Etiópia és Eritrea konfliktusa
Az összetûzések közvetlen oka a két ország közötti határvonal tisztázatlansága, de csak néhány, pár négyzetkilométeres területdarabról van szó, amelyen elvben gyorsan meg lehetne egyezni. Elvben, mert a valóságban a konfliktus mindkét fél számára akkora presztízskérdéssé nõtte ki magát, hogy nemigen látni a kiutat. Kettejük közül az eritreaiak a konokabbak, viszont az engedékenység az etióp kormány számára okozna súlyos belpolitikai problémákat.
Gerillák békeidõben
A két ország vezetõi egy-egy felszabadítási szervezetet irányítottak, és a két csoport egyesült erõvel buktatta meg 1991-ben Mengisztut, az etióp elnök-diktátort. Az Etiópiában hatalomra került csoport lényegében az ország északi részében, Tigrében harcoló gerillacsoportból nõtte ki magát, egy különálló, az országban távolról sem többségi népcsoportot képviselve. Soknemzetiségû államról lévén szó, ez eleve feszültségforrás, és Etiópia új vezetõi tisztában is voltak ezzel. Igyekeztek más csoportokat is bevonni a hatalomba - mindenhonnan a mérsékelteket. A tigréiek, amharák, oromók és szomáliak ellentétei és követelései így lényegében kikerültek a belpolitikai nyilvánosság elõterébõl. Ettõl persze még nem szûntek meg, és már az új rendszer elsõ, elegáns gesztusa, Eritrea "kiengedése" Etiópiából súlyos ellenérzéseket ébresztett, különösen a Mengisztu elõtti idõk elitjét adó amhara népesség körében.
Eritrea függetlensége automatikusan következett abból, amilyen súlyt az ottani felkelõk a Mengisztu elleni felszabadító háborúban képviseltek. Magát a formális önállóságot 1993 tavaszán népszavazás elõzte meg - nem meglepõ módon elsöprõ pozitív eredménnyel. A régi anyaország megegyezett az új állammal, hogy minél szorosabb politikai és gazdasági együttmûködésre törekszenek: Etiópia, amelynek így megszûnt a tengeri kijárata, vámmentesen használhat két eritreai kikötõt a Vörös-tenger partján.
Fogyatkozó barátság
Pedig milyen pompásan indult! Az Egyesült Államok egyszerre két új, egymással békében élõ szövetségesre tett szert egy olyan stratégiai ponton, ahol egy évtizeddel korábban éppen két szomszéd ország - Etiópia és Szomália - háborúja miatt omlottak össze a pozíciói. Az amerikai barátság az érintettek számára pedig olyan pénzforrásokat nyitott meg, amelyek nélkül hozzá sem lehetett volna kezdeni a háború okozta károk helyreállításához. Ráadásul úgy tûnt, hogy a bölcs és közös önmérséklet végre kikezdi az Afrikai Egységszervezet által képviselt dogmát, miszerint a kontinensen a gyarmati határok megváltoztathatatlansága a biztosíték arra, hogy ne törjenek ki újabb és újabb, az amúgy is zajlóknál még véresebb háborúk. Az amerikai külpolitikai szóhasználat bevezette az "új afrikai vezetõk" fogalmát, amely azokat a politikusokat jelölte, akik a korrupt, önzõ és korlátolt többséggel szemben esetleg mégiscsak elindítják Afrikában a nyugatias, demokratikus átalakulást. És az újak négy-öt emblematikus figurája közé tartozott Meles Zenawi etióp és Issaias Afewerki eritreai elnök is.
Az önmérséklet vége
De hiába volt a barátság, a két ország szükségképpen különféle utakon indult el. Eritrea, amely a volt gerillák irányítása alatt meglehetõsen katonás közigazgatási keretek között mûködik, ideológiai nehézfegyverzetben indult el, hogy megteremtsen egyfajta nemzeti egységet egy olyan lakossággal, amely ugyanannyira kevert, mint az etiópiai. Egységet és önállóságot. Addisz-Abebában úgy hitték, hogy a szoros együttmûködés, amely nem annyira a nyilvánosság és a demokratikus intézmények kiépülésén keresztül, hanem a vezetõk - sok esetben titkos - megbeszélésein, egyeztetésein ölt formát, egyre inkább relativizálja a presztízsveszteséget, amit Eritrea elvesztése okozott. Az utóbbi viszont saját külön útján kezdett elõrehaladni, mindenekelõtt a gazdaságban.
Talán akkor kezdõdtek a bajok, amikor az aszmarai kormány radikálisan felemelte egy Etiópia által használt tengerparti olajfinomító bérleti díját. Az etiópok nem fizettek, inkább más megoldást kerestek - másutt. Így viszont a finomító üzemeltetése már nem volt jövedelmezõ, be kellett zárni, a termékekért pedig fizethettek drága és szûkös devizában. Ezután bevezették a nakfát, az új eritreai nemzeti valutát az etióp birr helyett, amibõl számos újabb konfliktus keletkezett. Végül mindez odavezetett, hogy Etiópia csak dollárkifizetéseket fogad el Eritreától, az egykori vámunióból semmi sem maradt.
Amikor tavaly elkezdõdtek a harcok, Etiópia tulajdonképpen önmérsékletet tanúsított. Nem engedett ugyanis azoknak a tömeges indulatoknak, amelyek Eritrea újbóli bekebelezését követelték. Abból viszont már nem engedhetett a kormány, hogy az elfoglalt területeit visszakérje. Az addisz-abebai kormány számára ez alighanem a bukást jelentette volna, az országnak meg a káoszt, ki tudja, akár a polgárháborút. Így viszont eddig példátlan egységben tudta felsorakoztatni maga mögé a különféle nemzetiségi csoportokat.
Tavaly, néhány héttel a harcok kirobbanása után megkezdõdtek az - elsõsorban amerikai - közvetítési kísérletek, de miközben Etiópia lényegében minden javaslatra igent mondott, Eritrea nem engedett a negyvennyolcból, egy centit sem hajlandó visszaadni az elfoglalt, állítólag mérsékelt jelentõségû területekbõl. Idõközben mindkét fél jól bevásárolt bolgár, orosz és ukrán fegyverekbõl, azt hadd szóljon. Most az etiópok csaptak oda, jutott a jóból a polgári lakosságnak is. Minden esély megvan rá, hogy a konfliktus pusztító, elhúzódó állóháborúvá nõje ki magát.
- kovácsy -
