Az elsõ - és könnyen lehet, hogy egyben az utolsó - áttörés már megtörtént a franciaországi Rambouillet kastélyában, a kosovói albánok és Szerbia küldöttei között szombat óta zajló tárgyalásokon: a résztvevõk egyöntetûen elítélték a hét végi, három halálos áldozattal járó pristinai merényletet.
A kocogó harmadik
A tárgyalások persze nem idõben kezdõdtek: az albán küldöttség késett, mert a szerbiai hatóságok a pristinai repülõtéren - állítólag útlevél hiányában - nem engedték a gépre szállni azokat, akik az albán delegációban a Kosovói Felszabadítási Hadsereget (U‚K) képviselik. Az akadály szinte magától hárult el, miután mindhárom fél bizonyította fontosságát: Szerbia következetes volt, úgymond; az albánok szolidárisak és egységesek (csak együtt akartak utazni), a nemzetközi megfigyelõk (KVM) pedig végre megoldottak egy problémát (közvetítettek a felek között, és végül egyesítették az albán küldöttséget). Kellett ez a közjáték mindenkinek: Szerbia megmutatta, hogy vele nem lehet packázni; a hosszú ideje nem létezõ albán egység helyreállni látszott egy pillanatra; a KVM meg úgy tett, mintha élne.
A mondvacsinált problémák és mintegy-gondok a helyszínen, Rambouillet-ban folytatódtak, Szerbia képviselõi ugyanis - mint azt elõre bejelentették - nem voltak hajlandók egy asztalhoz ülni az U‚K tagjaival, mert terroristáknak tekintik õket. Az albánok avval válaszoltak, hogy szerintük a szerbek gyilkosok. A szervezõk nem szóltak semmit, õk ennél rosszabb jelenetekre is fel vannak készülve. Az áthidaló megoldás végtelenül egyszerû: nem kell egy asztalhoz ülniük; a hadakozó balkáni törzsek között közvetítõk ingáznak, és ismertetik a rendezési terv alapjait.
Kosovói albán források szerint az albán küldöttség (egyesek szerint a küldöttség U‚K-s tagjai) a második találkozón egy követelés-listával szembesítette a közvetítõket. A követeléseiket három pontban fogalmazták meg: szervezzenek népszavazást Szerbia déli tartományának jövõjérõl, az esetleg aláírt békeszerzõdést a NATO ellenjegyezze (és egyúttal szavatolja betartását), és egyben pontosan definiálják Kosovo státusát. Az egyik pristinai, albán nyelven megjelenõ lap úgy tudja, hogy a közvetítõk - nyilván finoman, kesztyûs kézzel, de végsõ soron mégiscsak - lesöpörték a követeléseket, és azt javasolták, hogy a tárgyalások pontról pontra az általuk elkészített dokumentum alapján haladjanak. Az albán küldöttséget igyekeztek úgy összeállítani, hogy az képviselje a meglehetõsen tagolt kosovói albán politikai palettát. A ma már mérsékeltnek számító Ibrahim Rugova, a nem létezõ Kosovo Köztársaság senki által el nem ismert elnöke éppúgy helyet kapott a Rambouillet-ba tartó francia repülõn, mint a Rugova haragos és harcos bírálójának számító U‚K képviselõi (Rugova és az U‚K rossz viszonyát jelzi az is, hogy a közelmútban Pristinában több olyan merénylet volt, amelyet Rugova közeli munkatársai ellen állítólag az U‚K követett el).
A szerbiai küldöttség álláspontjáról egyelõre nem szivárgott ki semmi - de evvel a küldöttséggel nem ez lesz a legnagyobb baj.
A kínálat
Hogy a szerbiai küldöttséggel mi a hézag, hamarosan elmondjuk. De elõtte nézzük, mit kínál a Nyugat.
A boszniai háború leckéjét, úgy tûnik, mind az Egyesült Államok, mind az úgynevezett összekötõ csoport nyugati tagjai (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország, Olaszország) megtanulták. Az egyedüli, aki semmit sem tanult, de mindent elfelejtett, Oroszország: Moszkva évek óta mindenért sértve érzi magát, és csökönyösen keresztbe tesz, ahol csak tud. Mindent ellenez: a NATO légi csapásait és az idegen katonák kosovói állomásoztatását. Moszkva csak a békés, tárgyalásos rendezést üdvözli - akkor is, ha ezeknek a kifejezéseknek már semmi értelmük.
