Magyar Narancs: Amikor 25 évvel ezelőtt Jaruzelski tábornok Lengyelországában elvállalta az ombudsmani tisztséget, tudta, hogy nem jogállamban fog működni. A hatalmon lévők nyilvánvalóan nem vették komolyan, dísznek szánták, hogy aztán dicsekedhessenek, mennyire reformerek. Azt pedig nem tudhatta, hogy a rendszer hamarosan meg fog dőlni. Miért vállalta?
Ewa Leţowska: Egész életemben az volt az elvem, hogy ha valamit tenni lehet, akkor azt meg kell próbálni. Jogász vagyok, politikai karriert soha nem akartam csinálni. Kérem, ezt feltétlenül írja le: ki nem állhatom a politikát, és nem becsülöm a politikusokat. Egyiket se. Viszont meggyőződésem, hogy a jog eszközeit ki lehet használni. Minden jogrendben - a totális államban éppúgy, mint a demokráciában - léteznek tartalékok, amelyeket felkészült és bátor emberek mozgósítani képesek. És persze szerencse is kell hozzá, ami nekem megadatott. Sikerült elérnem egyet s mást, és elégedett vagyok.
MN: Ön nem volt tagja az állampártnak, de az illegális ellenzéknek, a földalatti mozgalomnak sem?
EL: Nem voltam. Nem szeretek politizálni. Mindig a jogi szakmai munkában éreztem jól magam.
MN: A jog eszközeinek kihasználását úgy értette, hogy megpróbált úgy tenni, mintha jogállam lenne? 1988 elején ön értesült egy törvénytervezetről, amelynek alapján az illegális lapkiadóknak és röpcédulázóknak nemcsak a kiadványok szállítására használt autóját kobozhatták volna el, hanem a lakását is, ahol a lapokat készítették. Hátborzongató olvasmány, ahogy ön levelezett azzal a Belügyminisztériummal - alig négy évvel azután, hogy Popieluszko lelkészt rendőrtisztek meggyilkolták -, és teljes komolysággal fejtegette elméletileg, hogy az ingatlan nem tárgy, tehát nem eshet az elkobzási szabály alá.
EL: És? Nem jártam eredménnyel? De igen! Ebből nem lett törvény. Ha egyszer elvállaltam a szószólóságot, akkor vállaltam, hogy annak a rendszernek a része leszek. És megpróbáltam felvilágosítani azt az establishmentet, hogy mit enged a jog és mit nem. Ez egyébként nemcsak arra a rendszerre vonatkozik, hanem a maira is. Az emberek azért követik el a jogsértő cselekményeket, mert úgy gondolják: a jog gyenge ahhoz, hogy megfékezze a politikát. Ha egy mai rendőr nem - vagy ritkábban - törli képen a makacskodó kihallgatottat, az nem azért van, mert ez egy demokratikus rendszer, és őt áthatja ennek a szelleme, hanem mert tudja, hogy ha kiderül a pofon, akkor botrány lesz, és őt megbüntethetik.
MN: Igen, de az az alkotmány, amelyre ön 1988-ban hivatkozhatott, az 1952-es sztálinista alkotmány volt.
EL: Lényegtelen, hogy mikori, az a lényeg, hogy milyen tartalom rejlik benne. Ha még abban a megvetett 1952-es alkotmányban is benne volt, hogy tiszteletben tartják az állampolgárok gyülekezési jogát, akkor ezt ki lehetett használni. Természetesen nem arról van szó, hogy ne látnám a különbséget a demokratikus és a nem demokratikus rendszer között, de azokat a törvényeket is lehetett másképp értelmezni, mint ahogyan a gyakorlatban kialakult. És ha lehet, akkor kell is. Vegyünk egy példát: vannak olyan demonstrációk, amelyek valamilyen politikai, ideológiai vagy egyéb okból nem népszerűek. Ilyenek mondjuk a melegek megmozdulásai. Sok ember nem szereti őket, nem akar szembesülni az ilyen mássággal. Egy demokratikus államban a rendőrség védi a tüntetőket, hogy kifejezhessék a véleményüket. Amikor a 70-es években Nyugat-Németországban tanúja voltam ilyen népszerűtlen megmozdulásnak, bámultam, hogy a rendőrség nem szétkergeti a tüntetőket, hanem védi őket. És azt gondoltam: a mi 1952-es alkotmányunkból se következik, hogy a békés tüntetőket szétzavarják.
