A vasárnap tartott német tartományi választásokon Türingiában az AfD a szavazatok 32,8 százalékával győzött, így a második világháború óta először tudott nyerni szélsőjobboldali párt Németországban ilyen választáson. Szászországban pedig 30,6 százalékkal lett második az AfD, a CDU alig valamivel előzte meg. Az AfD jó szereplésének okait sokan és sokféleképp elemezték már évek óta: úgy tűnik, se a politikai karantén, se a kifejezetten a náci időket idéző botrányok és szervezeti gondok sem tudják megállítani az Európai Parlamentben amúgy a Mi Hazánkkal közös frakcióba tömörült társaságot. Az eredmények nyilván a keletnémet tartományokat reprezentálják, ahol egyébként is látványosan jóval erősebb a radikális partok irányti igény, mint a stabilan centrista egykori NSZK-ban. Azt, hogy Némtország keleti részén mekkora az elégedetlenség és a valami teljesen újra való igény, azt nem is annyira az AfD kiemelkedő szereplése mutatja,
hanem az, hogy 74 százalék körüli részvétel mellett Türingiában 15,8, Szászországban pedig 11,8 százalékot ért el, ezzel mindkét helyen harmadik lett egy BSW nevű, pár hónapja létező párt.
Az eredmény azért is megdöbbentő, mert a jelenleg kormányzó balközép szociáldemokraták és a zöldek is óriásit buktak mindkét tartományban egyszámjegyű eredményeikkel, erős maradni a hagyományos pártok közül tehát csak a kereszténydemokrata CDU tudott. Ha ők komolyan gondolják a szélsőjobb karanténban tartását, akkor szükségük lesz a BSW-re, ami első ránézésre egészen hihetetlen koalíciónak tűnik.
Ahhoz, hogy mennyire hihetetlen, elég csak a BSW-vel foglalkozni. A párt a 2020-as évek trendjeinek megfelelően igazi one man show, de akkora, hogy még a nevük is csak egyetlen emberről szól: Bündnis Sahra Wagenknecht, vagyis Sahra Wagenknecht Szövetség, amit a hivatalos név még az „ész és igazságosság” szlogennel is támogat. Ebből talán ki is lehet találni, hogy a vezetője az iráni apától és német anyától származó Sahra Wagenknecht, aki a választás után arról beszélt, első nekifutásra soha nem szerepelt még párt ilyen jól tartományi választáson. Nem beszél a levegőbe: a Deutsche Welle már hétfőn arról írt, hogy sikere az egész politikai helyzetet megváltoztatja Németországban, és valószínűleg nem túloznak. Wagenknecht a baloldaliság elmúlt évtizedeinek egyik legnagyobb fellegvárában alakíthatja meg azt, amit ez jelent. A kifejezetten balos közegben évek óta visszatérő vita, hogy a baloldali pártok és mozgalmak túlzottan beleszerettek a közegre jellemző identitáspolitikai toposzokba: vita a transzneműségről, hangsúlyozottan zöld életmód, a feminizmus különféle ágazatai, és úgy nagyjából minden, amit woke-nak szokás hívni, függetlenül attól, valójában mennyire létezik egyáltalán woke. Arról nyilván lehet vitázni, hogy ezekkel témákkal jó vagy rossz-e foglalkozni, de azzal nehéz vitatkozni, hogy a monománia tulajdonképpen egy kicsi, de jól kereső közösség szubkultúrájává tette a baloldaliságot, miközben több hangadójuk is felrótta, hogy épp az eredetileg képviselni hivatott kisemberekkel vesztették el a kapcsolatot. Minden jel szerint erre az attitűdre érzett rá Sahra Wagenknecht, aki az évről évre jelentéktelenedő baloldali Die Linkéből előbb kizáratta magát, majd saját pártot alapítva fel is zabálta egykori pártját. A jó szereplés nem előzmény nélküli, hiszen már a nyári EP-választáson is 6,2 százalékot szereztek.
A kommunista párthoz a berlini fal leomlása előtt pár hónappal, 19 évesen csatlakozott Waganknecht tulajdonképpen feltalált egy oximoront: a balodlali konzervativizmust, ahogy ő maga jellemezte politikáját.
