Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. július 13-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Kína külpolitikáját hosszú évtizedeken át a gazdaságpolitikai céljai határozták meg. Aztán a gyors és látványos felemelkedés nyomán Peking külpolitikai ambíciói is egyre vadabbak lettek, s ma már nemcsak a régióban, hanem globálisan is aggodalmat keltenek. Mi változott meg?
Edward Luttwak: Amikor 1976-ban először jártam ott, Peking borzalmas állapotban volt, mindenütt a rettenetes szegénység, a bűz. Még begyűjtötték az emberi ürüléket az utcáról, mint „éjszakai talajtrágyát”, amit reggel kiszállítottak a földekre. A kínai belpolitika aztán évtizedekig a mindent átható mélyszegénység felszámolására irányult, míg a külpolitikában Peking a „békés felemelkedés” felelős attitűdjét hirdette. Nem állt elő követelésekkel, a kapcsolatépítésre fókuszált. A határozott változást a 2008-as pénzügyi világválság hozta el, amikor a kínai vezetés úgy érezte, eljött a kínai dominancia ideje. Ebben semmi különös nincs: ha egy hatalmas, rendkívül szegény ország hirtelen gazdagodni kezd, új, elérhetőnek tűnő céljai születnek. Ezt fogjuk csinálni, azt fogjuk csinálni, bevesszük ezt, legyőzzük azt.
De a kínaiak, ha európai történelmi párhuzamokat keresünk, nem a németekre, hanem az olaszokra hasonlítanak. Hszi fellengzős kijelentései Mussolini hangzatos mondásait idézik fel. Valós harci kedv nem feltétlenül van e mögött az attitűd mögött, inkább csak pózolás. Csen Pi-csien barátom, a békés felemelkedés szószólója a Szenkaku-incidenst úgy magyarázta nekem, hogy „megbokrosodtak a lovak”. És tényleg ebben hitt. (2009-ben Peking váratlanul bejelentette igényét ezekre a japán szigetekre – a szerk.) Új szakasz kezdődött ekkor, amelyre erősen rányomja a bélyegét a „nagyhatalmi autizmus”. A kínai vezetés például célul tűzte ki, hogy az „egy ország, két rendszer” idea jegyében meggyőzzék Tajvant, hogy csatlakozzon Kínához. De ha Hszi Csin-ping ennyire akarja Tajvant, akkor mi az istenért gyűrte maga alá Hongkongot? Semmit nem kellett volna tennie Hongkongban, csak hagynia kellett volna valóban működni az egy ország, két rendszer elvet és gyakorlatot.
MN: Mit ért pontosan „nagyhatalmi autizmus” alatt?
EL: A nagy országok vezetői a hatalmas területükön keletkező számtalan hazai problémára összpontosítanak, és ezzel beszűkítik a külpolitikai képességeiket. Emiatt aztán más nemzetek érzékenységéről sem szereznek tudomást. A saját világukban cselekszenek, a külvilágra, annak reakcióira kevés figyelmük jut. A kisebb vagy kisebb lélekszámú államok vezetőinek belpolitikai leterheltsége sokkal csekélyebb mértékű a nagyhatalmakéihoz képest, és sokkal tájékozottabbak is a globális térben zajló eseményekről. Az amerikai és az orosz külpolitikára is jellemző ez a nagyhatalmi autizmus, de a kínai kommunista vezetőkkel szemben lényegesen nagyobbak a belpolitikai követelmények. Az egymilliárdos lélekszám, a rengeteg tartomány és kisebbség, a kommunista hierarchia merev szerkezete, a hatalmi harcok szinte teljesen lekötik a vezető figyelmét. A kínai elnök egyszerűen nem ér rá érdemi külpolitikára, amíg a mindennapjait az köti le, hogy megmondja, hogyan bányásszák a cinket, és hogyan műveljék a földet. Mindennap olvasom a kínai lapokat: Hszi szinte azt is megmondja, hogy a kínaiak hogyan mossanak fogat. A Szenkaku-incidens is teljesen irracionális volt. Azt megelőzően a japán vezetés semleges volt velük szemben – és már ez is ritka történelmi pillanat volt. De Peking kreált egy diplomáciai konfliktust, területi követeléssel állt elő, és a végén a kínai városokban japán üzletekre támadtak.
