Geréby György: Az Európa-kaland

publikálva
2003/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző filozófus, a CEU oktatója.

A szerző filozófus, a CEU oktatója.

n "Az eretnekek és az utópisták, a kekecek és a próféták molesztálásától ments meg minket, Urunk!" Egészséges lélek ekképp fohászkodna Laurentius Tenderenda egyházköltővel, Hugo Ball, az amatőr teológus és dadaista vizionárius regényének hősével, szemlélvén a hazai politikai elit bénázását, amint felemás csábtáncot lejt Európa oltára előtt. Vannak szólamok, van koreográfia és van zene is, de az összkép mégis leginkább az észak-ukrajnai bányászegyüttes fellépését idézi. A tánckar jobbján állókon az látszik, hogy vagy a gázsit keveslik, vagy a primadonnára féltékenyek, esetleg a ritmusérzékük sem tökéletes, de az biztos, hogy félszívvel csinálják azt, amit nem csinálniuk nem lehet. Eközben a tánckar bal felén a lelkesedés ugyan kétségtelen, de mozgásuk kecsessége mintha arra utalna, hogy vigaszágon kerültek a balettiskolába.

Kapkod tehát az istenadta magyar politikai osztály, és ez nem is csoda. A kishitű kormányzat az utolsó hónapokban próbálta meg behozni mindazt, amire minimális önbizalommal és előrelátással már évek óta felkészíthette volna a "lakosságot", no meg az államigazgatást, hogy a jámbor nép például meg is tudja pályázni azokat a pénzeket, amelyeket ígérgetnek neki. Az eredmény így az a nagyon is kilógó lóláb lett, hogy bizony nagyot ugrunk az ismeretlenbe. S ha csak saját elkövetkező munkájukra gondolnak a politikai és kormányzati elit tagjai, akkor sem csoda, ha lámpalázat éreznek. A képviselők, a kormányzati és pártemberek nyelvtudása, társasági modorának pallérozottsága és világfias jártassága a napi munka új közegében izzasztó helyzetekben lesz kipróbálva, éspedig immár nem a vendégnek kijáró köteles udvariasság vonatkoztatási rendszerében, hanem élesben beinduló feladatok megoldásának akadályfutása során.

Európa meg kicsit másképp működik, mint azt itthon megszoktuk.

A kishitűség miatt kimaradt viták így nem tárgyalhatták, hogy a magyar társadalmi teljesítmény képesít-e minket a sikerre. Mert a csatlakozás ehhez a már meglehetősen összeszokott csoporthoz jelentős többlet-erőfeszítést, például sok-sok tanulást fog kívánni, minden szinten. Az a gyanúm, hogy a társadalom elég széles körei még a sportorvosi vizsgálaton sem estek át. Mint közismert, az átlagos hazai komplexitástűrő képesség alacsony értékét csak a konfliktustűrő képesség érteke múlja alul. Még jó, hogy az együttműködési készség sem lóg ki a sorból, mert így legalább kerek a kép.

Feltéve, de meg nem engedve, hogy legalább magunkat még csak-csak ismerjük, de mi is az az Európa, amihez csatlakozunk?

Amikor Bismarck

tette föl ezt a kérdést, az akkori módi szerint azt a választ kapta, hogy "sok büszke nemzet". Trockij Leó már kissé másképp látta a helyzetet. Forradalmi hevülete számára e büszke államok egy vidéki állatkert lepusztult ketreceinek hangulatára hajaztak. Sartre, nem igazán látva túl Franciaországon meg annak is algériai blamázsán, egyenesen Európa végvonaglását vizionálta.

Nem mondhatjuk, hogy ezek a szellemes képek ma ülnének. Az európai államok sokat leadtak büszkeségükből, megváltoztak politikailag, gazdaságilag és kulturálisan. A változások irányáról persze, miért is ne, megoszlanak a vélemények, de ténye tagadhatatlan. És egyúttal vége lett Novalis Nagy Károly birodalmát romantizáló Kereszténység, avagy Európájának (1799) is. Ennek nemcsak az az oka, hogy Európa szekularizálódott, hanem az is, hogy megszűnt a bezártsága. Nemcsak az derült ki, hogy nem keresztény (például lakik benne vagy tízmillió mozlim), hanem az is, hogy a kereszténység nem Európa, mint ahogy egyébként a kereszténység annak idején a Római Birodalommal sem volt azonos.

Persze a tánckar jobboldala dafke is azt düny-nyögi: Európa csakazértis az a keresztény vár, aminek mi nem rése, hanem erős védőbástyája valánk. De már maga is tudja, hogy ez nem így van, lásd az európai alkotmány preambuluma körül folyó vitát.

