Magyar Narancs: Henry Morgenthau amerikai nagykövetnek vagy Raphael Lemkin lengyel jogásznak, a genocídium kifejezés megalkotójának köszönhetően hamar elterjedt az örmény népirtás híre. Törökországban mióta beszélnek róla nyilvánosan?
Taner Akçam: Rengeteg szemtanú volt. 1918 októberében, miután az Oszmán Birodalom elveszítette a háborút, szinte minden napilap beszámolt a háborús bűntettekről – akkoriban még nem beszéltünk népirtásról, hisz a genocídium kifejezés még nem létezett, de a lapok nem riadtak vissza attól, hogy mészárlást emlegessenek. A szemtanúk részletesen leírták, hogyan történtek a gyilkosságok. 1919-ben az új oszmán kormány fel is állított egy katonai bíróságot, amely már februárban elkezdte tárgyalni a felelősök ügyeit. A perek 1921-ig nagyjából kétszáz ember ellen folytak, s tizenhatot halálra is ítéltek. Ekkoriban ez volt az egyik fő téma a sajtóban, mindenki tudott róla.
MN: Miért került sor a tárgyalásokra? Meg akarták büntetni a felelősöket, vagy csak bűnbakokat kerestek?
TA: Mindkét értelmezésnek van helye, de a fő ok az volt, hogy a bűnösök felelősségre vonásán keresztül akarta biztosítani az isztambuli kormány az Oszmán Birodalom határait. Viszont a franciák és az angolok az 1920-as sèvres-i szerződésben négy népcsoport – a görögök, törökök, arabok és örmények – között osztották fel a birodalom megmaradt részeit. Ez nagyon nem tetszett a törököknek, le is állították a pereket.
MN: Ezzel indult a népirtás tagadása?
TA: Igen. A törökök ekkor úgy érezték, hogy a birodalom feldarabolása a török nép kollektív büntetése.
MN: Mit tett Mustafa Kemal Atatürk?
TA: Atatürk nem vett részt benne, és nem is támogatta a népirtást. 1918-ban a parlamentben is szégyenletes tettnek nevezte, 1916-ban pedig Aleppóban gyilkosoknak nevezte az Egység és Haladás Mozgalom tagjait, hiszen ő is a bűnösök felelősségre vonásától várta, hogy jobb feltételekkel köthetnek majd békét.
MN: Tehát kizárólag pragmatikus szempontok vezérelték?
TA: Igen. 1920-ban szégyenletes tettnek nevezte, egy évvel korábban pedig írt is egy levelet a török kormánynak, amelyben azt követelte, hogy a bűnösöket mindenképpen végezzék ki, hiszen csak azzal lehet lenyűgözni a briteket és a franciákat. Ugyanaz a Mustafa Kemal pár évvel később hősnek nevezte a népirtást kezdeményező Talat pasát, valamint az Egység és Haladás Mozgalom más prominens tagjait, és pénzt juttatott nekik az államkincstárból. De 1927-ben, amikor az Egyesült Államok szenátusa a lausanne-i szerződést tárgyalta, Mustafa Kemal megint gyilkosoknak nevezte ezeket az embereket az amerikai sajtóban. (Az 1923-as lausanne-i szerződést a törökök fegyveres ellenállása kényszerítette ki: a sèvres-i határok revíziója révén az új török állam ekkor nyerte el mai formáját – a szerk.)
| ||
MN: Hogyan kommunikálták a török lakosság felé a gyilkosságokat?
TA: A kiindulópont az, hogy mindenki tudott róla, de a háború utáni években két nagyon fontos dolog történt. 1928-ban az arab betűket latinra cserélték, majd megreformálták magát a nyelvet is. Ez azt jelentette, hogy a társadalomnak egy idő után már semmiféle kapcsolata nem volt az 1928 előtt írott szövegekkel. Bevezettek egy új nemzeti historiográfiát, ami a feledésre és a tagadásra épült. Ezzel létrejött a tudatlanság, a nemtörődömség társadalma. Gondoljon csak bele, az emberek nem tudták elolvasni a nagyszüleik leveleit.
MN: Mikor kezdett ez a felejtés tarthatatlanná válni?
TA: Több fontos tényező segített az embereknek, hogy megismerhessék a múltjukat. Véget ért a hidegháború és létrejött az örmény állam, elterjedt az internet, megszületett a török civil társadalom, és fontos volt az örmény diaszpóra aktivitása is.
MN: Vajon Ankara nem azért vonakodik elismerni a népirtást, mert akkor kártérítést kellene fizetnie az örményeknek? Sőt, Örményországban akadnak, akik több ezer vagy akár százezer négyzetkilométernyi terület elcsatolásában, Nagy-Örményországban reménykednek, mondván, hogy a mai Törökország keleti részeit örmények lakták, amíg 1915-től ki nem irtották őket.