Amint kikászálódtak valamelyest a nyomorból, feladták a békés felemelkedés elvét, és ostoba ötleteik támadtak.
MN: Sokan, itt Magyarországon is, az évezredes kínai tradíciót dicsérik, a kínai vezetés évszázadokra tervező bölcs előrelátását. Valóban ilyen a kínai vezetés?
EL: A kínai kormány azon országokban népszerű, ahol a helyi politikusok boldogan elfogadják a pénzüket. Nem szerződéses keretek közt nyújtott támogatásban gondolkodnak, hanem a helyi politikusok lefizetésében. Azt tanulták a történelmükből, hogy a külföldiek ostobák és kapzsik. Nem szimplán megvesztegetnek, hanem tökéletes profik ebben.
Az a mítosz viszont, hogy a kínaiak hosszú távra gondolkodnak, Kissingernek köszönhető. Az amerikai külügyminiszter ezt Csou En-laj egyik válaszából szűrte le, amikor 1972-ben Csou francia forradalomról alkotott véleményét firtatta. Ekkor kapta azt a később elhíresült választ, miszerint „még túl korai lenne megmondani”. A tolmács, Chas W. Freeman neves diplomata azonnal közölte Kissingerrel, hogy Csou az 1968-as francia diáklázadásról beszélt, amely megdöntötte De Gaulle hatalmát, nem pedig a nagy francia forradalomról, de Kissinger nem volt hajlandó elengedni azt a két évszázadot. És Kissinger nem csak hazudott, de szívesen terjesztette is ezt a hazugságot, és mindenki más előszeretettel el is hitte. Pedig Csou En-laj nem szellemeskedett – a francia diáklázadás végső kimenetele akkor, 1972-ben még valóban nem volt világos. A Nyugat tehát hazudott a Nyugatnak Kínáról – lám, a kínaiaknak sokszor nincs is szükségük a propagandára, a nyugatiak ezt elvégzik helyettük. A fantáziájukban megragadt, hogy a kínaiak valami különleges bölcsességgel vannak felvértezve, és ezt terjesztik úton-útfélen.
A baj ott kezdődik, amikor a kínaiak is elhiszik magukról ezeket a fantazmagóriákat. A klasszikus kínai stratégiák, amelyek Szun Ce túldimenzionált stratégiai alapelvein nyugszanak, mélyen rögzültek a kínai elit tudatában. Pedig az egész könyv pusztán pár olcsó trükk gyűjteménye. Ezek a módszerek működőképesek lehettek az egymással háborúskodó kis kínai fejedelemségek korában, még akár regionálisan is. De A háború művészete távolról sem a modern nemzetközi kapcsolatokban is alkalmazható nagyszerű stratégiák tárháza. Így aztán, amikor a kínaiak külföldi hadseregekkel találták szembe magukat, azok megsemmisítették, legyőzték őket, majd a náluk sokkal kevésbé fejlett hódítók, akikhez képest ráadásul óriási túlerőben is voltak, hosszú ideig uralkodtak rajtuk. Kiszórnak némi pénzt, elhintenek pár apró hazugságot, lefizetnek néhány harcost – ez a kínai stratégia lényege és maximuma, így kezelték a múltban a han kínaiak a fenyegetéseket. A fizikai erővel szemben sosem volt jó stratégiájuk. Az 1895-ös, Japánnal szembeni tengeri háborúban Kínának hiába volt sokkal több hajója és fegyvere, a kicsi, de gyors japán hajók elsüllyesztették mindet. Írtak viszont egy gyönyörű hazafias matrózdalt: ez megmaradt, a Beiyang Fleet Song a mai napig megtalálható az interneten. Azt gondolom, ha ma Tajvannak vennék az irányt, most is ez történne a kínai flottával, viszonylag gyorsan az óceán fenekén végezné – még ha csak pár amerikai hajó lenne is ott, a japán tengeralattjárók elintéznék őket.