Ez a kifejezés annyira furcsa, hogy tulajdonképpen bármit mögé képzelhetnénk, mint ahogy az 55 éves egykori EP-képviselő is teszi, nemcsak az ország fősodrú pártjának dominanciáját letörve, de a 20. századi bal-jobb ellentétet is meghaladva. Ez nyilván tűnhetne valami őrületesen pozitív jelenségnek is, de közelebbről megnézve azért vannak olyan problémák a politikussal és egyelőre mikroméretű szervezetével, amelyek miatt nem lehet örülnünk.
A politikus első körben amolyan „avokádólattés” stílusban jelötle ki az új ellenséget: az „életmód-baloldalt”, akik csak azzal foglalkoznak, hogy újrafelhasználható pohárból igyák a kávét, és megfelelő biotermékeket vásároljanak a termelői piacon valahol Berlinben, és nagyon figyelnek arra, hogy erkölcsileg megfelelő nézeteik legyenek Ukrajnáról vagy a klímaváltozásról, miközben ezeket a nézeteiket magától értetődő igazságokként erőltetik rá mindenki másra. Közben a zöldeket kárhoztatja, amiért a tiszta energiára irányuló törekvés jegyében dezindusztrializálták az országot, és
határozottan jó ötletnek tartaná, ha Németország szorosabb kapcsolatot tartana fenn Vlagyimir Putyin rezsimjével.
Menekültkérdésben is van persze álláspontja: le a Wilkommenskulturral, és ne jöjjenek menekültek Németországba. Ha az olvasó sem tudja megkülönböztetni ezeket a kijelentéseket a modern szélsőjobb szokásos toposzaitól, akkor nem lő nagyon mellé, hiszen az AfD-n belül is radikálisnak számító türingiai pártvezetőt, Björn Höckét például annyira lenyűgözte kollganője álláspontja – főleg Putyinnal kapcsolatban –, hogy egyszer felhívta őt, és azt kérte, csatlakozzon hozzájuk. De az is sokatmondó, hogy amikor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök júniusban beszédet mondott a Bundestagban, az AfD-frakció nagyrészével együtt ő is felállt, és elhagyta a termet. A magyarázat szerint „az összes tűzszünetre és tárgyalásos megoldásra vágyó ukránnal érzett szolidaritásból” történt mindez, ami már csak azért is visszás, mert a felmérések szerint Ukrajnában ma sem különösebben népszerű gondolat a fegyverletétel.
Sahra Wagenknecht ennek ellenére baloldalinak mondja magát: a jobboldali szociálpolitikája mellett ugyanis kifejezetten baloldali közjóléti programja van, és ő maga is ezt hangsúlyozza szóban: a Politico újságírója megkérdezte, lát-e hasonlóságot közte és Marine Le Pen vagy más radikális jobboldali pártok közt. A beszámolók szerint őszintén meglepődött a kérdésen, ugyanis szerinte ezek a pártok vele szemben nem képviselik a „kisembereket”, ő pedig baloldaliként a gazdasági egyenlőtlenségek elleni küzdelemre összpontosít, miközben fontosnak tartja a „hagyományokat, stabilitást és biztonságot” középpontba helyező szociálpolitikáját. Ez utóbbi szempontokat álláspontja szerint eleve hiba volt átengedni a jobboldalnak.
De mit is ért hagyományok, stabilitás és biztonság alatt? Nagyjából ugyanazt, mint az AfD, de különféle ATV-s tévéműsorokból itthon is látható módon szavak szintjén máshonnan jut el oda mindig, hogy a fasisztáknak van igazuk: szerinte a bevándorlók például tényleg jobb életet érdemelnének, de azért ne érkezzenek az országba, mert egyszerűen nincs több hely, illetve árt a jójéti államnak, ha nem elég homogén. „Minél erősebb a jóléti állam, annál nagyobbnak kell lennie az összetartozásnak. Ha az embereknek nincs kapcsolata azokkal, akik szociális ellátásban részesülnek, akkor egy bizonyos ponton megtagadják ezek kifizetését” – mondta Berlinben. Máskor a törvény szerinti nem megváltozatását könnyítő, év elején elfogadott törvénynek ment neki, nevetségesnek és veszélyesnek leírva azt, hiszen csak a gyógyszerlobbi számára előnyös.
Vlagyimir Putyin háborúját és persze azt is elítéli, ami Ukrajnában történik, de azért fontosnak tartotta kiemelni, hogy az orosz féltől logikus a NATO terjeszkedésének elutasítása, miközben maga a NATO nemhogy a békéért nem dolgozott, de csak fokozta a feszültségeket, a háború gyors lezárása érdekében pedig az Ukrajnának nyújtott német támogatások azonnali leállítását sürgeti.
