Magyar Narancs: Elképzelhető-e egy Balkán-alakú fehér folt az Európai Unió térképén?
Pandur József: Nem. Legalábbis közép- és hosszú távon biztosan nem. Arra nem esküdnék meg, hogy egy kis Kosovo alakú fehér folt nem marad a térképen még egy darabig, de a térség többi országa számára az EU már realitás. A délkelet-európai népek történelmi sorsa az európai integráció, az EU-nak pedig történelmi felelőssége. A régió évszázados konfliktusaira az EU az egyetlen megoldás.
MN: Románia és Bulgária kissé talán erőltetett felvétele után megszületett a "bővítési fáradtság" kifejezés; milyen időkeretre gondol az EU, amikor a balkáni államok csatlakozásáról beszél?
PJ: Az EU képes a saját hibáiból tanulni. Románia és Bulgária nem voltak még teljesen készek a csatlakozásra, amikor tagok lettek, és ennek mostanában látjuk a következményeit. De említhetném Ciprus példáját is. Ciprus kellett hozzá, hogy világossá váljon: nem szabad megoldatlan konfliktusokat importálni az unióba. Ezek a felismerések valóban lassítják a balkáni térség államainak csatlakozását. Ha nem is a magyar elnökség alatt, de Horvátország most már hamarosan EU-tag lesz. Horvátország után viszont szünet következik, legalább 8-10 év, de lehet, hogy 15 évet kellene mondanom.
MN: Miért épp Horvátország a következő csatlakozó?
PJ: Montenegrót és persze a már tag Szlovéniát leszámítva Horvátország a legkevésbé problémás állam a térségben. Hogy mást ne mondjak, a horvát gazdaság már most is a bolgár és a román felett teljesít. Annak, hogy most nem "big boomként" csatlakoznak az országok, olyan egyszerű oka is van, hogy amikor Horvátországgal annak idején megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, mások még alkalmatlanok voltak, a már pozitív példaként említett Montenegró például még nem is volt önálló állam. De volt még egy faktor: a csatlakozási tárgyalások éppen akkor kezdődtek, amikor a háborús bűnökkel vádolt horvát Ante Gotovina tábornokot elfogták Tenerifén. Azért, mert a horvát állam akkor már egy ideje "teljeskörűen együttműködött" a hágai Nemzetközi Bírósággal.
MN: Körözött tábornoka éppenséggel Szerbiának is van, kettő is, Goran Hadzic és Ratko Mladic. 'k még mindig nincsenek Hágában, októberben Szerbia mégis egy lépéssel közelebb került az EU-hoz, elfogadták csatlakozási kérelmét, és akár az idén hivatalos tagjelölti státust kaphat. Hogy lehet ez?
PJ: Lehet, hogy Mladic újabb nemzetközi bonyodalmakat okoz azzal, hogy már meghalt, csak erről nem értesítette a közvéleményt. Komoly egészségi problémái voltak, és az is biztos, hogy most már túl régen nem találják. Persze ez csak egy lehetőség, és számomra azért merül fel, mert nem kérdőjelezem meg a mostani szerb kormány őszinte hozzáállását Mladic kiadatásához: ne feledjük, a másik nagy hal, Radovan Karadzic már két és fél éve Hágában van - nagyjából éppen azóta, hogy a mostani kormánypárt, a DS (Demokrata Párt) átvette a titkosszolgálatok irányítását. Szerbiának semmi értelmes oka nincs Mladicot rejtegetni, már egyértelműen teher a számára, az országnak más kérdésekre kellene koncentrálnia. Az EU talán ezt értette meg, amikor engedményeket tett, és biztosította a szerb állampolgároknak a vízummentességet. De még mindig követelmény az együttműködés Hágával.
MN: A közvélemény-kutatások szerint a délkelet-európai országok lakossága kevéssé támogatja hazájuk EU-csatlakozását. Ennek mi a magyarázata?