Európa persze valaha fogalmilag valóban azonos volt a kereszténységgel, de ez a középkor történeti periódusának is csak egy részére volt igaz. Az antik geográfusok kör alakú térképein ugyanis három része volt a lakott világnak: Ázsia, Afrika és Európa. Ennek közepén, a Földközi-tenger, a "mi tengerünk" köré szerveződött a civilizált világ, a Római Birodalom, amely azonban az antikvitás végére kettévált, keleti és nyugati részre. A nyugat a Karoling-birodalom nyomán szerveződött újra, aacheni székhellyel, míg keleten a Bizánci Császárság valójában a Római Birodalom megszakítás nélküli, jogfolytonos képviselője maradt. Amikor tehát Nagy Károly a nyolcadik században birodalmat épített északnyugat felől, akkor nem azonosíthatta minden további nélkül magát a Római Birodalommal, hanem új nevet kellett találnia. A Genezis könyve 9-10. verseinek értelmezése alapján, Sém, Hám és Jáfet területeivel azonosítva a három kontinenst, ekkor születik meg Európa mint Jáfet leszármazottainak a nyugati kereszténységgel szinonim birodalmi fogalma. Kereszténység és Európa annál is inkább egybe fog esni, mert a politikai földrajzi fikció szerint Afrikát és Ázsiát a szaracénok uralják. (Természetesen Bizánc ekkor, 790 körül, amikor Alkuin ezeket a gondolatokat írja, még él, és az arabokat éppen vissza is tudja egy kissé szorítani, de Európa Ibériai-félszigete már éppen arab uralom alatt van, tehát a kép összetettebb, de Alkuin a kor szokásainak megfelelően a lényeget írja, és nem bíbelődik apróságokkal.) A 810-ben kitörő nagy marhavészt aztán már a krónikák minden elfogódottság nélkül egész Európára kiterjedő csapásként írják le, vagy a Toulouse és Cahors határában lezajló hatalmas madárcsatát is a szárnyasok "összeurópai" ütközeteként festik le a megrémült zarándokok.

Európa aztán a Karoling-birodalom megszűnésével megint eltűnik a köztudatból, hogy majd az újabb korban támadjon fel ismét hódító öntudattal. Ezt az eszmét, amely a felfedezések, a tudományos és technikai haladás küldetésére épül, majd a második világháború dönti romba.

Mint tudjuk, a győztes angolszász hatalmak (a keleti térfél szomorú sorsán ez alkalommal ne siránkozzunk) ekkor döntik el, hogy létre kell hozni az egységes (Nyugat-) Európát, amely néhány meszszire tekintő és nagyszabású francia és német politikus tevékenysége nyomán elképesztő fejlődést és egy új politikai modellt produkált. S habár

a Közös Piac,

aztán az Európai Gazdasági Térség gazdaságföldrajzi fogalmak, ehhez kellett valami többlet is. Gazdaságföldrajzi egységek önmagukban nem hoznak létre identitást. Latin-Amerika is gazdaságföldrajzi egység, és a Közel-Kelet is, közös identitásuk mégsem alakult ki.

Hol van és miben áll az európai identitás? Szögezzük le rögtön, hogy nem új birodalomról van szó. Azért, mert valami nagy kiterjedésű, még nem birodalom. Nincs ugyanis egységes irányítása, ami például a közös kül- és biztonságpolitika alapja lehetne. A szervezet nem hódít, hanem vonz, békés eszközökkel és kölcsönös előnyök alapján.

Amikor Denis de Rougemont 1963-ban értekezett Európa mivoltáról, akkor ő még azt állíthatta, hogy Európa alkotta meg a világot. Ma ezt furcsábbnak tartjuk, mint amikor elhangzott.