Az USA a boszniai háború példáján megtanulta azt, hogy csak diktátummal lehet békét teremteni a Balkánon. A rambouillet-i viszonyok egyelõre nem olyan spártaiak, mint a daytoniak voltak, de ha ez a kör eredménytelen lesz, nem kétséges, hogy az albán és a szerbiai küldöttség hamarosan egy sokkal sivárabb helyen találja magát. Igaz, a közvetítõk eltökéltek: három hét alatt a tárgyaló feleknek meg kell egyezniük.
Egyelõre nem lehet tudni, hogy a nagyhatalmak mennyit lesznek hajlandók engedni. Javaslatuk természetesen személyre szabottan bonyolult; lényege, hogy Kosovo nagyfokú autonómiát kapna (elsõsorban) Szerbián és (másodsorban) Jugoszlávián belül, és nem szakadhatna el a föderációtól. Pristinában visszaállítanák a tartományi parlamentet, kormányt és igazságszolgáltatást, és az albánok képviselõi helyet kapnának a szerbiai kormányban. A kosovói parlamentet a polgárok szabadon választanák, méghozzá az aláírást követõ kilenc hónapon belül, mondják azok, akik állítólag látták a keretmegállapodás szövegét. Ez idõ alatt a tartományban mûködnének ugyan a szerbiai állami intézmények, de amennyiben munkájukkal a nemzetközi megfigyelõk vezetõje elégedetlen lenne, fel is függeszthetik õket.
Az amerikai elképzelés szerint a rendõri és katonai alakulatok zömét kivonnák Kosovóból. Csak annyi katona maradna, amennyi a határok védelméhez kell, de ezek az alakulatok csak egy tíz kilométer széles határ menti sávban tevékenykedhetnének.
Az albánoktól azt várják, hogy a megállapodás aláírása után szereljék le és oszlassák fel az U‚K-t.
Egy - az elképzelések szerint hároméves - moratórium után Kosovóban népszavazást tartanának a tartomány jövõjérõl.
Nagyjából ez lenne a terv. Ezt kell lenyomni az albánok és a szerbek torkán.
A lehetõség és a szándék
Bár az összekötõ csoport nem sok manõverezési területet hagyott a tárgyaló küldöttségeknek (a javaslatot lehet finomítani, és lehet alkudozni róla, de megkerülni nem lehet), a közvetítõknek nem lesz egyszerû dolguk.
Az egyik fõ gond Szerbia küldöttsége lesz. (Fontos megjegyezni, hogy ezt a csapatot nem a szerbek és nem Jugoszlávia nevezte be, hanem a szerbiai parlament, és a tagjai sem kizárólag szerb nemzetiségûek.) Elképzelhetõ, hogy Slobodan Milosevic jugoszláv elnök korábban annyira kedvelt trükkjeinek egyikét akarja megismételni. Eszerint a delegáció aláír, mindenki boldog, kézfogás, majd a hazaérkezés után a parlamentnek ratifikálnia kell a megállapodást. A józan vezetés (mint jó rendõr) ratifikálásra buzdít, de hiába, a törvényhozás (a rossz rendõr) nem adja be a derekát. A kosovói rendezést egyébként sem könnyû eladni Szerbiában: az ellenzék és a kormánypártok is úgy vélik, hogy az albánok jobb feltételeket kaptak; hogy az egész tárgyalás tulajdonképpen a vereség beismerése; hogy Szerbia (és Jugoszlávia) elveszítette szuverenitását; hogy csak a NATO támadását kivédendõ kell tárgyalniuk.
A NATO pedig, állítólag, megint komolyan veszi magát: érintett alakulatait készültségbe helyezte, hogy odacsaphasson, ha a tárgyalások idején valamelyik fél is komolyabb rendbontásra ragadtatná magát.
Brüsszelben - sajtóértesülések szerint - a szövetség már a kosovói be- és felvonulás tervein dolgozik. Állítólag 25-30 ezer NATO-katona menne a tartományba, köztük 2-4 ezer amerikai (ezt maga William Cohen amerikai hadügyminiszter jelentette be, aki - a korábbi idõszakokkal ellentétben - ezúttal az USA aktív szerepvállalása mellett érvelt). De a NATO csak és kizárólag akkor megy, ha az ellenfelek megállapodnak, és beleegyeznek Kosovo demilitarizálásába.