PJ: Valóban, minél közelebb van a csatlakozás, annál kisebb a támogatottság. Míg Kosovóban vagy Albániában gyakorlatilag mindenki az EU rajongója, Horvátországban - kis túlzással - még a népszavazás is szoros lehet; de a szerb szavazók jelentős tömegeinek is komoly ellenérzéseik vannak. Ez fakadhat abból is, hogy látják, mondjuk éppen Közép-Európa példáján, hogy az unió nem hoz automatikus megoldást minden problémára és azonnali jólétet, de sokan neheztelnek rá korábbi Balkán-politikája miatt is. Amit abból a lakosság közvetlenül tapasztalt, az a vízumkényszer volt, a gazdasági embargó, a fegyveres beavatkozás vagy éppen a külpolitikai töketlenkedés. Nagyobb baj, hogy a csatlakozási folyamat elhúzódása a politikusokat és más véleményformálókat sem motiválja. Magyarország csatlakozása előtt például konszenzus volt az EU, a magyar politika és a választók között a reformok szükségességéről és az irányukról is. Ez az egyetértés a legtöbb mai balkáni államban csak a csatlakozás kérdésében van meg, a szükséges reformok esetében már sokszor hiányzik, azért is, mert a reformok általában szembemennek a korábbi nacionalista politikával. Ne feledjük, Gotovinát Horvátországban hősnek tartják, és Mladic szerbiai megítélése is inkább pozitív. A napi politika pedig nem tud mit kezdeni az EU-tagság délibábjával, hiszen a politikusok maximum egy ciklusban, a következő választásokig gondolkodnak. A térség állatorvosi lova Bosznia. Van két külön "entitás", a Republika Srpska és a bosnyák-horvát föderáció meg három államalkotó nemzet, és ezek vezetői nagyjából semmiben nem képesek egyetérteni - az egyetlen közös pont az ország minél előbbi EU-csatlakozása. Csakhogy nincsenek olyan rövid távú, kézzelfogható projektek, ahol konkrét eredményt tudnának felmutatni a választóiknak. Hiába is erőlteti az EU a reformokat, nem látszik, hogy közelebb kerülnének a célhoz. Így a politikusok maradnak a bevált nacionalista sablonoknál. Boszniában ma az egykori háborús felek a 90-es évek nacionalista céljainak megvalósításán dolgoznak, immár szerencsére nem fegyverekkel, csak politikai eszközökkel. A bosnyákok szeretnének domináns nemzetként kitűnni. A szerbek foggal-körömmel ragaszkodnak a boszniai Szerb Köztársaság magas fokú autonómiájához, amit a daytoni szerződés garantál. A horvátok eközben saját területi entitásukért harcolnak. Hiába a közös nevező, az EU, a politikusok nem fogalmazhatják át a jelenlegi, nacionalista stratégiájukat, mert nem látják, hogy az számukra szavazatokban megtérülhetne. Erre a legjobb példa a tavaly októberi boszniai parlamenti választás: a pártoknak a mai napig sem sikerült kormányt alakítaniuk. Pedig Bosznia sikere presztízskérdés, az EU nem engedheti meg magának, hogy bebukjon, hiszen az összes rendelkezésre álló biztonsági és külpolitikai eszközt bevetették, hogy életképes államot kreáljanak. De még mindig gyengék az állami intézmények, széttagoltság és nemzetiségi ellentétek jellemzik az államot. Ilyen körülmények között a csatlakozást nem lehet felgyorsítani, ahhoz a ciprusi példa még túl élő.
MN: És mi a helyzet Kosovóval?
PJ: A Nyugat-Balkán országai közül egyelőre Bosznia és Kosovo nem adott be tagfelvételi kérelmet, tehát a csatlakozási folyamat legelső lépését sem tették meg. Kosovo viszont Boszniánál is érezhetően jobban le van maradva: még több a nyitott kérdés és a probléma. Az EU öt tagállama eleve nem is ismeri el önálló állami létüket, jelentős a nemzetközi jelenlét az államiság több alapfunkciójában, miközben a régió egészére jellemző korrupció, illetve a szervezett bűnözés a szokásosnál is kiterjedtebb. A kosovói albánokkal sokszor összefüggésbe hozott csempészet például az egész EU-ra veszélyt jelent a nyugat-európai albán diaszpórán keresztül. Nem megnyugtató a Belgrád-Prishtin‘ konfliktus sem, a jelenlegi patthelyzet mindkét fél integrációját blokkolhatja. Nem nagy bátorság kijelenteni, hogy a térségből Kosovo fog a legkésőbb csatlakozni az unióhoz.
