Füstbe mehet a példamutatónak szánt német marihuánalegalizáció

Külpol

Példamutató intézkedésnek indult a fű "kifehérítése" Németországban, végül az átgondoltnak tűnő tervek körül mindent elrontottak Olaf Scholzék. A jelenlegi helyzetben egyetlen szereplő maradt érintetlen: az eredetileg felszámolni kívánt feketepiac.

Tavaly márciusban egész Európa izgalommal fogadta a hírt, hogy a német parlament támogatta a kannabisz legalizációját. Április 1-je óta a 18 éven felüli személyek maximálisan 25 gramm kannabiszt birtokolhatnak, de csak saját fogyasztásra. Egy-egy lakásban legfeljebb három tő kendert termeszthetnek, ugyancsak kizárólag saját fogyasztásra, és legfeljebb 50 gramm mennyiségben. A kifejezetten progresszív javaslatot azzal támasztotta alá a reformokat kezdeményező Karl Lauterbach szövetségi egészségügyi miniszter, hogy az elmúlt tíz évben megduplázódott a 18 és 25 év közötti fogyasztók száma az eddigi törvények ellenére is, úgyhogy inkább a használókat óvnák meg, illetve az értelemszerűen az ilyen helyzetben szárnyaló feketepiaccal vennék fel a harcot. A törvény megalkotását nemcsak a németországi statisztikák támasztották alá, hanem a társadalmi valóság is: bár tartományonként és városonként eltérő, összességében a marihuánafogyasztást nemcsak a társadalom nem gondolja említésre méltó dolognak, de Berlinben a rendőrség már tényleg csak akkor csapta hozzá a büntetési tételekhez, ha amúgy is csinált valami mást a fogyasztó, és nagyon meg akarták büntetni. Innen nézve még felesleges munkát is megspórolnak egy olyan társadalomban, ahol a hétköznapi élet része a füvezés korosztálytól függetlenül.

 
Karl Lauterbach sajtótájékoztatón magyarázza a javaslatot
Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan
 

Nagy akarás

Bár az ellenzékbe szorult CDU/CSU kifejezetten ellenezte az ötletet a kormánykoalíciót azzal támadva, hogy feleslegesen erőlteti a zavaros legalizációs tervezetet, valójában épp az tartott három évig, hogy körültekintően akartak eljárni – azon túl persze, hogy Németország első számú problémája nem ez. Derültséget keltett az egész projektet köztudottan ellenző Olaf Scholz  kancellár nyilatkozata is: ő maga azt állította, soha életében nem próbálta a füvet, és igazából másoknak sem javasolná. Scholz valószínűleg inkább a koalíció egyben tartása miatt ment bele az egészbe, viszont akkor már végig is vitte, mindeközben a kormány különféle szakmai fórumokon is megvitatta a tervezetet. Többek közt ennek köszönhető, hogy elálltak attól: a gyógyszertáraknak és a kifejezetten erre létrehozott boltoknak szervezték volna ki az árusítást, ugyanis ettől az Európai Unióban valószínűleg megnőtt volna az export. Bár Magyarországról egészen furcsa ilyen látni, de a tervezetet még EU-s normakontrollra is elküldték, és ott derült ki, hogy kvázi ütközik az uniós joggal.

Németország számára ott volt egy negatív előkép is a szomszédból, ugyanis nem akarták elkövetni Hollandia hibáit. Bár ott már az 1970-es években dekriminalizálták a fűfogyasztást, jó ideje pedig kifejezetten erre a célra létrehozott coffee shopokban lehet szívni, a rosszul megtervezett döntés nemcsak Amszterdam turizmusának átalakulását eredményezte, hanem kicsit csapdahelyzetbe is lavírozta a hollandokat. A termesztés ugyanis nem engedélyezett, ez pedig végeredményben mégiscsak a feketepiac életben tartását szolgálja, ráadásul úgy, hogy coffee shopokban már hirtelen “kifehéredik” az üzlet legvége.

A német kormány számára az is fontos volt, hogy szakítson a szokásos liberális érveléssel a bevételekkel kapcsolatban: nem akartak rá nagy adót kivetni annak érdekében, hogy versenyképes legyen a feketepiaci árakkal. Szó volt amolyan “nemzeti gandzsaboltokról” is, amelyek államilag licenszelt termelőktől árulhatták volna a füvet. A kormány ötleteiből aztán gyakorlatilag semmi nem lett.

Nyögés

Az áprilisi legalizáció ugyanis már annyira át lett alakítva, hogy közelebb áll egy sima dekriminalizációhoz: tarthatunk magunknál, de az nincs igazán tisztázva, hogy ha nem otthon termesztjük, akkor mégis honnan van. Áthidaló megoldásként találták ki a nonprofit termesztő klubokat: ezeknek maximum 500 tagja lehet, akik termeszthetnek, továbbá eladhatnak napi 25 grammot, de az is kikötés volt, hogy a növény hatóanyag-tartalma ne haladja meg a tíz százalékot. A törvény még visszamenőlegesen is megbocsátó lett, hiszen azok, akiket korábban elítéltek 25 gramm alatti mennyiség birtoklásáért vagy termesztéséért, kérvényezhetik büntetésük visszamenőleges törlését. Természetesen leállították a már folyamatban lévő ügyeket is.