TA: A revizionizmus teljesen alaptalan. Törökország és Örményország aláírt egy egyezményt 2009-ben – bár még nem ratifikálták –, mely szerint mindkét ország tiszteletben tartja a másik határait. A területi kérdést csak egyetlen párt, a radikális Örmény Forradalmi Föderáció, a Dashnak emlegeti, ők a programjukban is említik Nagy-Örményországot, amit a népirtás miatt, jóvátételként kapnának vissza. De még ők is tudják, hogy ennek nincs realitása. Mondhatjuk, hogy Nagy-Örményország álmaik anyaföldje – de tisztában vannak azzal is, hogy politikai kérdésként nem merülhet fel. Az anyagi kártérítés viszont lehetséges, az még nyitott kérdés.
MN: Az örmény diaszpóra mennyire hatékony a népirtás elismertetésében?
TA: Nagyon hálásak vagyunk az örmény diaszpórának, hogy nem hagyják az elismertetés kérdését elhalni. Életben tartották az ügyet, most viszont itt lenne az ideje, hogy ne államokat győzködjenek, hanem elkezdjenek együttműködni a török civil társadalommal, mert így lehet előbbre jutni.
MN: Ön mikor kezdett el érdeklődni az 1915-ös tragédia iránt?
TA: A 70-es években, egyetemistaként nemhogy a népirtásról nem hallottam, arról sem tudtam, hogy élnek örmények az országban. Először a 80-as években, Németországban hallottam az egészről. Tudja, a tudatlanok társadalma voltunk… A kurd területeken minden kurd gyerek tisztában volt vele, mert a nagyszüleik elmesélték nekik. Mi az ország nyugati részében csak arról beszéltünk, hogyan harcoltuk ki saját nemzetállamunkat az imperializmus ellen folytatott harcban. Ekkoriban, fiatalon, szocialista voltam és marxista. Minden érdekelt, ami egy marxistát érdekelhet, az osztályharc, a demokrácia, az emberi és a szociális jogok. De sokat foglalkoztunk a kurd kérdéssel is, hiszen az akkori Törökországban tilos volt a kurdok létezéséről beszélni. Hivatalosan nem léteztek.
MN: Pedig egy országban laktak a törökökkel.
TA: Az iskolában azt tanultuk, hogy a „kurd” csak egy álnév, amit bizonyos törökök használnak. Az volt a könyveinkben, hogy a hegyi törökök cipője, ahogy lépkedtek, folyamatosan hangokat adott ki, „kard-kurd, kard-kurd”. Ezért a hegyi törökök az egyszerűség kedvéért kurdoknak kezdték magukat nevezni. Elég komikus, de ez volt a hivatalos doktrína. Törökországban nem voltak kurdok, és ha valaki beszélni vagy írni mert róluk, könnyen börtönben találta magát.
MN: Mikor kezdett a török kormány foglalkozni a témával?
TA: Az iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) 2002-es megválasztása óta javult valamelyest a helyzet. Most már lehet például beszélni róla. Az iszlamisták az örmény kisebbség helyzetén is javítottak, visszaadták például az örmény alapítványok tulajdonát. Aztán jött Hrant Dink örmény-török újságíró meggyilkolása. Őt 2007-ben, a nyílt utcán ölték meg, és ezzel teljesen megváltozott a politikai helyzet, 150 ezer ember vonult az utcára, és kiabálta, hogy „Mi mindannyian Hrant Dinkek vagyunk” és „Mindannyian örmények vagyunk”. Nos, akkor nyilvánvalóvá vált a hatalom számára is, hogy ezeket a véleményeket már nem lehet elnyomni.
MN: 2007-ben annak ellenére is elutazott Hrant Dink temetésére, hogy török ultranacionalisták halálosan megfenyegették Egy szégyenletes tett: Az örmény népirtás és a török felelősség kérdése c. könyve miatt.
TA: Hivatalos eljárás nem volt ellenem, attól nem féltem, hogy letartóztatnak, így aztán magától értetődő volt, hogy elutazom a legkedvesebb barátom temetésére. Csak pár napot maradtam.
MN: Tehát nem gondolta azt, hogy ami Dinkkel megtörtént, bárki mással is megtörténhet, aki vállalja az örmény népirtás ügyét?
TA: Ami vele történt, nem előzmények nélküli. Rengeteg fenyegetést kapott. Többször mondtam neki, hogy hagyja el az országot, hiszen magától értetődő volt, hogy a „sötét erők”, azaz a féltitkos ultranacionalista szervezetek őrá fognak elsőnek lesújtani. De hiába rettegett, nem volt hajlandó távozni. A gyilkosság után több barátom is rendőrségi védelem alá került. Engem is őriztek, amíg Törökországban voltam.
