Ezt azért úgy nagyjából sejteni lehetett: a jobbközép nyer, és/mert a baloldal képtelen összeszedni magát, a szélsőjobb pedig alatta marad saját várakozásainak. A francia parlamenti választások vasárnapi, második fordulója már csak árnyalni fogja a képet, és csupán az derülhet ki, hogy melyik oldalnak vannak nagyobb, mozgósítható tartalékai az első fordulós távolmaradók körében, illetve hogy a kommunisták képesek lesznek-e önálló parlamenti frakciót alakítani.Néhány hete csak az első elnökválasztási forduló sokkjának, amikor a szocialisták jelöltje, a rögtön utána végleg visszavonuló eddigi miniszterelnök, Lionel Jospin Le Pen mögött csak a harmadik helyre futott be, és ezzel kiesett a versenyből, majd pedig a baloldali szavazók a köztársaság becsületének megmentése érdekében - amúgy igen derék módon - Chiracra szavaztak. A jobbközép ezután létrehozta kormányát, Jean-Pierre Raffarinnel az élén. Raffarin viszonylag kevéssé ismert, vidéki karriervonalon futó politikus, akinek a kinevezésével a franciáknak az etablírozott politikai elittel szembeni utálatát tartották szem előtt Chirac környezetének tagjai - mindenekelőtt az ugyanezen elithez tartozó Alain Juppé 1995-1997 közötti technokrata miniszterelnök, a korabeli közutálat első számú célpontja. Juppé hozta össze azt a mozgalmat vagy micsodát is, amelynek segítségével a jobbközép az Unió az Elnöki Többségért (UMP) nehézkes elnevezés alá tömörülve egy kivételével az összes kis pártot
egy akolba terelte
- az első fordulós eredmények szerint tisztes sikerrel.
A lapzártakor rendelkezésünkre álló adatok szerint az UMP szavazóinak arányát is meghaladta a nem szavazóké - közel 36 százalék, az elmúlt évtizedek egyik mélypontja. Habár egy hónappal a mindig is sokkal nagyobb választói érdeklődést keltő, drámai elnökválasztás után ezen olyan nagyon nincs is csodálkoznivaló. A franciák számára a parlamenti választás tétje amúgy is az volt, hogy akkor most elvbarátaival együtt politizálhat-e majd az elnök, és akkor valamilyen karaktere legalább lesz a parlamenti többség (tehát a kormány) és az államfő együttesének, vagy marad a jobboldali elnök és a baloldali kabinet eddigi, zord hangulatú együtt-tökölődése, aminél sokak szerint nincs rosszabb megoldás. Tehát a jobbközép sokak számára a kisebbik rosszat jelentette, amihez ha hozzávesszük a szétesett és elarctalanodott szocialisták elbizonytalanodását, nem nehéz elképzelni azt a megkeseredett szájízt, ami végül a nagyarányú választói közömbösséghez vezetett. Az azért sejthető, hogy a távolmaradók körében az amúgy inkább balra húzó szavazók alkotják a nagyobb tömeget. Ami a szocialista tábor elszerencsétlenedését illeti, valószínűleg már vagy kétszer körbefutotta a világsajtót Francois Hollande első titkárnak a választásokat néhány nappal megelőző egyik interjúrészlete, amelyben a derék szocialista politikus súlyos nehézségeket jósolt Raffarin miniszterelnöknek a kormányprogram megvalósításával kapcsolatban - feledve mintegy, hogy a program igazi beindításához akkor még mindenképpen hiányzott egy apró kis előfeltétel: nevezetesen a választási győzelem. És valóban úgy tűnik, hogy a szocialisták
egy percig sem gondolták komolyan,
hogy esetleg győzhetnének is. Jó, nem is gondolhatták, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy a párt most, az elnökválasztási kudarc után egész egyszerűen nem létezik mint programalkotásra képes entitás. Mit is mondhattak volna: vizionálhatták a mindenféle korábbi korrupciós ügyekben sáros Chirac által irányított erős jobboldali kormányzat rémségeit, előhozakodhattak homályos, populista munkásvédő jelszavakkal. De hát a párton belül még az sem világos, hogy a fentiek helyett esetleg tudomásul lehetne venni a munkásosztály mint olyan felolvadását, és egyfajta modernizáló, szélesebb körű - a középrétegek felé nyitó - népszerűségre számot tartó programot adni.
Említést érdemel még a szélsőjobb vártnál gyengébb szereplése (kb. 13 százalék), ami viszont azt erősíti meg, hogy az első elnökválasztási fordulóban Le Pent igenis a hamar hevülő és még hamarabb hűlő protesztszavazók emelték rövid időre a magasba, hogy most még az öt évvel ezelőtti parlamenti választási eredményéhez se segítsék hozzá.
A szocialisták - szélesebben: a baloldal - számára nem hozott különösebb hasznot a laza választási együttműködés a kommunistákkal és a zöldekkel, mivel az utóbbiak elég gyengén muzsikáltak - tehát innen nem remélhetnek mozgósítható tartalékokat. Hogy aztán az első fordulós nem szavazókat ki és mennyiben tudja megmozgatni, ez természetesen kiszámíthatatlan. Akárhogy is, a legvalószínűbb, hogy nagyjában-egészében maradnak most már a vasárnap kirajzolódott arányok. (Amely arányokkal kapcsolatban megjegyzendő, hogy Párizs kicsit mást mutat, mint az ország egésze: egyfelől itt jóval nagyobb arányban szavaztak, mint az ország többi részében, másrészt a szocialista jelöltek is jobban szerepeltek az országos átlagnál.)
A vesztes baloldal most legfeljebb azzal nyugtathatja magát, hogy (többek között az EU-kötelezettségek kényszerítő ereje miatt) a következő években aligha lesz túl hálás feladat eligazgatni az országot, adókat csökkenteni, reformálni az egészségügyet, a közoktatást, a nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszert. Ebből a perspektívából szemlélve akár még fel is lélegezhetnek, hogy kaptak pár évet saját házuk tája rendbetételére. Ennek az időszaknak egy jó része persze azzal telik majd, hogy a szocialisták vezető politikusai, Dominique Strauss-Kahn volt pénzügyminiszter, Laurent Fabius korábbi kormányfő, a már említett Francois Hollande (és mások) kialakítsák maguk között az új erősorrendet, amelynek a következő, 2007-es elnökválasztási jelölés a célja. Hogy aztán ez a viaskodás elősegíti-e egy "korszerű baloldal" létrejöttét azok után, hogy a kommunisták feltartóztathatatlanul menetelnek a történelmi süllyesztő felé - ez majd szép lassan kiderül.
- kovácsy -
