„Ha idáig eljöttek, maradni fognak” - Bevándorlás és rasszizmus Finnországban

Helyszíni tudósítás a népszerű tamperei menekülttáborból, egy olyan országból, ahol sokkal többen állnak ki a rasszizmus, mint a menekültek ellen – mégsem olyan megnyugtató a helyzet, mint a távolból látszik.

A finn televízió reggeli műsorában egy asszony rezzenéstelen arccal ismétli a riporternő provokatív kérdéseire: a menedékjog elbírálását és a bűnügyek kivizsgálását külön kezelik. Ő a finn belügyminiszter, Paula Risikko, és az előző nap közzétett hírek miatt citálták a stúdióba: az észak-finnországi Kajaani közelében, Otanmäkiben egy férfi holttestét találták, s mint kiderült, az ottani százötven férőhelyes, kicsiny és békés menekültközpontban élő két iraki férfit gyanúsítják a gyilkossággal. Egészen pontosan: két rablással, amelyek közül az egyik emberöléssel végződött. Persze már megint egy „egyedi eset” – őrjöng a Nép az online közzétett hírek alatt. A „mamuk” – ezt a degradáló becenevet a maahanmuuttaja, azaz bevándorló szóból kapták – az égig tolják a bűnözési statisztikákat! Ilyenkor megtelik Henrik Holappa, a hitehagyott újnáci határidőnaplója, hiszen a sajtó számára a töredelmes megbánását idén könyvben közreadó férfi jelenti a kapcsolatot a gyűlölködőkkel, tőle akarják megtudni, mekkora erő van a skandináv, sőt nemzetközi hálózatokba bekapcsolódó finn szélsőségesekben.

Miért is nem küldik haza végre az irakiakat, vagy úgy általában azokat, akik most már biztonságosan visszatérhetnek? A szervezett bűnözés egy új formája születik, fegyverkező terroristák vannak közöttünk? – kérdezi a papírjából hosszú körmondatokat felolvasó riporter, de látszólag nem tudja zavarba hozni az elszántan néző minisztert, hiába fut neki többször is. Uraljuk a helyzetet, üzeni Paula Risikko minden szavával.

A passzív-agresszív hivatalok és hivatalnokok világából érkező utazóra Finnország valóságos oázisként hat. Ha akadna is itteni, aki sietne cáfolni a hatékony finn ügyintézésről szóló legendákat, egy dolog biztos: a „nem lehet” kifejezés hiányzik a szótárukból. De azon az állításon, hogy uralják a helyzetet, Tampere menekültügyekért felelős hivatalnoka csak nevet.

Riho Laurisaar egy mellékmondatban előrebocsátja, hogy ő maga is bevándorló – persze egészen más Észtországból átkompozni a kulturális és nyelvi rokonságba, mint, mondjuk, Szíriától gyalog és váltott járműveken elvergődni idáig. Derűsen fejti ki – megjegyezve, hogy mindez a magánvéleménye –, hogy a finn politikusok széles mosollyal, felelőtlenül hívták ide a menekülteket, miközben tavaly ősszel semmi sem állt készen a fogadásukra. Sem törvények, sem fogadó központok, sem infrastruktúra.

Gyorssegély Tamperében

Tamperébe, Finnország második legnagyobb, az agglomerációval együtt 300 ezer lakosú iparvárosába a nagy hullámmal hirtelen 1400 menekült érkezett, akiknek elhelyezésére öt sürgősségi központot kellett létesíteni. A város gyors döntést hozott, amely szerint szállást, a legszükségesebb egészségügyi szolgáltatásokat, zsebpénzt, tolmácsszolgálatot, munkaközvetítést és tanulási lehetőséget, valamint információt és jogi tanács­adást biztosítanak számukra. Aki papírok nélkül érkezik, jobban jár: hat hónap alatt bírálják el az ügyét, míg az útlevéllel rendelkezőkét három hónap alatt. De az esetleges elutasítás után panaszt lehet tenni, ilyenkor a tartózkodási engedély megadásának eljárása újraindul.

Rajzolunk: a kelet-európai országokon vagy Oroszországon át vezető útvonalakat, amelyek mind a svéd határvárosba, Haparandába vezetnek. Honnan tudják ezek az emberek, hogy éppen arra a négyezer fős településre tartsanak? Riho szerint a „skandináv turistacsomag” lényegében azokat az információkat tartalmazza, hogy miért érdemes például Finnországban jönni: kisebb a „konkurencia”, szükség van emberekre, az átképzés szervezett – ennek egyik apró jele például az, hogy a finn könyvesboltokban kapható külön bevándorlóknak készült finn szótár.