Európa nem más, mint

egy roppant bonyolult kulturális hálózat

Induljunk el a fent említett Hugo Balltól (1886-1927). Ball, aki Hermann Hesse (1877-1962) barátja volt, Tristan Tzarával (1896-1963) alapította a zürichi Cabaret Voltaire-t. Ball a modern Európa egyik szellemi atyjának bizonyult, többek között, mert megírta a Német értelmiség kritikáját, amely profetikusnak bizonyult. Könyve a keleti kereszténységről, ahová megtért, máig hat, miközben Bakunyin életrajzán dolgozott. Ballt a mélyen konzervatív katolikus kánonjogász, Hans Barion (1899-1973) éppúgy nagyra tartotta és idézte, mint Ball Carl Schmittet (1888-1985), akinek Politikai teológiájáról (1922) írta egyik kései tanulmányát, s aki pedig a maga részéről Barion nagy tisztelőjének tartotta magát. A körök azonban itt messze nem záródnak be. Carl Schmitt, a jobboldal démonikus tehetségű alakja Alkotmánytanában Lukács György Történelem és osztálytudatával vitázik, abban az Alkotmánytanban, amelyet évekkel később az elzárt Scopus-hegyi könyvtárból hozatott elő Izrael igazságügy-minisztere, amikor alkot-mányírásra adta a fejét, s így olvashatta el véletlenül Jacob Taubes (1923-1987) filozófus és apokaliptikus történelemteológus, egy másik nagy teológus, a katolikus Hans Urs von Balthasar (1905-1988) hallgatója és ihletettje, aki megírta a német lélek apokalipszisét (Die Apokalypse der deutschen Seele, 1937-1939), aki viszont a maga részéről Erich Przywarán (1889-1972) keresztül Max Schelerhez (1874-1928) és ismét Heideggerhez (1889-1976) kapcsolódik. Taubes Schmitt-tel egykori barátja segítségével lép kapcsolatba, aki történetesen a Schmitt-tel közeli kapcsolatot ápoló Ernst Jünger (1895-1998) titkára volt, Jünger pedig Schmitt mellett Heidegger barátja. Taubes végül, hosszas lelkitusa után, személyesen is találkozik Schmitt-tel, és csodák csodája, a náci jogászszövetség egykori elnöke legmélyebb értőjének fogja nevezni. Köztudott, hogy Martin Heidegger személye kulcs Rudolf Bultmann (1884-1976), Hannah Arendt (1906-1975), Hans Jonas (1903-1993) és Edith Stein (1891-1942) világához (nem olvasmányélményről beszélek), és persze Husserléhez (1859-1938), aki pedig a lengyel logikai iskolához és Ausztrián keresztül a Monarchiához kapcsolódik. Schmitt másik csodálója nem volt más, mint Walter Benjamin (1892-1940), Gershom Scholem (1897-1982) barátja. Így válik érthetővé az a híres anekdota, amikor Taubestől egy berlini patikában megkérdezik, hogy jól olvassák-e a recepten, tényleg Paulusnak hívják-e. Taubes habozás nélkül azt válaszolja, hogy igen, valódi neve Paulus, de a recepten Taubes áll. Ekképp rezonálhat Taubes olyan mélyen egyszerre Schmittre és annak legnagyobb teológiai ellenfelének és volt bonni kollégájának, az evangélikusból katolizált Erik Petersonnak (1890-1960) érveire, aki a maga részéről Karl Barth (1886-1968) közeli barátja volt, s olyan katolikus teológusokat inspirált, mint Henri de Lubac (1896-1991), Yves Congar (1904-1995) vagy Jean Daniélou (1905-1974), s akivel Rómában Ernst Kantorowicz (1895-1963) tart kapcsolatot. Félelmetes hálója a neveknek, melyekhez a háború utáni Európa szellemiségét meghatározó könyvek hosszú folyóméterei tartoznak, s mely láthatóan a Frankfurti Iskolához éppúgy kapcsolódik, mint a modern katolikus teológia patrisztikához forduló, magát az Atyákon keresztül kifejező irányzatához, összekötve a század legnagyobb szellemi teljesítményeit határokon, az óceánon és felekezeteken átnyúlva, alapszöveteként mindannak, amit modern európai kultúrának nevezünk.

Ne értsük félre a fenti kapcsolatrendszert, amelynek minden alakja önmaga volt, hatalmas, felelősségteljes egyéniség, mindegyik a maga módján. E kapcsolatrendszer nem volt tranzitív a személyes szimpátiákat illetően, sőt még csak arról sincsen szó, hogy a gondolatok közötti rokonságok és hatások öröklődtek volna a kapcsolatokon keresztül. De arról igenis szó van, hogy ezek az gondolkodók, zsidók, különféle hitvallású keresztények, ateisták, marxisták vagy akár meggyőződéses antimodernista jobboldaliak, a legváltozatosabb szellemi pozíciókban úgy gondolkodtak egymásról, mint nagy írástudókról, mint "grande uomo di lettere"-ről.

Itt egyetlen névtől indultunk el, és máris a 20. század vallás-, illetve történelemfilozófiai irányzatainak önmagában kicsi, bár jelentős hatású összefonódásába láthattunk bele. Más területeken más köröket lehetne felrajzolni, amelyek azonban többé-kevésbé hasonló képet tárnának elénk, és meglepő átfedéseket és kapcsolatok sorát lehetne kideríteni a politika, a művészet és a mecenatúra körei között. A polcokat megtöltő könyvek és az összeérő európai intézményrendszerek mögül nagyszabású és hatalmas kultúrájú élő emberek, írók és olvasóik hosszú árnyékokat vető alakjai tűnnek elénk.