MN: Valamikor ez idő tájt eljárás is indult ön ellen a „törökség gyalázása” miatt, mert egy újságcikkben kiállt Hrant Dink és a „népirtás” kifejezés használata mellett.
TA: Valóban – de Hrant halála után ejtették a vádat. Én viszont nem hagytam annyiban, és az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultam, ahol el is marasztalták Törökországot. Ez az ügy nagyon fontos a szólásszabadság szempontjából, hiszen Hrant halála után megváltozott a politikai helyzet, megváltoztatták a büntető törvénykönyv hírhedt 301-es cikkét is, azóta nem lehet valakit felelősségre vonni pusztán azért, mert genocídiumnak nevezi a történteket. Nemrég élő adásban beszélgettem többedmagammal egy török tévében. A téma az örmény népirtás volt. Most már ezt is meg lehet tenni.
MN: Miért van az, hogy épp az iszlamisták nyitottabbak arra, hogy meg lehessen emlékezni a keresztények elleni népirtásról?
TA: A török politikában két trend érvényesül. Az egyik nyugati irányultságú, bürokratikus, liberális csoportokat foglal magában, amelyek a katonaságra támaszkodnak, és az ország modernizálásáról álmodoznak. Ezek gyűjtőhelye volt az Egység és Haladás Mozgalom, majd Atatürk Köztársasági Néppártja, és ez a politikai vonal uralta Törökországot 1908-tól 2002-ig. A másik politikai irányzat az iszlamistáké, akiknek a 70-es évekig nem is volt saját pártjuk. Ők soha nem voltak képesek elfogadni a szekuláris modernistákat. A kemalisták elnyomták az iszlamistákat, bebörtönözték a vezetőiket, a 20-as években párat fel is akasztottak. A politikájukban tehát fontos szerepet játszott az antikemalizmus, így nem volt meglepő, hogy támogatták, hogy a nagyobb nyilvánosság is értesülhessen az Egység és Haladás Mozgalom bűntetteiről.
MN: Talán még szövetségeseiknek is tekintették az örményeket?
TA: Azt azért nem. Recep Tayyip Erdoğan államelnök például nyilvánosan bocsánatot kért 2011-ben amiatt, hogy Dersim városban egy felkelés után, 1936–39 között több ezer kurdot gyilkoltak meg. De ezt azért tette, mert tudta, hogy ezzel a támogatóinak sem lesz problémájuk. Az örmény népirtásnak viszont volt egy muszlim vetülete. Ez az iszlamistáknak is kényelmetlen kérdés.
MN: Ferenc pápa két hete a 20. század első népirtásának nevezte az örmények ellenit, mire pár nappal később Erdoğan így nyilatkozott: „Elítélem és figyelmeztetem a tisztelt pápát, azt remélve, hogy a jövőben nem követ el ilyen hibákat.” Ennek mi az értelme?
TA: Ez a választási kampány része, Erdoğan így akarja a radikális szavazókat megszólítani. Talán a választások után változni fog a hangnem, bár ma még senki nem tudja, mire számítson, hiszen 2010 óta Erdoğan egyre radikálisabb.
MN: Hrant Dink lapja, az Agos mekkora hatással volt a török közvéleményre?
TA: Amíg élt, nem mondanám, hogy nagy hatása lett volna, de miután meggyilkolták, ő lett a török Martin Luther King.
MN: Az ultranacionalisták mit állítanak? Hogy nem történt meg a népirtás, vagy azt, hogy okkal gyilkolták meg a muszlim törökökkel szót érteni nem akaró örményeket?
TA: Többféle magyarázat létezik. Háború volt, mindkét oldalon voltak áldozatok, de a kormánynak nem volt célja, hogy kiirtsa az örményeket. S vannak olyanok is, akik azt mondják, jó ötlet volt, kár, hogy nem sikerült.
MN: Megemlékezések vannak Törökországban?
TA: Most már 25 városban tartanak nyilvános megemlékezéseket.
MN: Németországban Angela Merkel és a CDU ódzkodik attól, hogy népirtásnak nevezze a történteket.
TA: Ezt nevezik politikának. Ugyanezt csinálja az Egyesült Államok is, mivel Törökország fontos stratégiai partner a közel-keleti régióban. Egyszerűen nem akarják feldühíteni Erdoğant és kormányát, de ez rossz, buta hozzáállás.
MN: A németeknél felmerül a felelősség kérdése is. A Német Császárság az I. világháború alatt az Oszmán Birodalom szövetségese volt, a német diplomácia tudott arról, hogy mi történik, mégsem tett semmit.