Tampere: ők nem szeretik a menekülteket

 

Mert bizony sokszor „tehetetlen gyerekeknek” bizonyulnak: írni-olvasni sem tudnak, nemhogy angolul, urambocsá finnül, nem tudnak maguknak számlát nyitni, nem ismerik az európai városi élet szokásait. Ehhez képest a skandináv tél szinte szórakoztató a maga vastag hótakarójával – a hógolyózás izgató egzotikum! –, bár az első találkozás a dermesztő hideggel azért feladta a leckét: nem tudtak az év­szaknak megfelelően felöltözni, sorozatosak voltak a megbetegedések, sőt nagyokat estek az eddig ismeretlen jégen. Akadt olyan, aki olyannyira nem fogta fel a mínuszok veszélyeit, hogy súlyos fagyási sebekkel került kórházba.

Riho valamikor a tél tárgyalásakor jut el addig a pontig, hogy Finnországban élni nem tréfadolog. Szó sincs arról, hogy az itt menedékjogért folyamodók csak úgy felkapaszkodnak a jóléti állam szekerére. Nyilván átfut az agyán a reggel kilenctől délután háromig tartó, homályban derengő téli napok, a májusi havazások, az augusztusi fagyok minden nyűge, mielőtt kimondja: ha ezek az emberek idáig eljöttek, akkor komolyan maradni akarnak. Pedig a biztonságos helyre érkezés feletti öröm­érzés gyorsan elpárolog, a hosszú várakozással megjön a frusztráció és a depresszió is.

Amit Riho csak felvet – mérlegelni kell, vajon miképpen használ mindez a városnak –, azt a jól szervezett és nyugodt légkörű, ezért a finnországi menedékkérők között kedvelt tamperei menekültközpont (vagyis „fogadó központ”, vastaanottokeskus; az intézmény nevében semmi sem utal a menekültekre) vezetője, Anneli Salakari állítja: a korábban magába zárkózó, rendkívül homogén finn társadalomnak igenis javára szolgál ez a jelenség. Kisebb-nagyobb számban száz különféle nemzetiség képviselői élnek Tamperében, és ez az út vezet arra, amerre most Európa halad.

Anneli éppen annyira hasonlít egy amolyan „szigorú, de igazságos” iskola-igazgatónőre, mint a menekültközpont egy fiúkollégiumra. Pedig a háromszáz férőhelyes egykori – már a központ kialakítása előtt bezárt – idősgondozó intézetet jobbára családok lakják, a nők azonban nem mutatkoznak, kevésbé vesznek részt a foglalkozásokon. A központ büszkesége a saját óvoda, de a játékok között gondtalanul turkáló, jövőjük súlyát még nem érző gyerekek a tartózkodási engedélyért folytatott eljárás miatt nem fényképezhetők, ugyanezért senki sem nyilatkozik névvel.

Az ennél nagyobb központok már kezelhetetlenek, mondja Anneli rebbenő tekintettel, azokban már gyakori a „békétlenség”. A Helsinki környéki menedékhelyek közül akad négyszáz fős, hiszen sokan a jobb lehetőségek miatt szeretnének a főváros szomszédságában maradni. A rosszindulatúak szerint meg azért, mert a bűnös városban lehet csak igazán a zavarosban halászni.

A természeti szépségeket mértéktelen mennyiségben sorjáztató és a természetközeli éle­tet minden formában ünneplő Finnországban az ötszázezer lakosú Helsinki képviseli az elidegenedett városi miliőt. A bűn fészke egészen pontosan a központi pályaudvar előtti tér és az aluljárószint. Korábban is ide összpontosultak a bevándorlókkal kapcsolatos feszültségek, lévén afféle „találkozóhelye” a külvárosi, zömében bevándorló fiatalok csoportjainak. Éppen ezért gyűltek ide szeptember elején az újnácik egy kis fenyegető bicepszfeszítésre, aztán amikor az egyik deszkás megjegyzést tett, azonnal a betonon találta magát a fejéből ömlő vér tócsájában fekve – legalábbis a szemtanúk így idézték fel. A férfi, Jimi Karttunen koponyasérüléssel került kórházba.

Estefelé a helsinki főpályaudvar látványa valóban elkeserítheti az aggódó finn újnácit: nem kifejezetten árjának látszó – albán, szomáliai, iraki, szír – fiatalok verődnek csoportokba, nevetgélnek, olykor sikítoznak és ordibálnak, sőt iszogatnak, mindezt erős rendőri jelenlét mellett. Egy olyan városban, ahol a középhőmérséklet az év nagy részében 10 fok alatt van, a hosszú tél során pedig akár –20 fok is lehet, valamint az alkohol csak erre rendszeresített, korlátozott nyitvatartású üzletekben, rendkívül drágán kapható, a pályaudvar szerteágazó föld alatti labirintusa elviselhető hőmérsékletű közösségi térként, olcsó szórakozóhelyként szolgál. Ám ha az ember belehallgat társalgásukba, a legtöbben finnül beszélgetnek. Ezek a kamaszok jobbára itt születtek vagy nevelkedtek, finn iskolába járnak. Nem tavaly jöttek, és nem jövőre mennek el, akár tetszik, akár nem, máris részei a finn társadalomnak.