MN: De hát a kínai hadsereg a legnagyobb a világon, most emelték meg jelentősen a költségvetését…
EL: Ugyan! Míg Kína összesen 23 ezer kilométer hosszú szárazföldi határral rendelkezik, a kínai sereg kicsi, csupán 970 ezer aktív katonát számlál. Ebből több mint 100 ezer az indiai Himalája határvonalán fagyoskodik, a többieket pedig az egyre gyakoribb természeti katasztrófákra, árvizekre, földcsuszamlásokra, homokviharokra vezénylik, a kisebbségek kordában tartásáról nem is szólva. Van persze sok tartalékos is, de az ország méreteihez és gondjaihoz képest ez távolról sem hatalmas, ütőképes hadsereg. Hozzátenném azt is, hogy még soha senki a történelemben nem vívott sikeres háborút egyke fiúgyerekekből álló sereggel. Márpedig Peking családpolitikájának köszönhetően ma szinte kivétel nélkül minden kínai katona egyke, a család szemefénye. A kínai kultúrában is fontos, hogy a fiú vigye tovább a családot.
A ladakhi határvillongásokban meghalt négy kínai katona. Ez teljesen lebénította a kormánygépezetet, hét hónapig gondolkoztak azon, hogy hogyan tálalják mindezt. Hét hosszú hónapig titkolták a kínai áldozatokat, míg a húsz indiai áldozat azonnal visszakerült a családjához, és a temetésüket, a nemzet hőseinek temetését az indiai média élőben közvetítette. Képzelje el, mi történne, ha a kínaiak annyi katonát veszítenének, mint az ukrán háborúban most az oroszok. Márpedig bármely tajvani hadművelet során ezrek esnének el már az első nap reggelén. Hszi Csin-ping pedig mehetne Kaliforniába éttermi takarítónak.
MN: A Dél-kínai-tenger nagy részét mégiscsak elfoglalták, és katonai bázisokat létesítettek az általuk elbitorolt és a mesterségesen létrehozott szigeteken. Ön a kínai kormányt „naiv expanzionistaként” jellemzi – de a gyakorlatban valós terjeszkedésről beszélhetünk.
EL: Azért, mert ott senki sem állította meg őket. Csak diplomáciai zajongás volt, fizikai ellenállás semmi. Pont ugyanennyi energiával a magyaroknak is lehetett volna ott bázisuk, nem kellett volna katonai erődemonstráció, csak a megfelelő építési vállalkozót kellett volna megtalálni. Az Egyesült Államok azért sem fordított erre a regionális problémára figyelmet, mert nincs katonai jelentősége. Senki nem épít értékes bázist korallzátonyra az óceán közepén, mert az ritka könnyű célpont lenne, szinte védhetetlen. Ez katonai nonszensz. Nem kínai diadal ez, hanem annak eklatáns példája, hogy a kínai vezetés számára a show, a felhajtás fontosabb, mint a praktikum. Abban a pillanatban viszont, amikor megindulnának Tajvan felé, rögtön rájönne a kínai vezetés, hogy a hajók nemcsak úszni tudnak, hanem elsüllyedni is. Nagy sokk lenne.
MN: Tajvan elfoglalásához elengedhetetlenül szükséges lenne a flotta?
EL: Nem feltétlenül. Elfoglalhatják kínai módra, azaz addig terrorizálják a tajvani lakosságot, míg az meg nem adja magát. Egyeseket meg lefizetnek, mondjuk az öreg Kuomintang-tábornokokat. Ezért nem is értem, hogy Caj Jing-ven elnök asszony miért nem szabadult meg még tőlük. De nem ez az egyetlen baj. A tajvani fegyverkészlet nem megfelelő. Tüzérségi fegyverek és rakéták helyett harci repülőket vásárolnak, amelyek ugyan szépen csillognak a napfényben, de teljességgel fölöslegesek: először úgyis a légi bázist bombázzák le. Tajvannak a toborzást kéne felpörgetni, izraeli mintára bevezetni a hosszabb sorkatonaságot, a lakosságot kézifegyverek, könnyű tüzérség használatára kiképezni. Tanulhatnának az ukrán példából. Lakossági összefogással ütőképes ellenállást lehet kialakítani: ha a sziget 24 milliós népessége ki tudna állítani egy 3 milliós lakossági milíciát, akkor 5:1, 10:1 arányban kerekedhetnének fölül a megszállókon, ráadásul hazai terepen.
