1949-ben, a kommunisták kiütéses győzelmével záruló polgárháború után a bukott kínai vezetés Csang Kaj-sekkel az élén Tajvan szigetére menekült. Csang Kaj-sek szerint Kína kommunista kormánya nem volt legitim, így haláláig nem adta fel azon ambícióját, hogy akár katonai erővel is visszafoglalja országát, s addig is ragaszkodott hozzá, hogy ő képviseli egész Kínát. Tajvan hivatalos neve máig Kínai Köztársaság, és az ENSZ-ben 1971-ig valóban egész Kínát képviselte. 1971-ben aztán felvették a népi Kínát az ENSZ-be, Tajvant pedig kizárták. Csang Kaj-sek lényegében egyedül maradt, azzal a cserébe kapott ígérettel, hogy az Egyesült Államok segítséget nyújt neki egy esetleges kínai agresszióval szemben.
Kína ma a saját részének tekinti Tajvant, de túl azon, hogy a nemzetközi színtéren teljesen elszigeteli, nem tesz érdemi lépéseket. Ezzel szemben Tajvan már nem tekinti saját részének Kínát, viszont – Délkelet-Ázsia egyetlen valódi liberális demokráciáját okkal féltve – szeretné fenntartani a mostani jogállását. A szigeten évtizedek óta két párt verseng egymással: az eddig hatalmon levő KMT (Kuomintang, azaz Kínai Nemzeti Párt – így hívták Csang Kaj-sek pártját is az óhazában) és a DPP (Demokrata Progresszív Párt).
A tajvani politika mélyen megosztott. Először is etnikai alapon. A KMT az 1949-ben idemenekült – és 1984-ig igen kemény diktatúrát gyakorló – kínaiak pártja, míg az 1986-ban megalakult DPP az őslakosoké. E felállás önmagában is alkalmas mély sebek politikai célú felvakarására. Ám a DPP tudatosan kerüli ezt, leginkább azért, hogy egyre több korábbi KMT-szavazót csábítson magához. A másik döntő különbség is történelmi gyökerű. A KMT az establishment és a nagytőke pártja, alig elképzelhető nagyságú pénzügyi háttérrel, míg a DPP az egyszerű emberek alulról szerveződő mozgalma, lényegesen szűkösebb eszközökkel. A KMT a múmiák pártja, vezetése kiöregedett; ez is magyarázza, hogy a mostani választáson először szavazó 1,6 millió polgár túlnyomó része a DPP-t választotta.
Ugyanakkor a Kína-politikában fennálló nézetkülönbség a két párt közt szinte elhanyagolható. Pedig messziről indultak: a KMT egyetértett az egy Kína elvével, csak éppen fordítva, Kína Tajvanhoz csatolása útján képzelte el, a DPP viszont a független Tajvan híve volt. Ám amikor a DPP 2008-ig tartó kormányzása idején megindult a függetlenség felé, a Kína és a Tajvan közötti kapcsolatok úgy megromlottak, hogy Kína még „nem békés eszközök” alkalmazását is kilátásba helyezte.
A KMT 2008-as visszatérése után e kapcsolatok erősen feljavultak: megindult a kereskedelem, a tajvaniak végre beutazhattak Kínába, és fordítva is megindult a közlekedés. Tíz évvel ezelőtt a Csang Kaj-sek bőröndjéből előkerült – felbecsülhetetlen értéket képviselő – kínai kincseknek helyet nyújtó Nemzeti Palota Múzeum kongott az ürességtől, ma mozdulni sem lehet a kínai látogatóktól. A túloldalról érkező turisták pedig bevetik magukat a szállodai szobájukba, és tévét néznek. Ilyen műsort még soha nem láttak: itt élőben vitatják a kormány politikáját!
Ezzel együtt a KMT túl lassan szembesült azzal a problémával, hogy a Kínai Népköztársaság, ahelyett, hogy a Szovjetunióhoz hasonlóan bedőlt volna, gazdaságilag, katonailag és politikailag is megerősödött, így térdre kényszerítése, a német egyesítés kínai utánzása végleg elmarad. A DPP viszont jól mérte fel a mozgásterét, győzelme esetére például beígérve, hogy főtitkárának első útja Washingtonba vezet, minden kétséget kizáróan azért, hogy megnyugtassa legfontosabb szövetségesét: nem kell konfliktustól tartani, legalábbis olyantól nem, ami Tajvanról indulna. Hogy Peking mit szól a DPP győzelméhez, még nem tudjuk, de az bizonyos, hogy a KMT-vel könnyebben tudnak szót érteni. A maguk módján be is segítettek a kampányba, hiszen a Kínai Népköztársaság elnöke nemrégiben – semleges területen, Szingapúrban – találkozott Ma Jing-csiu tajvani elnökkel (KMT), akinek az elnöki mivoltát a találkozó során sem kellett idézőjelbe tennie, s ez példa nélkül áll a felek történetében. Az persze más kérdés, hogy az egyszeri tajvani választó szeretné hazáját olyan messzire tudni Kínától, amennyire az csak lehetséges.
*
A választás előestéjén a DPP kampányközpontjában mozdulni sem lehetett az önkéntesek és a szimpatizánsok hadától, míg a KMT központja kongott az ürességtől. A DPP végül a kapott szavazatok kétszeresével ütötte ki KMT-t, a történelemben először női elnököt adván a tajvaniaknak. S hogy mi jön ezután? Nos, elképzelhető, hogy a tajvani szoros két oldala között kialakul némi feszültség, de Kínának van épp elég gondja, hogy egyben tartsa roppant birodalmát a lázongó Tibettel, az éhező ujgurokkal és a demokráciához szokott Hongkonggal. Tajvan bekebelezésével Kína csak a konfliktusai számát szaporítaná. A tajvani választó nem is tart ettől, pusztán az érdekli, hogy hazája képes lesz-e a gazdasági növekedést felhozni a régi szintjére, csökken-e a munkanélküliség, és hozzá lehet-e jutni emberi áron egy lakáshoz az ingatlanáraival Londont is verő Tajpejben.
