Hogy a robbanóanyaggal megrakott autó nem jutott el odáig, csak a biztonságiakon múlott, akik időben kiszúrták a közeledő járművet, és tüzet nyitottak rá. Az ő szerencséjük lett a Nelly kávézó vendégeinek végzete, akik közül ketten meghaltak, nyolcan megsebesültek. A támadást később egy Twitter-üzenetben magára vállalta az Iszlám Állam.
A három részre szakadt ország
Dacára az elmúlt hónapok bombázásainak és szárazföldi veszteségeinek, egyelőre semmi jele annak, hogy az Iszlám Állam meggyengült volna. A terrorszervezet tavaly nyáron foglalta el egyik pillanatról a másikra Irak szunnita arabok lakta vidékének, azaz az ország északnyugati részének nagy részét. Nem előre megtervezett, mesteri offenzíva volt ez: pusztán az iraki biztonsági erők váratlan összeomlása tette lehetővé, hogy néhány ezer fegyveres birtokba vegyen több tízezer négyzetkilométert. Amikor 2014. június 6-án hajnalban pár száz harcos Szíria felől megközelítette Moszult, Irak második legnagyobb városát, csak annyi volt a céljuk, hogy szétzilálják a rendőrség és a hadsereg néhány állását, esetleg túszokat szedjenek, akiket később látványosan lefejezhetnek. A helyi erők azonban pánikba estek, és sorra adták fel állásaikat. A dzsihadisták másnap ezerfős erősítést küldtek a városba, akikhez helyi szunnita felkelőcsoportok csatlakoztak. A várost és környékét őrző két iraki hadosztály menekülőre fogta – és ezzel kitört a pánik is. A terrorszervezet pár nap alatt több száz kilométert haladt előre. A hírük még náluk is gyorsabb volt. A pszichológiai hadviselés sikere – amelyben minden bizonnyal szerepet játszottak a lefejezéseket bemutató videók is – kézzelfogható volt, egész falvak vágtak neki a biztonságot jelentő Kurdisztánnak.
Az Iszlám Állam gyors térnyerésével Irak területe végleg három részre szakadt: a dzsihadisták a kormány irányítása alatt álló déli és az északi, kurdisztáni területek közé ékelődtek be, nyugatról és északról is Bagdad határánál álltak meg. Az iraki hadsereg negyede szétfutott, elképesztő mennyiségű fegyvert hagyva az ellenségnek.
Különböző elvárások
A kritikus helyzetben két legfontosabb partnere sietett Bagdad segítségére: Irán és az Egyesült Államok. Ízlelgessük egy kicsit ezt, és megértjük a helyzet abszurditását. Miközben Washington az iráni nukleáris fegyverkezés miatt mindeddig súlyos szankciókkal büntette Teheránt, miközben a két fél szemben áll egymással a szíriai polgárháborúban, és a két ország között 1979 óta súlyos konfliktusok sora bontakozott ki, most egy oldalon harcolnak. Szó szerint. Az iraki légteret precízen vigyázzák, nehogy az amerikai gépek az iráni forradalmi gárdistákat bombázzák. Amikor az elmúlt hetekben Tikritben a síita milíciák és iráni támogatóik kudarcot vallottak, az amerikaiak csak e félkatonai csoportok és kiképzőik visszavonulása után kezdték támadni a terroristák állásait.
Az Egyesült Államok transzatlanti szövetségeseire és arab partnereire támaszkodva széles nemzetközi koalíciót épített, miközben Irán önkéntesekkel, kiképzőkkel és iraki színekre festett bombázógépeivel támogatja Bagdadot. Ma sem tudjuk, hogy a 2014 áprilisában harmadszor is újjáválasztott Núri al-Maliki iraki miniszterelnök augusztusi eltávolításában melyik félnek volt nagyobb szerepe – mindenesetre az Iszlám Állam sikere sok tekintetben Maliki hibás politikájának tudható be. A mindinkább autoriter jegyeket mutató kormányfő elidegenítette a szunnita lakosságot (nem véletlen, hogy a moszuliak az Iszlám Állam támadásakor az együttműködést választották az ellenállás helyett), másrészt szétzüllesztette a hadsereget és a rendőrséget. A történelem fintora, hogy ugyanazt művelte, mint Szaddám Huszein: parancsnokoknak lojális, de botcsinálta tábornokokat nevezett ki a kompetens (és gyakran szunnita) tisztek helyett, illetve a régi Köztársasági Gárdához hasonlóan saját pretoriánus alakulatokat hozott létre. Ezek végezték el a piszkos munkát is, jelesül a terrorizmussal vádolt, főként szunnita civilek kínzását, jogtalan fogva tartását. Maliki legnagyobb bűnének mégis a mindent elborító korrupciót róják fel, amely az iraki állam védelmi képességeit lenullázta. A parancsnokok kenőpénzt fizettek a posztjukért, amit aztán meg kellett keresniük. Nem csak a rájuk bízott árukészlettel, üzemanyaggal és az élelmiszerekkel csencseltek, de egyszerűen hazaküldték a katonákat, hogy a zsoldjukat zsebre tehessék. A Moszul védelmére kijelölt, csúfosan megfutó két hadosztály így csak papíron számlált 30 ezer főt, valójában alig voltak pár ezren. A Malikit belső puccsal felváltó Hajdar al-Abadinak 2014 augusztusa óta egyszerre kellene a nyugati és az iráni elvárásoknak is megfelelnie.
