A Kreml álláspontja azonban több sebből is vérzik. A szakadárok az elmúlt hetekben folyamatosan adták fel korábbi pozícióikat, s az ukrán erők augusztus végére bekerítették az ellenállás két megmaradt központját, Donyecket és Luhanszkot. Minden jel szerint az oroszok épp azért nyitották meg az új déli frontot, hogy a két gyűrűbe vont város fellélegezhessen, és az ukrán erők ne tudják felszámolni a szakadár csoportokat.
A kelet-ukrajnai háborús konfliktus fenntartása mindenekelőtt a Kreml érdeke. Putyin és környezete e prolongált káosszal kényszerítené tárgyalóasztalhoz Kijevet és az új ukrán hatalmat támogató nyugati államokat. Az orosz elnök meggyőződése ugyanis, hogy az ukrajnai hatalomváltást külső erők provokálták, Kijev továbbra sem szuverén szereplő, ezért nem vele, hanem a nyugati hatalmakkal kell dűlőre jutni. Olyan egyezséget akar kikényszeríteni, amely után Moszkva továbbra is kontroll alatt tarthatja keleti szomszédját.
Elriasztani, megfélemlíteni
A Kreml a válság korai szakaszától minden politikai és gazdasági eszközt megragadott a számára legfontosabb posztszovjet állam megtartásáért. A jelek már tavaly nyáron is árulkodtak. Az ukrán termékeket feltartóztató 2013-as vámháború, ez a két hónapos előjáték önmagában 3-4 milliárd dolláros veszteséget okozott Kijevnek. De Moszkva már ekkor a gázszállítások felfüggesztésével, az elmaradt gázszámlák kifizetésének sürgetésével gyakorolt nyomást. Miközben csábított is: időről időre felvetette, hogy Ukrajna csatlakozása a vámunióhoz legkevesebb évi 4-5 milliárd dolláros megtakarítást hozó kedvezményekkel járna. E manőverek végül – ha átmenetileg is – sikerrel jártak. A kijevi kormány november 21-én, nyolc nappal a kitűzött időpont előtt bejelentette, hogy elhalasztja az ország uniós társulási szerződésének aláírását. Moszkva ekkor érezhette először úgy, hogy győzött, és Ukrajna marad, ahol volt, Oroszország és az Európai Unió közti térben.
Ám rövidesen csalatkoznia kellett. Az ukrán társadalom egy része azonnal tiltakozni kezdett az „európai álom” feladása ellen. A kezdeti békés tüntetések nyomán, november 29-én éjjel az ukrán belbiztonsági erők agyba-főbe vertek 200-250, erőszakot semmilyen formában sem alkalmazó diákot, akik a főváros főterén éjszakázva demonstráltak. A hatalom példátlanul durva fellépése – meg a korrupt és nepotista Janukovics-rendszerrel szembeni gyűlölet – másnap, november 30-án 700 ezer embert vitt ki Kijev utcáira. Moszkva ennek ellenére sem adta fel. December közepén felajánlotta Janukovicsnak, hogy harmadával csökkenti az Ukrajnának szállított gáz árát, és kész alacsony hozam mellett 15 milliárd dollárért ukrán állampapírokat vásárolni. Amikor a két elnök megállapodását nyilvánosságra hozták, Moszkva újra azt érezhette, hogy győzött. Ám ismét elszámította magát. Ezen az sem segített, hogy január közepén az egyre inkább elszigetelődő kijevi adminisztráció – orosz mintára – represszív törvények sorát fogadtatta el a Legfelsőbb Radával. A cél egyértelmű: elriasztani, megfélemlíteni a tüntetőket. Nem sikerült; sőt, január végére a parlament visszavonta a két héttel korábban életbe léptetett törvényeket.
Moszkvában ekkor már felderengett: lehet, hogy ennek nem lesz jó vége. Ekkortájt érkezik Kijevbe az orosz titkosszolgálat, az FSZB egyik tábornoka, több magas rangú belbiztonsági tiszt kíséretében. Szergej Beszeda vezérezredes, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat ötödik, az operatív információkért és a nemzetközi kapcsolatokért felelős részlegének vezetője – ukrán közlés szerint – már hetekkel a február 18–20-i Majdan téri lövetések előtt Kijevben van. A titkosszolgálati csoport jelenlétét utóbb az FSZB is elismerte, s azzal magyarázta, hogy a hírszerző részleg feje a Kijevbe akkreditált orosz diplomaták biztonságát volt hivatva biztosítani.
Barátság, együttműködés
Janukovics rendszerét ők sem tudták megvédeni. A Rada a több mint száz halottat követelő Függetlenség téri embervadászat után az elnököt február 22-én megfosztja tisztétől, Janukovics elmenekül Kijevből. Pár napra rá a Krím félszigeten felbukkannak az azóta csak „zöld emberkék”-ként emlegetett orosz katonák.
