Magyar Narancs: A régió országaiban élő kurdok helyzete drámai módon megváltozott az elmúlt években. Szíriában évtizedes elnyomás után egyfajta autonómiát élveznek, Irakban olyan területekre is kiterjesztették a befolyásukat, amelyeket korábban a bagdadi kormány ellenőrzött. Törökországban ugyanakkor ismét felerősödött a kurdellenes politika, a hadsereg háborút folytat a PKK ellen.
Kamal Raouf: Irán kivételével gyakorlatilag mindenhol súlyos konfliktus van a központi hatalom és a helyi kurdok között. Az iraki kurdok autonómiája ugyanakkor elképesztő mértékben megerősödött a 2003-as amerikai invázió óta, az iraki Kurdisztáni Regionális Kormányzat (KRK) szinte teljes autonómiát élvez, 150 ezer fős haderővel rendelkezik, és van már néhány kulturális irodája is a világban.
MN: Az iraki kurd politikai elit miként képzeli el az államát?
KR: A mai iraki autonómia területén 1975 után két párt, a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) uralt mindent. Bár manapság már a Gorran (Változás) a második legnagyobb párt a KDP után, a biztonsági szerveknél, a gazdaságban, az informális politikában továbbra is a két régi a meghatározó. A jövőbeni kurd államról ennek megfelelően kétféle vízió létezik. Az egyik szerint ez az állam az Öböl-államokhoz hasonlítana: az ország vezetője törzsfőnökként irányítja az országot, alapvetően az olajjövedelmekre támaszkodva és szorosan elkötelezve magát az Egyesült Államok felé, amely a biztonságának legfőbb garanciája is. A másik vízió egyfajta demokratikus, a mai állapotoknál plurálisabb államot képzel el, ahol nem egyetlen személy uralkodik a leváltás lehetősége nélkül. A külföldi támogatás megszerzésének útja pedig a demokratikus építkezés hangsúlyozása, az, hogy mi vagyunk az egyetlen stabil régió a Közel-Keleten. A terrorizmus áldozataiként szimpátiára számítunk a Nyugattól, és megértésre, hogy egyszer önállóságot szeretnénk. Az iraki kurd társadalom megosztott, mindkét iránynak vannak támogatói. Nem is tudom, hogy valaha találkozik-e majd ez a két elképzelés.
MN: Mi a helyzet Szíriában és Törökországban?
KR: Ez a kettősség természetesen nem áll meg a mesterséges államhatároknál. Az iraki és iráni területeken működő kurd pártok kifelé demokratikusak, valójában évtizedek óta egy-egy személy vezetése alatt állnak. Nincs belső demokrácia, nincs belső vita, csak egyszemélyi döntések: érdekes módon a Nyugat számára mégis ezek tűnnek a demokrácia bajnokainak. De mitől lenne demokratikus egy olyan párt, ahol névleg ugyan rendszeresen vannak választások, de nincs valódi vezetőváltás 20-30 éve? A másik irányzatot főleg a szíriai és törökországi kurdoknál látjuk – Nyugaton őket könyvelték el radikálisnak. Én mégis ezeket nevezném modernnek vagy progresszívnek. Ezek a kurd pártok is centralizáltak, erős a pártfegyelem, és van politikai víziójuk – de a vezetők csak meghatározott terminusig maradhatnak a párt élén. A Demokratikus Néppártot (HDP), a törökországi kurdok pártját eleve ketten vezetik, az egyikük ráadásul nő. A szíriai kurdok legerősebb pártjában, a Demokratikus Egyesülés Pártjában (PYD) is kettős, női-férfi vezetés van. Szaleh Muszlimot most választották meg a második pártelnöki terminusára, utána nem lesz több, más jön majd helyette. Ezeknél a pártoknál nem egy család uralkodik, ez a lényeg. (Bár nem kizárólag kurdok szavaznak rá, a törökországi kurdok politikai képviseletét a Szelahattin Demirtas vezette, baloldali HDP látja el. A szíriai kurdok legerősebb politika szervezete a 2003-ban alakult PYD. Fegyveres meghosszabbítása a Kurd Népvédelmi Egységek [YPG], amely ugyancsak derék módon harcol az Iszlám Állam szélsőségesei ellen – a szerk.)
MN: Hogyan viszonyulnak az iraki kurd pártok a többiekhez? Végül is ők vannak a legelőnyösebb helyzetben, ha az autonómiát s az olajvagyont nézzük.