MN: Mi lehet a kérdés megoldása?
PJ: Úgy tűnik, Szerbiának elfogadható lenne Kosovo megosztása, azaz hogy a tartomány gyakorlatilag csak szerbek által lakott északi csücske visszatérjen Szerbiához. Ez nem területcsere lenne, a dél-szerbiai albán kisebbség járásainak Kosovóhoz csatolása nem merült fel opcióként. Ha lemondana az északi területéről, Kosovo nem egy másik területet kapna cserébe, hanem talán a nemzetközi státusza rendeződését, így közvetve az EU-s csatlakozásának felgyorsulását.
MN: Ambiciózus terv. Mit szólna ehhez a közvélemény Belgrádban és Prishtin‘ban?
PJ: Belgrádban azt gondolják, Kosovo megosztását eredményként tudnák eladni otthon, és ezzel a Kosovo-kérdés lekerülne a belpolitika napirendjéről. Ezzel csak két baj van: egyrészt nem oldaná meg az ottani szerbség problémáját, hiszen kb. 40 ezren ugyan visszatérnének Szerbiába, de további 60-80 ezer szerb továbbra is ott maradna elszórtan a déli részeken. Másrészt ez az elképzelés Prishtin‘ és a nemzetközi közösség számára is elfogadhatatlan, legalábbis jelenleg annak tűnik. A nemzetközi közösség attól tart, hogy a határok bármilyen átrajzolása dominóeffektust indíthat el a térségben, hiszen már a függetlenség kikiáltásakor akadtak hangok a boszniai szerb politikai körökben, hogy a boszniai Szerb Köztársaságnak követnie kellene az albánok példáját.
MN: A Kosovo-kérdésben a szerb álláspontot támogató Oroszország igen aktív a régióban. Mik az érdekei Moszkvának?
PJ: Ez egyfajta külpolitikai presztízskérdés az oroszoknak. Ugyanakkor gazdasági érdekük is fűződik a térséghez, elsősorban az észak-olaszországi európai energiaközpont elérése a saját vezetékeikkel, amelyek útvonala éppen a térségen keresztül vezet. Az orosz energetikai vállalatok nagyrészt bevásárolták magukat az érintett országok energiaiparába, és e stratégiai vásárlásokhoz szükség volt a politika támogatására is. Szerbiában például az állami olajvállalatot, a NIS-t adták el nekik, mondhatjuk, bagóért, Boszniában a szerbek politikai támogatásáért cserébe megkapták a brodi olajfinomítót és vele egy jelentős kúthálózatot. A terveik megvalósíthatóságát könnyíti meg, hogy Bulgáriában, Szerbiában és Boszniában, legalábbis a boszniai Szerb Köztársaságban már "birtokon belül" vannak. De Törökország is presztízskérdésnek tekinti a balkáni játékteret, és az utóbbi időben egyre aktívabb politikát folytat. Törökország európai mércével is erős gazdaság, és komoly kulturális és történelmi szálak fűzik a Balkánhoz. Piacként tekint a régióra, és regionális gazdasági együttműködéseket épít, de politikai motivációi is vannak, gondoljunk a Kosovón, a dél-szerbiai, bosnyákok lakta Szandzsákon át Boszniáig húzódó etnikai, vallási folyosóra.
MN: Milyen most az együttműködés a régió országai között?
PJ: Az utóbbi időben sokat javult, különösen gazdasági téren. Az EU-nak annak idején bevált a CEFTA, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás. Ahogy EU-taggá váltak, a közép-európai országok elhagyták a szervezetet, és most a felvételre váró nyugat-balkáni államok a tagjai, plusz Moldova. Azt a projektet, ami korábban máshol már működött, most ráhúzzák a Balkánra is, gazdasági együttműködést kényszerítve a korábban egymástól politikailag és gazdaságilag elszigetelt államokra. Az együttműködésben elöl járnak a volt jugoszláv tagállamok, a közös nyelv és a jugoszláv szellemiség is segíti a kooperációt. A balkáni országok mind kereskedelmi partnerként, mind befektetőként egyre fontosabbak egymásnak.
