Az ellenzéki győzelem a végleges és a még csak feltételezett adatok alapján is egyértelmű, jelentősége azonban erősen viszonylagos. 45 gazdátlanná vált mandátum sorsáról lehetett dönteni, ami nem számottevő mennyiség a 664 képviselői poszthoz képest, amelyeknek a negyedét ráadásul az alkotmány értelmében eleve a hadsereg képviselőinek tartják fenn. Ebből a 45 mandátumból viszont 43-at szerzett meg az Aung San Suu Kyi (magyarul Ang Szán Szu Csí) vezette Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) - még az új fővárosban is, ahol a szavazók többsége "állami ember". Ez az a párt, amely 1990-ben megnyerte a választásokat, a katonai vezetés azonban érvénytelenítette az eredményt, az egy évvel később Nobel-békedíjjal kitüntetett Ang Szán Szu Csít pedig azóta lényegében folyamatosan házi őrizetben tartotta. Követői egy részét bebörtönözte, akárcsak a későbbi tiltakozó megmozdulások (legutóbb a 2007-es, a benne részt vevő buddhista szerzetesek ruhájának színe után "Sáfrány forradalomnak" is nevezett hatalmas tüntetések) irányítóit.
2010-ben a katonai vezetők egy része polgári ruhát öltve alakított új kormányt, amelynek a támogatására létrehoztak egy állam-, illetve hadseregpártot is, A Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Pártja (USDP) néven. Ugyanebben az évben - 1990 óta először - vaskos csalásokkal terhelt választásokat tartottak, amelyeket az NLD bojkottált, így a parlament összetételét csak néhány kormánybarát nemzetiségi képviselő színesítette (vö. Ruhacsere, MaNcs, 2010. november 11.).
Úgy tűnt akkor, hogy az 1989-ben Mianmari Szövetségi Köztársaság névre keresztelt, immár több mint hatvanmillió lakosú országban (demokratikus parlamenti jóváhagyás híján az ellenzék nem használja ezt az elnevezést) minden marad a régiben a politikai elnyomástól kezdve a szegénységen és lakossági kényszermunkán át a nemzetiségek által lakott határvidékeken zajló polgárháborúig. Mindenesetre az ellenzék vezetőjének házi őrizetét feloldották, 2011 májusában pedig a szintén tábornokból lett új államfő, Tein Szein amnesztiát hirdetett, amely azonban csak néhány politikai foglyot érintett. Három hónappal később aztán
meglepő fordulat
történt: Tein Szein találkozott Ang Szán Szu Csível, aki később többször is úgy értékelte, hogy az államfő komolyan elkötelezett a reformpolitika mellett, úgyhogy a nyugati sajtóban olykor már Burma Gorbacsovjaként kezdték emlegetni. Mindezek után az NLD engedett korábbi elutasító álláspontjából, amelynek az volt a lényege, hogy miután a hatalom csak látszatengedményekre hajlandó, mindenfajta ellenzéki közeledés vagy engedmény e látszatot hitelesítené. Ez önmagában nem feltétlenül rendítené meg a burmai vezetést, viszont a tényleges reformoktól okkal várhatja az országgal szembeni szankciók feloldását. Hogy ez mennyire így van, már decemberben beigazolódott, amikor decemberben több mint ötven év után ellátogatott az országba az amerikai külügyminiszter. Hillary Clinton az elnökkel és az ellenzék vezetőjével is tárgyalt, most pedig küszöbön áll a két ország között a nagykövetcsere.
Az új, népbarát politika példái között szokás említeni annak az észak-burmai vízierőmű-beruházásnak a leállítását, amely nagyrészt Kína áramellátását segítené - igaz, kínai pénzből -, miközben Burmában csak a lakosság 20 százaléka jut elektromossághoz. Ez főleg az érintett térségben váltott ki tiltakozásokat, de talán Pekinget sem csak paranoia gyötri, amikor összefüggést gyanít helyi monopóliumának megrendülése és a Rangun-Washington-közeledés között. Azóta viszont Kína máris változtatott a burmai lakossággal szembeni attitűdjén, és létfontosságú csővezetéke nyomvonalán, amely Burmán át jelentősen lerövidítené számára a közel-keleti olaj útját, immár kártérítéseket fizet, iskolákat, egészségházakat épít. Az Egyesült Államok viszont aligha bánná, ha bevonhatná Burmát a tágabb baráti körébe (jól jönne az általa sikerrel támogatott demokratizálódás Obamának is az őszi elnökválasztáson), és ezáltal szorosabban szemmel tarthatná Kína térnyerését. Ehhez persze fokozatosan fel kellene oldani a szankciókat, fenntartva azért a nyomást Tein Szein kormányán, amelynek másfelől nyilván bizonyítania kell a katonai vezetés előtt a reformkurzus sikerességét. Szükség volna ehhez gazdasági sikerekre, a nyomorúságos életszínvonal emelésére is, amiben megint csak kulcskérdés, hogy megjelenjen az országban a külföldi tőke.
A többtényezős egyensúlyozó manőver további elemét alkotják a nemzetiségek. Burmában a legnagyobb népcsoport, az ország nevét is adó bamarok mellett több mint 130 etnikumot tartanak számon, amelyek becslések szerint a lakosság több mint 30 százalékát teszik ki. A nagyobb lélekszámúak közül még tavaly is tizenegy vívott fegyveres harcot az önrendelkezéséért, illetve részesedésért a területén található nyersanyaglelőhelyek jövedelméből. Százezrek menekültek át a thaiföldi határ túloldalára az egyes esetekben már az ország 1948-ban történt függetlenné válása óta zajló polgárháború elől. Tein Szein hivatalba lépése óta saját közlése szerint valamennyivel kapcsolatba léptek, többel (legutóbb a keleti határvidéken, a karenokkal) fegyverszüneti megállapodást is kötöttek, másutt viszont újabban is voltak összecsapások - például az északi kacsin felkelők esetében, akiket az államfő utasítása ellenére támadtak meg a hadsereg egységei.
A burmai haderő főparancsnoka a mostani időközi választásokat megelőző napokban a katonák politikai szerepének fenntartásáról és az alkotmány védelméről beszélt. Az NLD viszont éppen az alkotmány megváltoztatását akarja kezdeményezni a parlamentben. A legjobb esetben is hosszadalmas egyensúlyozgatás, húzd meg, ereszd meg az, amire számítani lehet.
