 14 400-an jelöltették magukat, a demokratikus intézmények megerősödéséről árulkodik. Az egyéni jelöltek, választási koalíciók, pártszövetségek hosszú listája valóságos salátává tette a szavazólapot. És ami a legfontosabb: most senki nem bojkottálta a választást, s így a meglehetős autonómiával rendelkező régiókban nem ismétlődhet meg a 2005-ös választások utáni helyzet, amikor a választott testületek sok helyütt, például a szunnita többségű Nyugat-Irakban a legkevésbé sem a helyi lakosság preferenciáit tükrözték.
Tetőzött
A választásnak más jelentősége volt a szunnita arabok lakta nyugati tartományokban és a síita arabok lakta Dél-Irakban. Az előbbi régióban az egykor az al-Káidával szövetkező iraki felkelők jutottak jelentős pozíciókhoz. Az Irak Fiai vagy Ébredési Tanácsoknak nevezett szervezetek amerikai pénzen, amerikai közreműködéssel jöttek létre 2006-ban, amikor az Egyesült Államok katonai vezetése ráébredt, hogy nem minden iraki ellenálló dzsihádista. A felkelőknek pedig azért érte meg köpönyeget fordítani és egykori szövetségeseik ellen fordulni, mert a külföldi al-káidások a nyakukra nőttek, s egyre gyakoribbak voltak a belső villongások, a leszámolások a két oldal között. Másrészt Washington olyan politikai és biztonsági előnyöket kínált nekik, amelyek elfogadása révén harc nélkül biztosítva érezték helyzetük javulását.
Dél-Irakban vagy tucatnyi síita párt versengett egymással, s az előzetes eredmények a legnagyobb iszlamista párt, a kormányon levő Iraki Iszlám Legfelső Tanács (ISCI) meggyengülését jelzik. Szinte hihetetlen, de a választók azért büntették ezt a pártot, mert őt tartják felelősnek síita részről az elmúlt évek etnikai-vallási villongásaiért, a polgárháborús erőszakért. Szembetűnő a vallásos pártok meggyengülése és a szekuláris iraki nacionalista jelöltek előretörése. Az irakiak, fittyet hányva a nyugati elemzők konfesszionális polgárháborút meg libanoni fragmentálódást vizionáló jóslataira, egyre inkább a két arab közösség mesterséges megosztásának elfelejtésére törekszenek. E folyamat jelei megfigyelhetők voltak az iraki parlamentben is. A síita iszlamisták és a kurd pártok kormánykoalíciója 2008-ban egyre erősebb és hatékonyabb ellenzékkel találta magát szembe. A fő szervező erő ott is a felekezeti megosztottságot elutasító iraki nacionalizmus volt, az ez irányba haladó szunnita és síita pártok gyakran szavaztak együtt.
Irakban persze még messze nincs minden rendben. Egyes szegleteiben még kitart az al-Káida, ha ritkán is, de vannak öngyilkos merényletek. Majd ötmillió menekült él lakhelyétől távol, az országhatárokon belül és kívül. Továbbra is általános a korrupció, magas a bűncselekmények száma.
Ám az elmúlt évek vérfürdői után mégis mintha fellélegezne az iraki társadalom. A hírek a hadsereg és a rendőrség létszámának növekedéséről, a fellendülő magánautó-exportról, a privatizáció elindításáról, a külföldi cégek új olajkitermelési koncesszióiról, új egyetemek alapításáról szólnak. Virágzik a sajtószabadság, a nyomtatott és elektronikus média bőven foglalkozik a hatalom túlkapásaival, a korrupcióval vagy a társadalmi figyelmet igénylő ügyekkel. Folyamatosan csökken az erőszakos cselekmények száma. Nincs lefejezés, mecsetrobbantás, polgárháborúra uszító kijelentések, és nincsenek halott amerikai katonák. A rendőrség és a hadsereg egyre magabiztosabb, az amerikai erőknek mind kevesebb szerepük van. Ha marad e tendencia, a koalíciós erők akár az Obama elnök által bejelentett 16 hónapos kivonási periódus előtt is elhagyhatják az országot.