MN: Ugyancsak 1988-ban ön kijelentette, hogy sehol nincs kimondva új pártok alakításának tilalma, tehát a bíróság ok nélkül utasította el az egykori, 1948-ban a Munkáspártba erőszakkal beolvasztott Lengyel Szocialista Párt újbóli bejegyzését.
EL: Hát mert tényleg nem volt ilyen törvény. És létezett is a Lengyel Egyesült Munkáspárt mellett két kisebb párt.
MN: Lengyelország 1987-88-ban forrongott, a rendőrség gumibottal verte szét a munkások tüntetéseit. Van, aki még ma is az ön szemére veti: nem tiltakozott ez ellen, és nem követelte a Szolidaritás szakszervezet újraengedélyezését.
EL: Ez nem egészen így volt. Engem megpróbáltak elkötelezni a konfliktus egyik oldalán, és erre nem voltam hajlandó. Ezért utasítottam el, hogy részt vegyek az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon. Ami pedig a gumibotot illeti: nem tiltakozom, ha azért használják, mert egy megmozdulás kicsúszik a szervezők kezéből és féktelenné válik. Ilyenkor Nyugat-Európában is keményen lép fel a rendőrség. Viszont tiltakozom, és ezt akkor is megtettem, ha békés tüntetőknek esnek neki, vagy ha a tömegből kiemelnek embereket, elviszik valahová, és ott verik őket.
MN: Azt mondta valahol: ki nem állhatja az üres szájjártatást. De mi a különbség az ombudsman üres szájjártatása és a felszólalása között?
EL: Felszólalás az, ha az alkotmány és a törvények vonatkozó paragrafusainak pontos megjelölésével bizonyítom, miért van joga valakinek tüntetni. Fecsegés pedig az olyan politikai felhívás, hogy követeljük ezt meg azt. Az ombudsman állami tisztségviselő, akinek nem dolga felhívásokat intézni bárkihez, viszont dolga kimutatni, ha valahol jogot sértettek.
MN: Már a szabad, demokratikus Lengyelországban egy miniszterhelyettes azt mondta a rendőrök igazoló eljárásával kapcsolatban: ön itt arról beszél, hogy milyenek legyenek a szabályok, de nekünk egy politikai programot kell végrehajtanunk.
EL: Hát akkor hajtsák végre, de ne mondják, hogy jogállamként működnek. Egy forradalomban felégetik a palotákat és verik az embereket, ez vele jár. De ha azt mondják - és azt mondták! -, hogy demokratikus eszközökkel viszik végbe a változásokat, akkor tegyék úgy. Minden hatalomnak joga van megválasztani, kik legyenek azok a pretoriánusok, akikben megbízik, akiknek a védelmére bízza magát. Bocsássák el, akit nem akarnak megtartani, de ne vezessék végig az utcán valami jelképes szégyensapkában. Természetesen nem azokról beszélek, akik bizonyíthatóan bűncselekményt követtek el, mert azok ellen vádat kell emelni. Ha tisztogatni akarnak, tisztogassanak. De legyen világos az illető számára, hogy folyik ellene egy vizsgálat, mondják meg egyértelműen, miért rúgják ki, és legyen joga fellebbezni. Ennyi. Az viszont elfogadhatatlan, ami 15 évvel később történt: drasztikusan csökkentették azoknak az egykori belügyminisztériumi munkatársaknak a nyugdíját is, akiket 1991-ben igazoltak, átvettek az új szervekbe, tehát méltónak találtak a demokratikus állam szolgálatára. A rendszerváltozás után az állam megígérte nekik, hogy a múltjukkal nem törődik többet, aztán az állam megszegte ezt az ígéretét. Akkor már alkotmánybíró voltam, és különvéleményben fejtettem ki, hogy ha az állam következmények nélkül visszaszívhatja az adott szavát, akkor az nem demokrácia. Mellesleg nem szeretném, ha a magyar olvasó azt hinné, hogy csak ilyesmivel foglalkoztam, hiszen volt rengeteg, sokkal szélesebb kört érintő kérdés is. De ezek a rendszerváltozás jellemző ügyei.