2022-ben a Bundestagban már azért kritizálta hangosan a kormányt, amiért „példátlan gazdasági háborút indított a legfontosabb energiaszolgáltatójuk ellen”, követelve, hogy minden szankciót vonjanak vissza, amit az oroszokra kivetettek.
Mivel Magyarországon élünk, ezért természetesen érdemes kiemelni, hogy a pártelnök nyáron nagyon lelkesen állt be Orbán Viktor politikája mögé is: a magyar miniszterelnök békemissziónak hívott kalandozásai során videóüzenetben támogatta Orbánt, miután a kormányfő a soros uniós elnökséget felhasználva Moszkvába látogatott Vlagyimir Putyinnal tárgyalni. A BSW vezetője egy tévévitában is elmagyarázta, hogy ez a helyes út: „Az, amit Orbán csinált, végre kísérlet volt arra, hogy egyáltalán minden oldallal beszéljünk, és behozzuk a képbe Kínát is, amelynek masszív befolyása van Oroszországra” – mondta. (A támogatás hírét egyébként a cikkünk alanyához világnézetileg elég sok mindenben hasonlító Schiffer András tartotta először fontosnak megosztani Facebookon.)
Sahra Wagenknecht megjelenése abban nem mutatott újat a világpolitikában, hogy sokszor nehezen ellenőrizhető, máskor egyenesen hazug kijelentéseket tesz különböző geopolitikai kérdésekben. Abban azonban igen, hogy ezekre és a létező és jogosnak tűnő problémákra építve építi fel a személyes brandjét. Ez a párt ugyanis továbbra is csak ő, és a Politicóban megjelent interjúja alapján nem is tervez sokkal több embert bevenni: ő a párt névadója, a párt arca, az ő népszerűsége a párt népszerűsége. De a lap arra is rámutatott, hogy van itt más is a személyi kultusz építésén túl: az, hogy megtörve a hagyományos pozíciókat, gátlástalanul válogat a radikális jobboldal kedvenc témái és megoldásai közül, és valami kifacsart magyarázat kíséretében adoptálja őket. Mint rámutattak, ez nem példa nélküli, csak az irány új: Donald Trumptól kezdve a Fideszen át az AfD-ig rengeteg szélsőjobboldali politikai erő nyúlt le nagy sikerrel korábban kifejezetten a baloldalhoz tartozó témákat, arra viszont eddig csak ritkán volt példa, hogy valaki balra húzza át például a xenofóbiát. A kérdés nem is igazán az, hogy beilleszthetők-e ezek a dolgok a folyton változó világnézetbe, hanem az, hogy van-e még értelme így jobb- vagy baloldalizni.
Az, hogy hosszú távon mi lehet ennek a pártnak a kifutása, tisztázatlan egy évvel a németországi választás előtt, amelyen valószínűleg kancellárjelöltként fog indulni, de a személyi kultusznál van itt valami sokkal ijesztőbb. 2023 áprilisában a Washington Post számolt be róla, hogy Oroszországban már kidolgozták a terveket az AfD-ből, a BSW-ből és még pár szélsőbaloldali erőből álló politikai front támogatására, és ennek részeként magas rangú orosz tisztviselők léptek kapcsolatba egy Wagenknechthez közel álló személlyel. A politikus cáfolta, hogy bárkivel is együttműködött volna. Ez akár igaz is lehet, de a saját személyes kapcsolatai nem ezt mutatják: a Der Spiegel képrenyőfotókra hivatkozva állítja, Wagenknecht jelenleg is kapcsolatban áll volt férjével, Ralph Thomas Niemeyerrel, aki nemcsak a hol monarchista, hol csak simán szélsőjobboldali Birodalmi Polgári Mozgalom tagja, és 2023-ban az orosz kormány több képviselőjével is találkozott Moszkvában, hogy tárgyaljanak a leendő német kormányról. Tavaly márciusban a rendőrség házuktatást tartott a férfi müncheni lakásán, a razzia napján pedig Niemeyer Moszkvában élőben jelent meg az orosz propagandatévében, az RT-n úgy, mint egy német ellenzéki csoport állítólagos vezetője, aki Németországban „Ororszország utolsó kapcsolattartója”. Érdekes házasság, amit ránézésre, úgy tűnik, egy dolog tartott össze: az oroszok mértéktelen szeretete. Hogy ez Németországban mennyire tud uralkodó nézetté válni, az nagyjából egy év múlva biztosan kiderül.