A vezérkar felderítő főcsoportfőnökségének különleges alakulatai először február 26-ról 27-re virradó éjjel jelennek meg a félsziget elvileg előlük elzárt területén. (Az orosz hadsereg és flotta katonái az ukrán–orosz támaszpont-megállapodás szerint csak a Moszkva által bérelt szevasztopoli hadikikötőben tartózkodhatnak, más mozgásuk elvben csak az ukrán fél jóváhagyásával lehetséges.) Az „önvédelmi erőknek” elkeresztelt orosz GRU-katonák már február 26-a éjjelén körbeveszik a félsziget fővárosában, Szimferopolban lévő parlamentet, másnap – illegitim körülmények között – leváltják az Ukrajnához tartozó autonóm köztársaság törvényhozásának elnökét és a helyi kormányfőt. Helyettük – ugyancsak illegitim módon, az orosz katonák gyűrűjében – újakat választanak. Az „udvarias géppisztolyosok” a február 27-ről 28-ára virradó éjjel körbeveszik a szevasztopoli és a szimferopoli polgári repteret, és elfoglalják a Krím repülésirányítási központját is. Átvágják a félszigetet a kontinentális Ukrajnával összekötő optikai kábeleket, megszakítva ezzel a két országrész közti kommunikáció jelentős részét – még az előtt, hogy az (illegitim) új krími miniszterelnök segítséget kért volna Moszkvától, és az orosz parlament felsőháza megadta volna az engedélyt az orosz csapatok bevetésére idegen területen. (Ez csak március 1-jén történik meg.) Mindeközben Putyin utasítására Oroszország két katonai körzetében, a központiban és a nyugatiban általános harckészültséget rendelnek el, s a csapatok jelentős részét elindítják Ukrajna felé; mintegy 40-50 ezer főnyi kontingens vonul fel a határ orosz oldalán. Erre a krími annexió gyors és konfliktusmentes levezénylése miatt van szükség: e hadtestek fenyegető jelenlétükkel lekötik az ukrán erők jelentős részét. Átcsoportosításuk annak a lehetőségét is megteremtette, hogy a jelentős számban oroszok által lakott három megyébe – a harkivibe, a luhanszkiba és a donyeckibe – rövid időn belül átdobhatók legyenek az orosz erők.
A katonai műveletek meghozták az eredményüket. A független megfigyelők nélkül lebonyolított, a megtartása előtt két héttel kiírt referendum március 15-én az elszakadást támogatók fölényét hozta. A kétes, az ukrán törvényekkel nem összeegyeztethető népszavazást az új, ugyancsak illegitim krími vezetés arra való felhatalmazásként értelmezte, hogy kezdeményezheti a félsziget Oroszországhoz csatlakozását. Azonnal meg is tették ezt. Moszkva három nappal a referendum után Szevasztopolt és a Krím félszigetet az Oroszországi Föderáció 84. és 85. szubjektumaként magához csatolja. Putyin a Szövetségi Gyűlés két háza előtt a lépést a Krímben élő oroszok védelmével indokolja; az a legkevésbé sem zavarja, hogy az ott élő oroszokat semmiféle bizonyított atrocitás nem érte. Az sem okozott gondot, hogy Oroszország nem kevesebb, mint négy nemzetközi szerződésben, illetve nyilatkozatban vállalt kötelezettséget Ukrajna területi épségének megóvására és határainak tiszteletben tartására. (Először 1991. december 7-én a Szovjetuniót feloszlató Belovezsszkaja Puscsában aláírt megállapodás 5. cikkében; aztán az 1994. december 5-én az orosz elnök által is szignált Budapesti Memorandumban; majd 1997. május 31-én az ukrán–orosz Barátsági, együttműködési és partnerségi szerződés 2. cikkében. A tíz évre szóló megállapodást lejártakor – alig néhány héttel a 2008-as augusztusi orosz–grúz háború után – a szöveg bárminő módosítása nélkül, orosz részről meghosszabbították. Ez a szerződés – elvileg – ma is érvényben van.)
Semlegesség, katonaság
A Krím annektálása Putyin hazai népszerűségét az egekbe emelte, ám az új kijevi vezetést nem tudta tárgyalóasztalhoz ültetni. Sem Kijev, sem a nyugati hatalmak nem mutattak hajlandóságot arra, hogy Putyinnal Ukrajna jövőjéről tárgyaljanak. A Kreml ekkor újabb lépésre szánta el magát. Az Ukrajna keleti részén élő oroszokat kezdte provokálni, akik egy része rezonált is erre. De a jelek szerint nem elegen. Hiába bujtogatta Moszkva a kelet- és délkelet-ukrajnai – és az új ukrán vezetéssel szemben jórészt bizalmatlan – oroszokat, az általános felkelés nem tört ki.