TA: Németország nemcsak szemet hunyt, de indirekt módon még bátorította is a törököket. Ma, amikor nem mutatnak hajlandóságot, hogy elismerjék a népirtást, az akkori politikájukat folytatják. Így a saját felelősségükről sem kell beszélniük.
MN: És Oroszország miért ismeri el a népirtás megtörténtét?
TA: Az oroszok mindig is jó kapcsolatokat ápoltak az örményekkel – még ha voltak is néha kisebb-nagyobb nézeteltéréseik. Történelmileg az oroszok az örmények védelmezői, magától értetődött, hogy ebben az ügyben is mellettük állnak. Oroszországgal inkább az a probléma, hogy a népirtás elismerése nem tartja őket vissza, hogy ők maguk is tömegesen gyilkoljanak embereket.
(Berlin)
| névjegy Taner Akçam a Clark Egyetem történészprofesszora, szakterülete az örmény népirtás és a török nacionalizmus. Törökországban született, ott végezte az egyetemet, de többször is meggyűlt a baja a hatóságokkal, mivel aktivistaként szót emelt Ciprus katonai megszállása és a kurdok elnyomása ellen. 23 éves korában kilenc év börtönre ítélték. Elmondása szerint evőkanállal ásta ki magát börtöncellájából. Szökése után Németországba menekült, ahol állampolgárságot és doktori fokozatot szerzett. |
| Mi történt 100 éve?
A 20. század első szisztematikusan véghezvitt népirtása száz éve, az I. világháború alatt történt. Az Oszmán Birodalom vezetése attól tartott, hogy a Balkán után további területeket veszíthet el, így saját határain belül kezdte keresni az ellenséget, az Anatóliában élő, közel kétmillió örményben. A birodalmat a világháború alatt irányító Egység és Haladás Mozgalom élén álló triumvirátus (Iszmail Enver, Mehmet Talat és Ahmed Dzsemal pasák) kiváló alkalomnak találta a világégést (és a nemzetközi figyelem megosztottságát) arra, hogy megszabaduljon az Oszmán Birodalomban élő keresztény örményektől, akikre mint kereskedőkre amúgy is sokan gyanakvással tekintettek. Az oszmán kormány 1915. április 24-én (ma ez a népirtás hivatalos évfordulója) több mint kétszáz isztambuli örmény értelmiségit vetett börtönbe; többségüket a következő hetekben kivégezték. Ezzel az örmény közösség elveszítette legbefolyásosabb vezetőit, és teljesen kiszolgáltatottá vált. Május végén az oszmán parlament elfogadta az ideiglenes kitelepítési törvényt, amely szerint a hatóságok eljárhattak a kémkedéssel és szabotázzsal gyanúsított lakosok ellen. Ez a gyakorlatban arra szolgált, hogy megszabaduljanak az örményektől, valamint a fekete-tengeri görögöktől és a szír keresztényektől. Az arab nacionalizmus elnyomására létrehozott speciális szervezet (Teşkilât-ı Mahsusa) irányításával elkezdődtek a deportálások. A hivatalos indok az volt, hogy az örmények az ellenséges oroszokkal szövetkeztek. Azokat az örményeket, akiket nem lőttek rögtön tömegsírokba, internálták. A koncentrációs táborok felé, a sivatagon át vezető „halálmenetek” során tízezrek haltak éhen vagy szomjan. A világháború után A. J. Toynbee történész és az általa vezetett helyszíni vizsgálóbizottság 6-800 ezerre becsülte az eltűntek számát, de feltehetőleg nem vették figyelembe az 1916 utáni áldozatokat. Még a háború után, 1920-ban és 1923-ban is voltak tömegmészárlások. Örmény becslések szerint másfél millióan vesztették életüket. A 20-as évekre alig négyszázezer örmény maradt az egykori Oszmán Birodalom területén, jelenleg körülbelül hetvenezerre teszik a Törökországban élő örmények lélekszámát. Fethiye Çetin török író és ügyvéd 2004-es, A nagyanyám című könyve felveti, hogy ennél többen is lehetnek. Nem tudni ugyanis, hogy hányan élhetnek úgy Törökországban, hogy maguk sem tudnak örmény gyökereikről, mivel szüleiket vagy nagyszüleiket a népirtás idején török vagy kurd családok mentették meg (vagy rabolták el) és fogadták örökbe. A hárommillió lakosú Örményországon kívül az örmény diaszpórát hétmilliósra becsülik: akár hárommillióan élhetnek Oroszországban, másfél millióan az Egyesült Államokban, és nagyjából fél-félmillióan Franciaországban, Grúziában és Ukrajnában. |
