Most a nyugtalanító gazdasági adatok ébresztették föl a nemzetközi izgalmat, miközben bizonyos tények – bizonyos vélemények szerint – éppen arra utalnak, hogy fölösleges az aggodalom.
A felszín, a látszat kétségkívül ezt sugallja: a világ második legnagyobb gazdasága egyre erőteljesebben jelen van a világgazdaságban. A héten például kulcsfontosságú szomszédjával, Pakisztánnal kötött beruházási megállapodást 46 milliárd dollár értékben. A hatalmas projekt központi eleme út-, vasút- és csővezeték-építés mintegy háromezer kilométer hosszúságban az Arab-tenger partján fekvő Gwadar kikötőtől föl, egészen a kínai Hszincsiang tartományig. Kína számára kétségkívül óriási előrelépés az összeköttetés, hiszen kijárata nyílik az Indiai-óceán felé, ezáltal megnő a befolyása főleg Dél-Ázsiában, ami önmagában is geostratégiai siker, ráadásul megkönnyíti a hozzáférést a közel-keleti gázhoz és olajhoz. Ennek pedig óriási jelentősége van, hiszen az ország energiaszükséglete előrejelzések szerint megháromszorozódik.
Így nem meglepő, hogy a kínai terjeszkedés minden irányban erőteljesen halad előre, és beruházásainak kiemelt célpontjai is vannak – Afrika például, ahol 34 országgal tart fenn kapcsolatot. A magyarázat itt is a természeti erőforrások meglétében keresendő, máshol a puszta tőkebefektetési szándék mögött nem látszanak egyéb törekvések. Nagy-Britanniában eddig már 24, Franciaországban 11 milliárd dollárt ruházott be Kína, és nem kerülték el a figyelmét az olyan cégek sem, mint az IBM, a Ford, a Volvo vagy a spanyol Telefónica.
Mindezek egy izmos, terjeszkedő gazdaság képét sugározzák, csakhogy a valóság ennél aggasztóbb képet mutat. A hétszázalékos éves gazdasági növekedés, amit most, a negyedév végén mértek a pekingi statisztikák, európai összehasonlításban persze még mindig lélegzetelállító érték. Csakhogy Kínában, amelyet éppen az ennél nagyobb, sőt majdnem kétszer ekkora mértékű növekedés emelt ki a fejlődő országok sorából, ez – ha egész évben változatlan marad a helyzet – a tavalyi
év után megint a leggyengébb növekedési ütemnek számít 1990 óta.
Emlékszünk még azokra a tavaly nyilvánosságra került képsorokra, amelyek a hatalmas kínai „szellemvárosokat” mutatták be. A riasztóan nagy méretű, több tízezer főre tervezett tömbsorokba alig lehetett lakót találni. Ezt a túlméretezett, a gazdaság túlfűtöttségét erőből fenntartó beruházási politika zsákutcájának intő jeleként lehetett értelmezni. Aztán az évek során ezek a beruházások is hasznosultak, a „szellemvárosok” lassan benépesültek, ha jóléti beruházások is vonzóvá tették őket, nem csak az, hogy a legnagyobb városok mellé épültek, így biztosítva hatalmas tömegek számára munkalehetőséget.
Nem arról van szó, hogy a felfutott, kihasználatlan beruházások alapján téves diagnózis született, csak semmi sem igaz a maga szélsőséges mivoltában: sem a pesszimista külső értékelések, sem a hivatalos győzelmi jelentések. Habár a vezetés lépésein is érzékelhető, hogy tisztában vannak a megtorpanásból adódó veszélyekkel, és miután a beruházások – és a korlátlan mennyiségű kivitel – útja lezárult, a belső fogyasztás fokozására, a szolgáltatásokra, az ezeken belül lehetséges munkahelyteremtésre kell összpontosítani. Ezen a területen tavaly például a tervezett tízmillió helyett 13 millió munkahely keletkezett.
Mindazonáltal sokan a rezsim végét vizionálják abban, ahogyan Kína fejlődik – és ehhez értelemszerűen hozzáveszik a nyílt elnyomást, amely a mostani elnök, Hszi Csin-ping országlását kíséri. Hszi – aki több ízben is bíráló megjegyzéseket tett Gorbacsovra – nyilvánvalóan a rendszer változatlanságára törekszik. Ezt mutatja például, hogy jelenleg 44 bebörtönzött kínai újságíróról tudnak a nemzetközi szervezetek. Közülük az utolsó Gao Ju, akit pár napja ítéltek hétévi börtönre. A 71 éves újságírónőt bizalmas információk kiszivárogtatásában találták bűnösnek. Állítólag elég magasan pozicionált forrásai voltak, ám a kérdéses szövegben éppen a nyugati média ártalmairól volt szó.
Visszatérve Hszi Csin-pinghez, aligha valószínű tehát, hogy ő lesz az, aki egyfajta fokozatos átmenettel kivezeti az országot a párturalom alól. Minthogy a határok nyitva állnak, sokak számára kézenfekvő megoldás az emigráció. Egy felmérés szerint a jómódú kínaiak közel ötven százaléka öt éven belül el akarja hagyni az országot. A jómódú asszonyok Kaliforniában szülnek, hogy gyermekük már amerikai állampolgárként térhessen haza velük Kínába.
A kevésbé jómódúak pedig egyre inkább illúzióikat vesztik. Az elmúlt két évtized fellendülése tízmilliók életlehetőségeit javította, még ha ezért meg is kellett fizetniük a kiegyensúlyozott családi kapcsolatok, a biztonság hiányával. A reményeknek most végük, a növekedés lassulása végső soron az életszínvonal változatlanságában lesz érzékelhető.
