Etiópia és Eritrea konfliktusa: Fegyverbarátok

  • - kovácsy -
  • 1999. február 18.

Külpol

Még hat éve sincs, hogy Eritrea a legnagyobb barátságban és egyetértésben függetlenné vált Etiópiától. Egy szegény országból kettõ lett, de hamar kiderült, hogy a közös szükségbõl nem kovácsolódik ki automatikusan az együttmûködés erénye. A viszony egyre romlott, tavaly májusban már összecsapások kezdõdtek a határok mentén. A nemzetközi közvetítés nem hozott eredményt, a béketárgyalások csak arra voltak jók, hogy a két fél idõt nyerjen a fegyverkezéshez. Az elmúlt héten újra elkezdõdtek a harcok.

Etiópia és Eritrea konfliktusa

Az összetûzések közvetlen oka a két ország közötti határvonal tisztázatlansága, de csak néhány, pár négyzetkilométeres területdarabról van szó, amelyen elvben gyorsan meg lehetne egyezni. Elvben, mert a valóságban a konfliktus mindkét fél számára akkora presztízskérdéssé nõtte ki magát, hogy nemigen látni a kiutat. Kettejük közül az eritreaiak a konokabbak, viszont az engedékenység az etióp kormány számára okozna súlyos belpolitikai problémákat.

Gerillák békeidõben

A két ország vezetõi egy-egy felszabadítási szervezetet irányítottak, és a két csoport egyesült erõvel buktatta meg 1991-ben Mengisztut, az etióp elnök-diktátort. Az Etiópiában hatalomra került csoport lényegében az ország északi részében, Tigrében harcoló gerillacsoportból nõtte ki magát, egy különálló, az országban távolról sem többségi népcsoportot képviselve. Soknemzetiségû államról lévén szó, ez eleve feszültségforrás, és Etiópia új vezetõi tisztában is voltak ezzel. Igyekeztek más csoportokat is bevonni a hatalomba - mindenhonnan a mérsékelteket. A tigréiek, amharák, oromók és szomáliak ellentétei és követelései így lényegében kikerültek a belpolitikai nyilvánosság elõterébõl. Ettõl persze még nem szûntek meg, és már az új rendszer elsõ, elegáns gesztusa, Eritrea "kiengedése" Etiópiából súlyos ellenérzéseket ébresztett, különösen a Mengisztu elõtti idõk elitjét adó amhara népesség körében.

Eritrea függetlensége automatikusan következett abból, amilyen súlyt az ottani felkelõk a Mengisztu elleni felszabadító háborúban képviseltek. Magát a formális önállóságot 1993 tavaszán népszavazás elõzte meg - nem meglepõ módon elsöprõ pozitív eredménnyel. A régi anyaország megegyezett az új állammal, hogy minél szorosabb politikai és gazdasági együttmûködésre törekszenek: Etiópia, amelynek így megszûnt a tengeri kijárata, vámmentesen használhat két eritreai kikötõt a Vörös-tenger partján.

Fogyatkozó barátság

Pedig milyen pompásan indult! Az Egyesült Államok egyszerre két új, egymással békében élõ szövetségesre tett szert egy olyan stratégiai ponton, ahol egy évtizeddel korábban éppen két szomszéd ország - Etiópia és Szomália - háborúja miatt omlottak össze a pozíciói. Az amerikai barátság az érintettek számára pedig olyan pénzforrásokat nyitott meg, amelyek nélkül hozzá sem lehetett volna kezdeni a háború okozta károk helyreállításához. Ráadásul úgy tûnt, hogy a bölcs és közös önmérséklet végre kikezdi az Afrikai Egységszervezet által képviselt dogmát, miszerint a kontinensen a gyarmati határok megváltoztathatatlansága a biztosíték arra, hogy ne törjenek ki újabb és újabb, az amúgy is zajlóknál még véresebb háborúk. Az amerikai külpolitikai szóhasználat bevezette az "új afrikai vezetõk" fogalmát, amely azokat a politikusokat jelölte, akik a korrupt, önzõ és korlátolt többséggel szemben esetleg mégiscsak elindítják Afrikában a nyugatias, demokratikus átalakulást. És az újak négy-öt emblematikus figurája közé tartozott Meles Zenawi etióp és Issaias Afewerki eritreai elnök is.

Az önmérséklet vége

De hiába volt a barátság, a két ország szükségképpen különféle utakon indult el. Eritrea, amely a volt gerillák irányítása alatt meglehetõsen katonás közigazgatási keretek között mûködik, ideológiai nehézfegyverzetben indult el, hogy megteremtsen egyfajta nemzeti egységet egy olyan lakossággal, amely ugyanannyira kevert, mint az etiópiai. Egységet és önállóságot. Addisz-Abebában úgy hitték, hogy a szoros együttmûködés, amely nem annyira a nyilvánosság és a demokratikus intézmények kiépülésén keresztül, hanem a vezetõk - sok esetben titkos - megbeszélésein, egyeztetésein ölt formát, egyre inkább relativizálja a presztízsveszteséget, amit Eritrea elvesztése okozott. Az utóbbi viszont saját külön útján kezdett elõrehaladni, mindenekelõtt a gazdaságban.

Talán akkor kezdõdtek a bajok, amikor az aszmarai kormány radikálisan felemelte egy Etiópia által használt tengerparti olajfinomító bérleti díját. Az etiópok nem fizettek, inkább más megoldást kerestek - másutt. Így viszont a finomító üzemeltetése már nem volt jövedelmezõ, be kellett zárni, a termékekért pedig fizethettek drága és szûkös devizában. Ezután bevezették a nakfát, az új eritreai nemzeti valutát az etióp birr helyett, amibõl számos újabb konfliktus keletkezett. Végül mindez odavezetett, hogy Etiópia csak dollárkifizetéseket fogad el Eritreától, az egykori vámunióból semmi sem maradt.

Amikor tavaly elkezdõdtek a harcok, Etiópia tulajdonképpen önmérsékletet tanúsított. Nem engedett ugyanis azoknak a tömeges indulatoknak, amelyek Eritrea újbóli bekebelezését követelték. Abból viszont már nem engedhetett a kormány, hogy az elfoglalt területeit visszakérje. Az addisz-abebai kormány számára ez alighanem a bukást jelentette volna, az országnak meg a káoszt, ki tudja, akár a polgárháborút. Így viszont eddig példátlan egységben tudta felsorakoztatni maga mögé a különféle nemzetiségi csoportokat.

Tavaly, néhány héttel a harcok kirobbanása után megkezdõdtek az - elsõsorban amerikai - közvetítési kísérletek, de miközben Etiópia lényegében minden javaslatra igent mondott, Eritrea nem engedett a negyvennyolcból, egy centit sem hajlandó visszaadni az elfoglalt, állítólag mérsékelt jelentõségû területekbõl. Idõközben mindkét fél jól bevásárolt bolgár, orosz és ukrán fegyverekbõl, azt hadd szóljon. Most az etiópok csaptak oda, jutott a jóból a polgári lakosságnak is. Minden esély megvan rá, hogy a konfliktus pusztító, elhúzódó állóháborúvá nõje ki magát.

- kovácsy -

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.