Az itt lezajlott csetepaté azonban szimbo­likus jelentőségűvé vált, amikor Jimi Karttunen a kórházból való távozás után néhány nappal, szeptember 16-án elvesztette eszméletét, és korábban elszenvedett koponyasérülése miatt meghalt. Egy hét forrongás után a helyi tüntetési viszonyok szerint meglepően sokan, 15 ezren gyűltek össze szeptember 24-én Helsinki központjában, hogy kifejezzék ellenérzésüket az erőszak és a rasszizmus ellen, miközben a Stop Terror – No More Muslim Maniacs feliratú zászlót lengetők ellentüntetése gyengécske részvétellel zajlott. Helsinki nemet mondott a rasszizmusra, összegezték a nap eseményeit tárgyaló médiumok, Paula Risikko pedig bejelentette, hogy a kormány olyan törvény beterjesztésén dolgozik, ami a gyűlöletbeszédet folytató szervezetek betiltását teszi lehetővé.

Magyar filmművészet

De vajon mit üzen Magyarország? Egy finn menekültközpont mindenesetre aligha az a hely, ahol az ember könnyedén szerezhet barátokat csupán azzal, hogy bedobja: Magyarországról érkezett. Senki sem dicséri a magyar konyhát vagy Bartók zenéjét, hanem egész más asszociációi támadnak: „az a nő” (László Petra) vagy éppen Orbán Viktor, aki menekültellenes politikájának köszönhetően nemzetközileg ismert politikus lett. Anneli egy tavaly őszi történetet mesél: egyenesen a határról érkező emberekkel találkozott Kangasala járásban, a hosszú út után betegek voltak, mocskosak, az egyiküknek hatalmas dudor a fején: koponyatörést szenvedett, elmondása szerint a magyar rendőrök verték meg.

Ha a gasztronómiáról vagy zenéről nem is beszélgetünk, a magyar filmművészet híre az Oscaron túl is erős: a magyarok atmoszférateremtésben verhetetlenek. A tanteremben két finnórájukra várakozó férfi ücsörög, egyikük éppen aznap „ünnepli” Finnországba érkezésének első évfordulóját. Mindketten tavaly szeptemberben törtek át idáig, a másikuk, Ali – csak ennyit mond neveként, de fényképezni azért engedi magát – azt ecseteli, Magyarország olyan volt, mint egy film: üldözéssel, szántóföldön meneküléssel és magasban köröző helikopterrel. „A budapesti pályaudvaron egy újságíró azt mondta, szálljunk fel arra a buszra. Amikor Ausztriába megérkeztünk, onnan minden rendben volt.”

De a tavaly őszi „nagy hullámmal” érkezők esetében még nem lehet sikeres beilleszkedések sorozatáról beszélni. A tartózkodási engedélyért folyamodók 75 százalékát elutasítják – míg Svédországban csak 50 százalékukat –, aztán nem egyszerű munkába állni sem: egyesek rendelkeznek ugyan hasznosítható szakmai tudással, de még egy jól képzett szabó, fodrász vagy orvos esetében is honosítani kell a szakértelmet. S ha ez is megtörténne: Tamperében valószínűleg nem lesz munka ennyi embernek – ingatják a fejüket a szakértők.

Az itt töltött idő alatt azonban nem a különbségek derülnek ki, inkább az azonosságok, az alapértékek hasonlósága, állítja Anneli. Aztán hezitálva hozzáteszi: Finnországban az erőszak bűn, ezért megrendítő, ha a családokban a gyerekeket veréssel vagy bőre megégetésével büntetik. A férfiaknak sokszor nehéz elfogadni a skandináv „nőuralmat” is – önállóságukat, függetlenségüket, egyenlő jogaikat vagy akár hatalmukat: hiszen a sorsukra közvetve nagy befolyással bíró belügyminiszter is nő, sőt azok is, akik a fogadó központban közvetlenül alakítják, irányítják az életüket. „De azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk velük arról, hogy nálunk mi a szokás. Azonban ebből a helyzetből mindkét félnek tapasztalatot kell merítenie, és végső soron nem csak az érkezőknek kell alkalmazkodniuk.” Uraljuk a helyzetet, üzeni a tekintete.