Ez nem

a legendák Európája,

sem a múltból ittfelejtődött poros fikció, még ha sokszor úgy látszik is itthoni propagátorainak szavaiból, hanem élő kapcsolatrendszerekben megjelenő, folyamatosan változó tradíciók és normák világa. Nem attól tartozik tehát Európához egy ország, hogy valaha a kereszténység védőbástyájának tartotta magát, illetve ez a szerep esett rá egy nehéz periódusban, mert ez sokakkal megtörtént a két évezred során, hanem attól, hogy ebbe az élő kapcsolatrendszerbe tartozik, részt vesz benne és alakítja, nemcsak egykor, hanem most is. Dánia nem csak Kierkegaarddal és Spanyolország nem csak Donoso Cortészal vesz részt ebben a kultúrában (a kultúra megművelést jelent, lásd viticulture), akiket persze mindenkinek illik ismernie, függetlenül attól, hogy a kánonok mindenkori változása hová helyezi át a hangsúlyt. A magyar szellemtörténetből, tetszik, nem tetszik, Lukács György az, aki szereplője ennek a világnak - de arra is fel kell készülnünk, hogy szívünknek akár nagyon kedves alakok nem tudnak majd megjelenni ezen a porondon.

Európa a szellemi interakció világa. Amikor De Gaulle arról beszélt, hogy Európa a nemzetek Európája, s amit azóta is alapjában elfogad az európai közgondolkodás, akkor többről van szó, mint a közös Európa éppen esedékes politikai formációjának meghatározásáról. Európa nem "olvasztótégely" az amerikai értelemben, mert szellemi berendezkedésének nem ez a megoldás a következménye, hanem egy önálló elemekből struktúraként létrejövő "kirakójáték". De Rougemont magát az Európa-mítoszt, a tyrosi királylány Krétára szöktetését, majd Théba alapításán át az európai görögség megjelenését is a két kontinens termékeny együttműködése szimbólumának látja. Európa nagysága a különféle elemek, tradíciók és eszmék termékeny egymásra hatásában van.

Ennek az egymásra hatásnak azonban van egy feltétele. Az, hogy közös fogalmi nyelvet használjanak, azt a nyelvet, amely mindenki számára érthető fogalmakat használ, bármelyik nyelven. Itt van igazuk mindazoknak, akik azt mondják, hogy a magyar kulturális identitás egy része áldozatul fog esni a csatlakozásnak. Igaz, de ezek azok az elemek lesznek, amelyeket amúgy is hiába magyarázunk ma is bárkinek, mert egyszerűen nem érti.

A gót származású Jordanes, aki a 6. század közepén írja krónikáját, a Geticát, a magyar középkori krónikaírók számára is példamutatóan írja le, hogy a Jáfet fiaitól származó barbár nép hogyan lesz vad harcosból először filozófus és a tudományokban jártas nemzet, majd végül az egyetlen méltó ellenfél, Justinianus által legyőzetve hogyan olvad bele a Római Birodalom egyenrangú népeinek immár civilizált világába.

A magyar törénelmi pillanat

pedig akkor érkezik el, amikor az EU önmaga számára is éppen a nagy meghatározandó feladattá válik. Ehhez elég elolvasni Brian Cowen ír külügyminiszter április harmadikai beszédét. Az EU sem tudja, hogy micsoda lény ő. Elvégre még alkotmánya sincsen. Meg jogi személyisége. S mi is legyen, tényleg? Szuverén államok szövetsége? Teljes unió? Föderáció? Mindenesetre pillanatnyilag nincs közös biztonsági és külpolitikája. (Még jó, hogy az amerikaiak elvégzik helyette a piszkos munkát.) Nem csoda, ha nagy erőkkel próbálja most kitalálni magát. Az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy beszálljunk a nagy kísérletbe, mert minden irónia ellenére, ami történik, az valóban világtörténelmi léptékű.

Westward, ho! - volt az angol tengerészek jelmondata. Ezer éve már mi is próbálkoztunk hasonlóval. Akkor lett belőle Sankt Gallen is meg Lech-mező is, majd némi tanácstalankodás után egy rendes középkori királyság. A projekt most kicsit összetettebb lett, és az adott helyzetet tekintve még izgalmasabb. A tétje is nagyobb. Részt venni benne határozottan komolyabb szerep, mint a partvonalról kiabálni.

publikálva
2003/15. (04. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...