Az Egyesült Államok Központi Hírszerzõ Ügynöksége (CIA) és a katonai hírszerzés (DIA) egyöntetûen úgy véli, hogy a kosovói haknit nem tudja lemondani az USA. Az elemzõk szerint a felek készek arra, hogy a tavasz beálltával az eddiginél hevesebb összecsapásokat kezdeményezzenek. Hacsak valaki meg nem akadályozza õket ebben.
Valóban, sem a szerbek, sem az albánok nem tétlenkednek. A szerb rendõrség tavaly év vége felé kivont alakulatai visszaszivárogtak a tartományba, az U‚K pedig a humánpolitika terén erõsít. Pristinai lapjelentések szerint letette esküjét az elsõ olyan tisztnemzedék, amelyik az U‚K - Hamza Jashari, a tavaly márciusban a Prekaze falu elleni rendõri támadás során elesett mártír parancsnok nevét viselõ - katonai iskolájában végzett.
- makai -
Magyar áru?
Február másodikán este a szerbiai rendõrség a Kosovska Mitrovica és Pristina közötti úton egy tetovói (Macedónia) rendszámú nyerges vontató platója alatt fegyvert, lõszert és katonai felszerelést talált és foglalt le. Az elsõ jelentések kínai és nyugati gyártmányú gépkarabélyokról és több ezer lõszerrõl szóltak. A csempészett szállítmányban az U‚K által használt, a zubbony ujjára felvarrható jelvények is voltak - a címzett valószínûleg nem azért rendelt belõlük, hogy legyen mit csereberélni a NATO-katonákkal.
A szerbiai belügyminisztérium tájékoztatási szolgálatának másnapi közleménye már 220 magyar gyártmányú gépkarabélyról és három mesterlövész-fegyverrõl szólt. A közlemény szerint közel 160 ezer darab 7,62 mm-es ûrméretû lõszert is lefoglaltak a rendõrök, valamint 166 darab aknavetõgránátot (60 és 82 mm), 170 puskagránáttal egyetemben. A rakományban talált egyenruhákba 150 harcost lehetett volna beöltöztetni (U‚K-jelvénybõl pedig, a tévében látottak alapján becsülve, fejenként több mint száz jutott volna).
Érdekes és értékes fogás (a csempészett rakomány árát mintegy félmillió USA dollárra becsülik). A menetlevél szerint a nyerges vontató Horvátországból szállított almát Macedóniába, és - belgrádi források szerint - nem kis utat tett meg Szerbiában, mire Kosovóba ért volna. A kamion elhagyatottan állt, amikor a rendõrök - a hivatalos változat szerint névtelen bejelentés alapján - megérkeztek a helyszínre. A másik - számunkra - érdekes mozzanat a fegyverek származási helye lehet. A szerbiai sajtóban megjelent híradások nem voltak egyértelmûek: hol Magyarországon, hol Romániában gyártott gépkarabélyokról szóltak.
A gyártás helye azonban nem feltétlenül azonos a származási hellyel. Esetünkben a rendelkezésre álló - igaz, korántsem bõséges - adatok alapján nagy valószínûséggel elmondható, hogy Magyarország ezúttal nem keveredett semmilyen fegyverszállítási botrányba. A tévéfelvételek alapján nem volt egyértelmûen megállapítható, hogy hol gyártották a Kalasnyikov rendszerû gépkarabélyokat, de az látszott, hogy használt és viseltes darabokról van szó. Legvalószínûbbnek az tûnik, hogy az U‚K a horvátországi és a hercegovinai harcokban tesztelt (a horvátok által levetett) fegyvereket vette meg. Horvátország és késõbb Bosznia-Hercegovina harcterein nem volt ritka sem a román, sem a magyar gyártmányú fegyver (ez utóbbi fõleg a szép emlékû Antall-kormány jóvoltából). Egy élelmes vállalkozó összeszedte a felesleget, és piacot keresett. (És majdnem mindenki jól járt: az albánok majdnem fegyverhez és felszereléshez jutottak, Horvátország pedig majdnem megint hozzájárult Szerbia destabilizálásához, aminek Zágrábban rendszerint örülni szoktak. Jól járt viszont az eladó, amennyiben pénzét megkapta. Egyáltalán nem kizárt, hogy az eladónak volt némi köze a horvát államhoz: ha a horvát katonai rendõrség tagjai szervezetten részt vehettek lopott autók csempészetében, akkor ugyan mi akadályozna meg bárkit is a fegyverbizniszben?)
A hivatalos magyar álláspont szerint Magyarország betartja a volt Jugoszlávia területére vonatkozó fegyverembargót, és sem nem ad el, sem nem szállít fegyvereket a térségbe.