Ezért aztán Moszkva kénytelen volt oroszországi önkéntesekkel élni. Az „orosz világ” olyan fanatikusaival, akik készek voltak Ukrajnába menni, fegyvert ragadni és az „elnyomott” oroszokért harcolni. Az máig nem derült ki, hogy az ukrajnai oroszok etnikai elnyomása miben fejeződött ki. (Csak egyetlen részlet: a 60 százaléknyi orosz lakosságú Krímben a több mint hatszáz iskola közül mindössze négyben folyt ukrán nyelvű oktatás, a többiben oroszul tanítottak.) A főként oroszországi önkéntesekből, kisebb részben helyiekből álló szakadár csoportok április elejétől elfoglalták több Luhanszk és Donyeck megyei település közhivatalait, adminisztrációs épületeit. Ám Luhanszk megye harmincad részénél nagyobb területre soha nem terjedt ki a fennhatóságuk, a donyecki tizedét sikerült ellenőrzésük alá vonni. Ha a helyiek közül sokan szimpatizáltak is az önhatalmúan kikiáltott két „népköztársasággal”, csak kevesen voltak hajlandók a védelmükben fegyvert ragadni. A donyecki ellenállók katonai parancsnoka, Igor Sztrelkov májusban arra panaszkodott, hogy a 4-4,5 millió lakosú donyecki megyében még ezren sem készek harcolni. Ezért kellett Moszkvának egyre több politikai és katonai „turistát” bevetni. E két megyén kívül másutt nem is tudtak zavart kelteni; amikor Harkiv megyében megpróbálták, hamar kiderült, hogy nem számíthatnak elég támogatóra. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Kreml az ukrán határ mentén összevont erőit nyíltan és átfogóan nem merte bevetni, s – egyelőre – megmaradt a „szégyenlős” háborúnál, a beavatkozásnak ama formájánál, amelyben a szakadárok egyre bonyolultabb, egyre pusztítóbb és egyre számosabb fegyverei „hadizsákmányként”, leselejtezett „ócskavasként”, netán „ellopott” szerkezetként került a kezükbe. Az elfogott orosz katonák pedig vagy „eltévedtek”, vagy épp „szabadságukat töltik”. Közismert, hogy az Oroszországi Föderáció hadseregének vezetése szerződéses katonáinak szabadságolási szokásait magánügyüknek tekinti. Mindenki ott és úgy vakációzik, ahogy azt jónak találja. Ha valaki idegen földön lövöldözve piheni ki magát, hát töltődjön fel úgy.
Ez a távolról sem mulatságos „magyarázat” még jó ideig fenntartható lett volna, ha a hozzátartozók egy idő után nem kezdik hiányolni fiukat. Ám az aggódó rokonok sehol nem kaptak választ a kérdéseikre – a katonaság hallgatott. Aztán egy idő után mégis szivárogni kezdtek a hírek, többek között a nyilvánosság elől elzárt katonatemetésekről. Az elmúlt hét legfontosabb oroszországi fejleménye talán épp ez volt: a társadalom egy része elkezdett szembesülni azzal, hogy a be nem vallott háborúnak is vannak áldozatai. Ez a felismerés az orosz közvélekedést még nem fordította meg, de a valóság eltitkolása egyre nehezebb. Talán e fordulat érzékelése is szerepet játszott abban, hogy augusztus 27-étől az orosz beavatkozás minden korábbinál leplezetlenebbé vált. És persze szerepet játszott ebben az is, hogy a Kreml mindenképpen megakadályozná a két kelet-ukrajnai bábállam összeomlását. Felszámolódásuk ugyanis azt jelentette volna, hogy Moszkva – legalábbis saját képzete szerint – elveszíti legfőbb nyomásgyakorló eszközét.
Erről azonban egyelőre nem akar lemondani. Hiszen Moszkva mindenáron ki akarja kényszeríteni Ukrajna katonai semlegességét – ez akár érthető és akceptálható is lenne, ha cserébe Kijev garanciát kap arra, hogy szuverén államként, szabadon alakíthatja bel- és külpolitikáját, külgazdasági kapcsolatrendszerét. Fontos orosz elvárás az is, hogy Kijev a szakadárokat fegyverletétel nélkül fogadja el tárgyalópartnerül. Ebben szöges ellentétben áll a két fél álláspontja. Az ukrán vezetés ugyanis tárgyalni – akár az autonómiáról, a nagyobb regionális mozgástérről – a fegyveres ellenállás beszüntetése után hajlandó. Végül pedig Moszkva a Krím kérdésében is szeretne valamiféle hallgatólagos modus vivendire jutni. Nemcsak a félsziget megbízható és folyamatos víz- és energiaellátása okoz gondot, de a szankciók számos, helyben érdekelt orosz céget hoznak nehéz helyzetbe. Egy azonban biztos: destabilizálni mindig könnyebb, mint tartós biztonságot és kiszámíthatóságot teremteni. És nemcsak könnyebb, de többnyire jóval olcsóbb is. Mintha Moszkva taktikája is épp ezen alapulna.