KR: Az iraki kurd társadalom jól reagált a szíriai eseményekre. Több mint 200 ezer szíriai testvérünk menekült át hozzánk, akiket a lakosság szimpátiával fogadott. A szíriai kurdok évtizedeken át sokkal rosszabb helyzetben voltak, a diszkrimináció az utolsó pillanatig tartott. Emiatt az ő közösségük saját, 20-30 évvel ezelőtti önmagunkra emlékeztet. Náluk nincsenek nagy társadalmi egyenlőtlenségek, és nincsen olyan súlyos korrupció sem, ami nálunk tapasztalható az elmúlt 13 év olajbevételeire támaszkodó fejlődés miatt. A politikában viszont az a fontos, hogy az iraki kurd pártok hogyan viszonyulnak a szomszédos országokhoz. A Maszúd Barzani vezette KDP inkább Erdoğanékkal van jóban, Dzsalal Talabani PUK-ja hagyományosan Teheránnal ápol jó kapcsolatokat. E két párt viszonya a szíriai és törökországi kurd pártokhoz leginkább annak függvénye, hogy a külső partnerei merre tartanak, illetve az iráni és a török vezetés milyen viszonyban van egymással. Azt nem állítom, hogy Ankara és Teherán irányítanák a kurd pártok közötti kapcsolatokat – a szíriai Kobane ostrománál végül a törökök csak megengedték, hogy az iraki kurd harcosok, a pesmergák török területen keresztül siessenek a szíriai kurdok segítségére. De azt látni kell, hogy például a KDP viszonya a Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) rendkívül feszült. A PKK iraki állásait a török hadsereg minden jelentősebb kurd tiltakozás nélkül támadhatja. (A PKK baloldali indíttatású gerillaszervezet, amely megalakulása, 1978 óta hadat visel az önálló Törökország ellen. Vezetőjét, Abdullah Öcalant 1999-ben elfogták, és halálra ítélték. Törökország időközben eltörölte a halálbüntetést, Öcalan pedig életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. A PKK-gerillák aktívak a szíriai frontokon is – a szerk.)
MN: Mire számíthatnak a kurdok Törökországban a mostani választások után?
KR: Nagyon fontos, hogy a HDP, a kurdokat képviselő fő párt ismét elérte a 10 százalékos bejutási küszöböt. A török hadsereg adminisztratív eszközökkel is próbálta megakadályozni, hogy a kurd lakosság leadhassa a szavazatait, de ez végül nem sikerült. A kurd nemzeti érdekeknek lesz képviselete a parlamentben, talán nemcsak a törökországiaknak, de közvetetten a szíriaiaknak is.
MN: A törökországi kurdok egy része korábban Erdoğan pártjára, az Igazság és Fejlődés Pártjára (AKP) szavazott. Miért szavaznak olyan pártra, amely ellenzi a jogaik bővítését?
KR: A törökországi kurdok sem egységes közösség: van egy konzervatív, vallásosabb részük, és van egy modernebb, szekulárisabb réteg. Az AKP vallásos, iszlamista párt, a kurdok egy jó része pedig továbbra is nagyon konzervatív vallásos ember. Számukra a nemzeti identitás sokkal kevésbé fontos, mint a vallási szempontok. Az AKP a konzervatívabbak között sikeres, a HDP a modernebb, fiatalabb, a társadalmi progressziót támogató kurdok között népszerű. Azt se felejtsük el, hogy az AKP 2002 óta folyamatosan kormányon van, és ez alatt az időszak alatt Törökország jelentős gazdasági fejlődésen ment keresztül, a prosperitás minden területen, az átlagemberek számára is érezhető volt. A gazdasági sikerek legitimitást adnak az uralkodó pártnak.
MN: Hogyan látja a szíriai kurdok jövőjét? Egyelőre ők a legnagyobb nyertesei a polgárháborúnak, soha nem látott autonómiát vívtak ki maguknak.
KR: A szíriai kurdok csak azért tűnhetnek a konfliktus nyerteseinek, mert nagyon mélyről indultak. Hafez al-Aszád idején nem volt semmijük, se állampolgárságuk, se útlevelük, se oktatásuk, még a tulajdonláshoz se volt joguk. Bármit is hoz a jövő, ez az állapot már biztos nem fog visszatérni. Ha etnikai alapon fogják felosztani Szíriát, a kurdoknak lesz saját területük, ha pedig valamiféle nemzeti egységkormány jön létre, a kurdoknak abban is helyet kell kapniuk. Nehezíti viszont a helyzetüket az iraki és török kurdokéhoz képest, hogy az általuk ellenőrzött területek nem egybefüggők. A nyugati és keleti enklávé között ott az Iszlám Állam, és ha nem lenne ott, Törökország akkor is megakadályozná, hogy a kurdok egyesüljenek. E területeken jelentős arab lakosság is él, etnikailag vegyes városok felett uralkodnak a helyi kurdok, nem úgy, mint Irakban vagy Törökországban.