 
A német parlamenti felsőház tagjai szavaznak a törvényjavalatról tavaly márciusban
Fotó: MTI/EPA/Filip Singer
 

A németországi fűlegalizációra tehát volt társadalmi igény, volt hozzá eltökélt kormány, volt mögötte előkészítés, csak az ezzel járó siker maradt el: a szociáldmokrata-zöld-liberális koalíció ugyanis időközben különféle okok miatt nemcsak válságba került, de novemberben fel is bomlott. Talán az ennél égetőbb problémák miatt is tulajdonképpen a legalizáció után azonnal elkezdõdött az a fajta töketlenkedés, ami minden, csak nem az a bizonyos német precizitás. A termesztő klubok például nagyon jó ötletnek tűntek, de a hatóságok forró krumpliként dobálták egymásnak az engedélyezésüket, amit csak tovább nehezített, hogy tartományi jogkörökről lévén szó, nagyban múlt az aktuális tartomány vezetőin. A boltokból ezért semmi sem lett azóta sem, de a termesztői klubokból is csak nagyon kevés tudott ténylegesen létrejönni. És ez nem kifejezetten a túlzottan konzervatív helyi vezetőkön múlik: Clara Herrmann, Berlin Friedrichshain-Kreuzberg kerületének polgármestere a Politicónak például azt nyilatkozta, még a jogi eszközeik sincsenek meg arra, hogy meghatározzák az engedélyek kiadásához szükséges feltételeket, törvényi rendeletet viszont senki nem akart hozni. Emiatt lett a jól átgondoltnak tűnő törvényből félmegoldás: még a legalizáció mellett érvelő jogászok szerint is teljes félreértés volt, hogy

tulajdonképpen a második lépést tették meg az első előtt azzal: nem az árusítás körülményeit tisztázták, hanem a fogyasztásét.

Április után pár hónap alatt sikerült eljutni oda, hogy mintha az állam valójában a legális fű ellen küzdene: többek közt betiltották a klubok ernyőszervezetbe való tömörülését, így az eleve nagyon nehéz adminisztráció körüli ügyeket sem tudják egységesen intézni. Így természetesen az sem reális, hogy árban versenyezzenek a feketepiaccal, ami főleg marokkói és spanyolországi forrásokból tudja olcsón szerezni a saját portékáját.

A megszokott illegalitás

“Egyelőre semmire nem volt kihatással a legalizáció. Klubok nem nagyon vannak, ami meg van, az tényleg a nagyfogyasztóknak éri meg. A feketepiac és az orvosi marihuána pörög továbbra is, illetve páran nekiálltak termelni, mert a német időjárási körülmények közt szabadtéren is meglepően jó eredményeket lehet elérni” – mondta a Narancs.hu-nak egy saját bevallása szerint válogatott ügyfélkörrel dolgozó díler.

Érdekesség, hogy bár valójában nem ez volt a cél, az orvosi marihuána kiváltja a nem is nagyon létező legális árusítást: jelenleg akár online is fel lehet iratni receptre, amit online gyógyszetárakban is ki lehet váltani, hogy aztán postán kapjuk meg. Erről a lehetőségről németországi megszólalóink egyaránt pozitív tapasztalatokról számoltak be. “Ahogy az Amerikában lezajlott »igazi« legalizáció előtt, úgy itt is felírják nagyjából bárkinek, aki kéri” – vázolta a helyzetet egy Németországban élő magyar forrásunk.

Van tehát egy teljesen félbehagyott fűlegalizációs projekt, ami tulajdonképpen megnehezítette a fűhöz jutást annál, mintha a szokásos illegális forrásoktól vásárolná az ember, és van egy felbomlott kormány, ami miatt hosszú idő után februárban előrehozott választást kell tartani Németországban. A marihuána helyzete már csak azért is kiszámíthatatlan, mert az teljesen kizárt, hogy a jelenlegi kormánykoalíció maradna, viszont a közvélemény-kutatások szerint a legerősebbnek mért CDU/CSU komoly koalíciókényszerbe fog kerülni azért, hogy a szélsőjobboldali AfD-t továbbra is karanténban tudja tartani. Ugyanakkor a jobbközép párt nyíltan vissza szeretné vonni az egészet. A november közepén a Bundestagban lezajlott vitában viszont kiderült, rajtuk kívül mindegyik potenciális koalíciós paratnerük támogatná a legalizációt. Egyedül az AfD ellenezte még a jelenlegi parlamenti pártok közül, tehát ebben velük kéne szövetségre lépni. A februári választáson valószínűleg bekerül még a Bundestagba egyszemélyes projektként működő szélsőjobbos Bündnis Sahra Wagenknecht, vagyis Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) is, de a – magát érdekes módon baloldali konzervatívként aposztrofáló – párt ebben mintha véleménnyel sem rendelkezne. Sokatmondó, hogy a formációt vezető Sahra Wagenknecht tulajdonképpen minden kérdésre válaszol az interneten, de a marihuána szabályozásának kérdését cikkünk írása idején egy kérdezz-felelek oldalon egyáltalán nem kommentálta az erre irányuló szavazói érdeklődésre sem.

Hacsak nem történik valami csoda, a német marihuánalegalizáció elbukása hosszú időre vissza fogja vetni az ilyen irányú kísérleteket, és marad az eddigi középutasság: egyelőre ugyanis Európában gyakorlatilag csak Magyarországon nincs lehetőség a füvezésre, nálunk még a rákbetegeknek sem írthat fel az orvos ilyesmit. Bár tulajdonképpen Európában – és itthon is – egyre többen füveznek és mindenki tud is erről, a szabályozás miatt a jelek szerint a jövőben is a feketepiacra bízzák a probléma kezelését – majd arra hivatkozva, hogy még a németeknél sem sikerült megoldani.

(Címlapképünk illusztráció)

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.