Mindez persze nem magától alakult így. Tavaly januártól Washington egy sor olyan törvény elfogadására vette rá a bagdadi kormányt, amely elősegítette a szunnita felkelők megbékéltetését. Az ellenállók kivásárlása önmagában csak rövid távú eredményt hozott volna - de számos olyan politikai engedményt is kaptak, amelyek révén érdekeltté lehetett tenni Szaddám Huszein egykori híveit az új iraki rendszerben. Az iraki parlament - amerikai nyomásra - törvényt fogadott el az általános amnesztiáról, az előző rendszer nyugdíjasainak anyagi kompenzációjáról, az egykori szaddámista állampárt tagjainak rehabilitálásáról. A tartományi választások e folyamatot tetőzték be. Amíg az előbbiek pusztán az amerikai megszálló hatóság által elkövetett korábbi igazságtalanságokat tették jóvá, az utóbbi biztosította a hatalomba való visszatérés lehetőségét, a politikai befolyás visszaszerzését az egykori szaddámista szunnita felkelőknek.
Új Bush
Ha Irakban a biztonsági és politikai folyamatok visszafordíthatatlannak bizonyulnak, s a demokratikus értékek és intézmények gyökeret eresztenek, előbb-utóbb kénytelenek leszünk átértékelni a Bush-kormányzat mérlegét. Az elmúlt évek polgárháborús szörnyűségeiért, a több tízezer halálos áldozatért, a szenvedésért a nemzetközi közösség, a biztonságpolitikai szakértők és az értelmiség is a volt amerikai elnököt és a mögötte álló neokonzervatív körök világmegváltó eszméit tette felelőssé. Vajon ők lesznek a felelősek akkor is, ha véletlenül sikerrel végződik a kísérlet? Megadják-e majd nekik korábbi bírálóik az elismerést, amiért egyáltalán belefogtak a totalitárius rezsim demokratizálásába?
Persze nem állíthatjuk, hogy e pozitív fejlemények egyenes és tiszta következményei a Bush-adminisztráció 2002-2003-as döntéseinek és szándékainak; mint ahogy azt sem, hogy az invázió elsődleges célja Irak demokratizálása lett volna. De a lappangó polgárháború, a növekvő amerikai áldozatok, a dollárbilliókra rúgó költségek, a kudarc fenyegetése végül arra kényszerítette az amerikai vezetést, hogy belássa hibáit, és új megoldást keressen. Ekkor már a háborút elindító neokonzervatívok emlékirataikat írták, nagyköveti posztokon pihentek vagy visszatértek kutatóintézeti magányukba: az új fejlődési pályát a második Bush-kormányzat rajzolta meg.
Az ország politikai erői gyorsan távolodnak a felekezeti megosztottságon alapuló, polgárháborús retorikától. A bagdadi parlamentben a törésvonalak mindinkább világnézeti, értékrendi jellegűek: a nacionalisták az iszlamistákkal, az erős központi kormány hívei a nagyobb tartományi autonómia támogatóival, a privatizáció barátai az állami tulajdon képviselőivel állnak szemben. Az iraki belpolitika egy olyan plurális demokrácia jegyeit kezdi ölteni, ahol a nézetkülönbségeket békésen, a többség akaratának megfelelően döntik el, ahol a nyilvánosság ellenőrző funkciója mellett értékekről és érdekekről folyik vita. Ha minden a mostani úton megy tovább, akkor még a felét sem látjuk a következményeknek, amelyeket az iraki példa az arab világra gyakorolni fog. A demokratikus iraki állam, amely síita többségének köszönhetően jó kapcsolatokat ápol Iránnal, amely arab identitása miatt az arab közösség egyik vezető ereje, és amely az amerikai bábáskodásnak köszönhetően Washingtonnal is szoros kapcsolatban áll - ez példa nélküli fejlemény lenne.