MN: Egy másik híres történet az iskolai vallásoktatásé. Ön 1989-ben kifogásolta, hogy az új, már nem kommunista vezetésű kormány parlamenti vita és törvényalkotás nélkül, társadalmi konzultáció nélkül, egyszerű miniszteri utasítással engedte vissza harminc év tilalom után az iskolák falai közé a fakultatív hittanórákat. E fellépése miatt volt ön hazaáruló, a nemzet ellensége, és persze zsidó is. Mit szólt, amikor az akkori oktatási miniszter, a kiváló történész Henryk Samsonowicz nemrég azt mondta: bánja már az akkori lépését?
EL: Természetesen nagy elégtétel volt ez nekem. ' nagyszerű ember, akit tényleg kedvelek, de évtizedekig azzal érvelt, hogy amit a többség akar, az jó, márpedig a lengyelek többsége hívő katolikus. Én meg azt mondom, hogy a többség dönthet, de a demokrácia lényege éppen az, hogy tiszteletben tartják a kisebbség jogait is. Az ombudsmannak és az Alkotmánybíróságnak az az egyik feladata, hogy megvédje a társadalmat az elszabaduló többség tombolásától, akármilyen nagy az a többség. Megjegyzem, beszéltem néhány nyitottabb szellemű főpappal is, akik ma már szintén úgy látják, hogy nem tett jót nekik ez a hirtelen áthelyezés a bevált plébániai hitoktató termekből az iskolákba. Szerepe lehetett abban, hogy csökkent az egyház tekintélye, kevesebb - bár más országokhoz képest ma is sok - a templomba járó ember. Úgy érzem magam, mint a két zsémbelődő öregember a Muppet Show páholyában: hát nem megmondtam? Régi latin mondás, hogy jogsértésből jog nem keletkezhet. Hasonlóan zajlott az egyházi tulajdon visszaadása. Még a bíróságok is olyan szolgalelkűen viselkedtek az egyházzal, hogy például kizárták a visszaadandó ingatlanok bérlőinek fellebbezési jogát. Pedig ez nem következett a törvényből, és azokat az embereket sérelem érte, még ha jogos volt is a tulajdon visszaadása. A társadalmi nyomás miatti szolgalelkűség nem különbözik attól, amit az elnyomó apparátus hoz ki az emberekből. Nekem mindenesetre nagyon nehéz volt, amikor ilyen ügyekben léptem fel. Van egy mondás nálunk: ha hárman mondják, hogy részeg vagy, menj és feküdj le. De én tudtam, hogy nem vagyok részeg. Higgye el, nem az a civil kurázsi, ha valaki az áradó tömeggel együtt kimegy a barikádra. Igazi bátorság ahhoz kell, hogy szembeszálljak a mellettem ülő jogász kollégával. Összeférhetetlennek, konoknak, elviselhetetlennek mondtak, aztán utóbb az élet sokszor engem igazolt.
MN: Ilyenkor segít a humorérzék? Amikor egy (szokatlan módon nem névtelen) levél írója önt - bocsánat, de saját maga idézte szó szerint egy könyvben - ronda vén kurvának nevezte, hivatalos levélben halál komolyan ezt válaszolta: bóknak tartja a feltételezést, hogy az ön korában ilyesmiből meg tudna élni.
EL: Elvem volt, hogy minden levélre válaszolok, mégpedig komolyan. Pszichológustól is kértem tanácsot. Senkit nem nevettem ki, de néha tényleg ironizáltam. Sok embernek lehet oka arra, hogy elégedetlen vagy elkeseredett legyen. Ha egy dühödt szitkozódásra olyan választ kap valaki, amilyet ön idézett, talán elgondolkodik. Az irónia egyébként a páncélom is volt, magamat is védtem.