MN: Hszi Csin-ping 2049-re, a népköztársaság megalakulásának 100. évfordulójára meghirdette „a kínai nemzet nagy megújulását”. Ez most a legfőbb belpolitikai irányelv. Azt is hozzátette, hogy ez a megújulás nem lehet teljes a Tajvannal való egyesülés nélkül. Ez volt az első alkalom, amikor a pekingi vezetés megjelölt egy határidőt erre – bár eddig sem tartottak be minden megjelölt határidőt, Hongkong esetében sem várakoztak 2047-ig. Mennyire valós a háború veszélye?
EL: A kínai vezetésnek nem kellett volna szabotálnia a hongkongi egy ország, két rendszer keretet. Miért szabotálta? Mert autista. Mert nem érti a rajtuk kívül álló világ dinamikáját. És éppen az a rendszer egyik legsúlyosabb problémája, hogy ezt senki sem meri elmondani Hszi Csin-pingnek. Kizárólag remek hírekről és sikerekről tudósítják, arról, hogy a világ csodájára jár Kínának. Ennek pompás indikátora a kínai média, ahol az emberi civilizációt megújító „hszivilizációról” írnak hosszú cikkeket. Ezekben Hszi már nem csupán egy nagy civilizáció vezetője, esetleg védelmezője, hanem új civilizáció teremtője is, akit belátható időn belül követni fog az egész világ. A hétköznapi gyakorlatban azonban pontosan az ősi minták tűnnek fel. Nem Kína van, hanem Hszi Csin-ping van. Ugyanez érvényes az összes korábbi kínai vezetőre, Maótól napjainkig; minden kínai vezető diktátor. A kínai lakosok nem állampolgárok, hanem rabszolgák – de ugyanez elmondható a kínai külügyminiszterről is, aki több kommunista dalocskát tud, mint ahány országot behatóan ismer a Földön.
De Kína nem fogja most fegyveresen zaklatni Tajvant. A G7-ek bármilyen, a háborús konfliktusból eredő esetleges szankciója ugyanis sokkal súlyosabban érintené a kínai gazdaságot és lakosságot, mint azt az oroszok esetében láttuk. A lakosság ellátásához elengedhetetlen az élelmiszerimport; pár hónap szankció után elfogyna a takarmány, aztán a népköztársaság húskészlete, nagyjából hét hónap elteltével pedig az összes haszonállatát felélné az ország.
MN: Van-e Kína számára az ukrán–orosz háborúnak valamiféle valós hozadéka?
EL: Hszi Csin-ping hálás lehet Zelenszkijnek, hiszen számára előnyös a meggyengült Oroszország. Hozzátenném, még a gyenge Oroszország is bármikor legyőzné a kínai hadsereget. A magam részéről pedig a kínai politikának vagyok hálás, mert egységet és szövetséget sikerült kovácsolniuk ott – még ha nem is ez állt a szándékukban –, ahol nekünk magunktól nem sikerült.
Névjegy
Író, közgazdász, történész, korunk egyik legkeresettebb katonai stratégiai gondolkodója. 1942-ben született Aradon. Iskoláit már Olaszországban és az Egyesült Királyságban végezte. Tanított Angliában a Bath Univetsityn, majd az Egyesült Államokban a Johns Hopkins és a Georgetown egyetemeken. Tanácsadója volt több amerikai állami szervnek és a hadseregnek is. Jelenleg a washingtoni Center for Strategic and International Studies agytröszt vezető tanácsadója. A katonai stratégia, a hadtörténelem és a nemzetközi kapcsolatok témakörében írt műveiről ismert. A Coup d’État. A Practical Handbook című összehasonlító elemzés (1968) a Dél-Amerikában és Afrikában akkoriban járványszerű puccsok, államcsínyek közös vonásait és a belőlük levonható általános törvényszerűségeket kereste. Az 1976-ban megjelent The Grand Strategy of the Roman Empire című művében a római hadsereg védelmi stratégiáját mutatja be. Írt könyvet a Bizánci Birodalom stratégiájáról is (2009), legutóbbi könyve pedig Kínáról szól (The Rise of China vs. the Logic of Strategy, 2012).