Az amerikai katonai és diplomáciai gőzhenger az első pillanattól beindult. Tavaly szeptembertől több mint 60 ország, köztük Magyarország is csatlakozott a nemzetközi koalícióhoz. A bombázások – 10 ország részvételével – már a nyár végén megkezdődtek, s a cselekvési terv része volt a menekülteknek nyújtott humanitárius segély és a fegyveres erőknek nyújtott katonai támogatás is. Magyarország már ezekből is kivette a részét, a külügy 70 ezer eurós segélyt folyósított, a Magyar Honvédség mintegy 220 tonna lőszert adott át amerikai közvetítéssel a kurd milíciának, a pesmergáknak, de a Mol, az evangélikus egyház és az Ökumenikus Segélyszervezet is küldött pénzt és szakembereket. E lépéseket nyilvánvalóan az a kormányzati szándék is motiválta, amely a fagyos magyar–amerikai kapcsolatokba próbált életet lehelni; de fontos elem lehetett a magyar olajvállalat kurdisztáni tevékenységéhez kapcsolódó gazdasági érdek is.
A nemzetközi erőfeszítés következő lépcsője a kiképzési központok felállítása volt. A kilenc iraki és három kurd pesmerga dandár katonai felkészítését célzó misszióban a legtöbb nyugati NATO-tagország részt vesz: az amerikai stratégiák úgy számoltak, ekkora erőre lesz szükség Moszul visszafoglalásához a nyáron. Ebben ma már senki sem lehet biztos – úgy tűnik, az Abadi-kormány hathatós iráni befolyásra más stratégiát követne, s először a főváros környékéről szorítaná ki az Iszlám Államot, csak utána vonulna Moszul ellen.
Egyértelmű kép
Az Iszlám Állam nemcsak Iránt és az Egyesült Államokat hozta közel egymáshoz, de a magyar kormányt és az ellenzékét is. A kiképző misszió nem a NATO keretében zajlik, ezért a magyar hozzájárulás jóváhagyásához kétharmados többségre volt szükség. Az ellenzéket – leszámítva az egyébként is mindenféle beavatkozásellenes Jobbikot – érzékenyen érintette a helyzet. Ha nemmel szavaznak, a szövetséges Egyesült Államok kérésére mondanak nemet, ha igennel, a kormánnyal vállalnak közösséget. Az Együtt, a DK, Fodor Gábor és Kész Zoltán végül a kormány javaslata mellett szavazott, az LMP és a hírek szerint erősen megosztott, a nemmel valódi meglepetést okozó MSZP ellene. (Arra hivatkoztak, hogy a lakosság arányában túl nagy lenne a szerepvállalás.)
A parlamenti jóváhagyás után 150 katona küldhető Erbilbe, a Kurdisztáni Kiképzési Koordinációs Központba (KTCC). A tervek szerint egy század, azaz 110 fő települ az iraki kurdok fővárosába, mellettük mintegy tíz fő a különböző parancsokságokon felderítéssel foglalkozik majd, 27 fő pedig Magyarországon várakozik. A kormányzat állítása szerint a katonák elsősorban őrzési-védelmi feladatokat látnak majd el, de a „partnerképesség építésébe” az is belefér, hogy később kiképzőként is tevékenykedjenek. Az erbili repülőtérre települő tábort olaszok és németek vezetik, mellettük hollandok, norvégok, britek, franciák és amerikaiak működnek majd. Erbil – a szombati robbantás ellenére is – biztonságos város, a német és holland kiképzők egyelőre szállodában laknak. Valószínű, hogy a magyar kontingensnek saját tábort kell majd építenie, ami nem kis feladat lesz, de az elmúlt évtized koszovói és afganisztáni tapasztalatai után katonai értelemben csekély kihívást jelenthetnek az őrzési-védelmi, kísérési vagy akár kiképzési feladatok.
Mint a NATO-csatlakozás óta számtalanszor, a magyar–amerikai kapcsolatokban ezúttal is a katonák hozhatnak javulást. Ám Magyarországnak nem csak ezért kell részt vennie e misszióban. A külső katonai beavatkozások eredményessége vegyes képet mutat, az elmúlt két évtized sikert is, kudarcot is hozott. Most viszont egyértelmű a kép. A Nyugatnak elsőrendű politikai érdeke az Iszlám Állam megállítása – nem is csak a humanitárius krízis, a menekültek vagy az Iszlám Állam elképesztő brutalitása miatt, hanem az ideológiai fenyegetés, a nyugati államokból elinduló és oda visszatérő radikálisok okán is. Mint Afganisztán esetében, Magyarországot az aktív katonai részvétel miatt nem fenyegeti közvetlen veszély, és úgy vélem, nem is fogja. A kérdés tehát újfent az: vajon szövetségeseink és partnereink szempontjai érnek-e annyit, hogy némi szolidaritást mutatva részt vegyünk a közös teher viselésében? A válasz egyértelmű igen.
A szerző biztonságpolitikai szakértő.