MN: Hogyan látja az Iszlám Állam jövőjét?
KR: Ideológiai értelemben még évtizedeken keresztül itt lesz velünk, semmi okunk hinni a gyors sikerben. Katonai téren elképzelhető, hogy a jelenleg államként funkcionáló területeket sikerül felszámolni, és utána megint úgy folyik harc ellene, ahogy egy terrorszervezet ellen szokott. Nekünk, kurdoknak sincs kiforrott módszerünk arra, hogy hogyan lehet hatékonyan feltartóztatni az Iszlám Állam propagandáját. Improvizálunk. A Kurdisztáni Regionális Kormányzat területén is látom a vallásosság erősödését és helyi szélsőséges imámok tevékenységének hatását. Az 1990-es években a kurd területeken talán tíz olyan mecset volt, amelynek a hatóságaink engedték a pénteki nagyima idején a prédikációk hirdetését. Most 300 ilyen van. A molláknak kétmilliós a hallgatóságuk, és az emberek vallásosabbak, mint korábban. Az 1990-es években a diáklányok nem hordtak fejkendőt a kurdisztáni egyetemeken, most becslésem szerint a 70 százalékuk hord.
MN: A vallásosság és az Iszlám Állam támogatása összefügg?
KR: A vallásos emberek persze nem támogatói az Iszlám Államnak, de általában találnak felmentést az akcióira. A terrorszervezet mindent az iszlám nevében tesz, minden lépését megindokolja a próféta vagy a hádiszok alapján. A radikalizálódásban az első lépés azok számára, akiknek nincs jövőképük, akik feladták a hitüket a változásban, mindig a mecset. Ez egyfajta reakció a rendszer ellen, a végső megadás.
MN: Ön elképzelhetőnek tartja az önálló kurd államiságot? Milyen lenne ideális esetben, és mi az, ami megvalósítható belőle?
KR: Ez nagyon érzékeny kérdés, és hivatalos kurd álláspont ezzel kapcsolatban sajnos nincsen. Bár már az iraki kurd pártok véleményében is vannak eltérések, természetesen egyikőjük sem ellenzi a függetlenséget. Az elmúlt évben – furcsamód épp az Iszlám Állam térnyerése miatt – a kurdisztáni régió számos tekintetben továbblépett a függetlenség felé. A kurd területek gazdaságilag és pénzügyileg lényegében függetlenné váltak Bagdadtól, nem kapnak onnan forrásokat, erre válaszul pedig Erbil önállóan adja el külföldön a területén megtermelt olajat. A pesmergák szerepe az Iszlám Állam elleni harcban katonailag és külpolitikailag is felértékelte a régiót, ami már-már túlmutat Irak föderalista berendezkedésén. De a teljes függetlenség elnyerését számos probléma nehezíti. A politikai pártjaink között erős a rivalizálás, a saját pesmerga erőiket nem képesek közös irányítás alá vonni, a KDP és a PUK is saját, egyenként 40-50 ezres erőt tart fenn. A civil társadalmunk gyenge, a kormány a pártok bábja, a független média csak csírájában létezik. Külső szempontból pedig Törökország és Irán a két fő akadálya a független kurd államnak.
| Névjegy Kamal Raouf (52) újságíró, szerkesztő Iraki Kurdisztánban. Az 1990-es években az első pártoktól független újság, a Hewlati egyik alapítója volt. Ahogy az iraki kurd belpolitikai élet is alapvetően a két nagy kurd párt, a KDP és a PUK dominanciájára épül, úgy a helyi média is a politikai klánok befolyása alatt áll. A lap főszerkesztői pozíciójától 2013-ban vált meg, hogy megalapítsa újságíróképzéssel és politikai elemzéssel foglalkozó think tankjét. |
| Hányan és hol? A 25–35 milliósra becsült népcsoport a világ legnagyobb olyan etnikuma, amely nem rendelkezik önálló állammal. (Azért vannak csak becslések a lélekszámukról, mert a közel-keleti országokban az etnikai hovatartozást nem tartották nyilván az elmúlt évszázad népszámlálásai során.) A CIA Factbook adatai szerint Törökországban 14,7 millió kurd él (az összlakosság 18 százaléka), Iránban 8,1 millió (10 százalék), Irakban 5,5 millió (17,5 százalék) és a polgárháború előtti Szíriában 1,7 millió (9,7 százalék). Az Oszmán Birodalom felbomlása óta a kurdok számára központi kérdés a független államiság megteremtése, amit a török, arab, iráni nacionalizmussal szemben kell kivívniuk. |