MN: Az ombudsmanról azt szokták mondani, hogy ugat, de nem harap, hiszen nem intézkedhet, csak felhívhatja a figyelmet a jogsértésekre. Az Alkotmánybíróság viszont harapni is tud. Ön mindkét helyen dolgozott, Budapesten a CEU-n ezeknek az együttműködéséről tartott előadást. Hogyan működhetnek együtt?
EL: Az AB nálunk 1985-ben alakult meg, és fontosnak tartottam, hogy labdákat dobjak fel neki, kiprovokáljak bizonyos határozatokat. Megpróbáltam például elérni annak a kimondását, hogy az alkotmánybíráskodásban közvetlenül fel lehet használni a nemzetközi jog szabályait. Ebben részleges sikerrel jártam. Aztán rávettem az AB-t, hogy szélesítse a saját hatáskörét. Az akkori törvény nem akarta túl erőssé tenni az AB-t, mert azt is inkább dísznek szánták, ezért kimondta, hogy az 1982 előtti törvényeket nem lehet felülvizsgálni. Én meg azt mondtam: ha egy régebbi jogszabályt 1982 után módosítottak, ezzel új minőség jött létre, és akkor már az egészet felül lehet vizsgálni. Ezt el is fogadták. Máskor az alkotmánybírák nem örültek a feldobott labdának, sőt elegük volt az én aktivizmusomból. Például nem voltak hajlandók foglalkozni a terhességmegszakítás részletszabályainak hiányával, mondván, hogy az abortusz alapjában véve úgyis tilos. Aztán húsz év múlva Strasbourgban lett igazam, amikor az Európai Emberi Jogi Bíróság azért marasztalta el Lengyelországot, mert még a saját szigorú törvényét is megszegi, és azokra a ritka kivételes esetekre sem alakította ki az eljárási szabályokat, amikor az abortusz engedélyezhető lenne.
MN: Amikor azt mondta, hogy az AB szélesítette saját hatáskörét, az a vita jutott eszembe, hogy alkotmányellenessé nyilváníthatja-e magát az alkotmányt, pontosabban annak valamelyik pontját vagy módosítással beillesztett új részletét, ha az ellentmond az alapelveknek.
EL: Az alkotmány természetesen nem lehet alkotmányellenes, de belsőleg koherensnek kell lennie. Ha belső ellentmondások vannak benne, az AB az ilyen paragrafust sem semmisítheti meg közvetlenül, ám valamilyen törvény vizsgálata során egy hozzáértő alkotmánybíróság sokat tehet az alaptörvény belső egységének megteremtéséért. Sapienti sat.
MN: Lehet-e azt mondani, hogy amit ön huszonöt éve elkezdett, az még nem történelem, hanem a mára is hat?
EL: De mennyire! Ez egy folyamat. Amikor 1997-ben megszületett az új lengyel alkotmány, az akkori utódom azt mondta: most már jogállam vagyunk, mert van új alkotmányunk. Én pedig nyilvánosan vitába szálltam vele. Ugyan már! Amit leírnak papírra, az sokat segíthet, de paravánul is szolgálhat a politikusok számára, akik rosszra használják. Ez a vita akkor nagy port vert fel. És természetesen nekem volt igazam.
NévjegyEwa Letowska 72 éves, jogász, tudományos kutató, 1986 óta egyetemi tanár. 1987 és 1992 között ő volt az állampolgári jogok szószólója - Lengyelországban ez az ombudsman hivatalos neve -, az akkor létrehozott tisztséget ő töltötte meg tartalommal. 1999- 2002-ben a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság bírája, majd 2002-től 2011-ig alkotmánybíró volt, a testületbe a Baloldali Demokratikus Szövetség és a Parasztpárt jelölte. Eredeti megfogalmazásaival sokszor vált ki vitát, ugyanakkor igen népszerű. Néhány hete egy interjúban azzal lepte meg az olvasókat, hogy mivel nem vallásos és fölöslegesnek tartja a temetési szertartásokat, holttestét felajánlotta egy orvosegyetemnek, legyen min gyakorolniuk a hallgatóknak a boncolást. |
