Ez utóbbiak pedig részben előkészítik a tízévenkénti generációváltást, amelynek keretében a 69 évesnél idősebb politikusok átadják helyüket a következő nemzedéknek. Ez azonban nem jelenti informális hatalmuk elvesztését, amit jól példáz a 2002-ben a párt és az állam éléről visszavonult, ma 86 éves Csiang Cö-min (Jiang Zemin) mindmáig döntő szerepe az utódok utódainak kiválasztásában.
Miután Kína nem demokratikus ország, az utódlási ellentétek, viták a nyilvánosság kizárásával, titokban zajlanak, biztos megélhetést kínálva az apró jelekből, hangsúlyeltolódásokból mélyebb változásokra következtetni próbáló pekingológusoknak. Az utóbbiak pedig igyekeznek felvázolni a hatalmon belüli különböző frakciók portréját - amely frakciók létét hivatalosan persze tagadják.
A mostani helyzet annyiban sajátos, hogy Kína előtt az elmúlt két évtized látványos fejlődését követően felhalmozódni látszanak a további gyors növekedés akadályai. Emiatt a generációváltás alighanem sokkal inkább a politikai irányvétel módosításának a kérdése, mint eddig, és ezzel alighanem valamennyi politikai érdekcsoport tisztában van. Annál is inkább így van ez, mert a most távozó legfelső vezető, Hu Csin-tao (Hu Jintao) irányítása alatt a gazdaságban újból jelentős mértékben megnőtt az állami szektor súlya, miután a vezetés a fejlesztési célkitűzéseket közvetlenül, nem pedig ösztönzők segítségével valósította meg. Emiatt most komoly nehézipari (például vasérc-, rézfeldolgozó) kapacitások állnak kihasználatlanul, hatalmas üzletközpontok, óriási lakótelepek konganak az ürességtől. Szerepe van ebben a válság miatt beszűkült külföldi keresletnek is, de legalább ennyire az immár az egész ország minden döntéshozatali szintjét átható korrupciónak, amely nem mindig és nem csupán a személyes meggazdagodást, hanem például különféle területi érdekek indokolatlan érvényesítését is szolgálja. A következmény pedig a beruházó cégek, területi egységek sokszor reménytelen mértékű eladósodása.
Általános közgazdászvélemény - amelyet kínai kutatók is osztanak -, hogy a foglalkoztatási szintnek legalább a fenntartása érdekében a GDP sokkal nagyobb részének kell a
belső fogyasztásból
származnia, ami viszont a bővülő, de a lakosságnak még a negyedét sem kitevő, 300 milliós középosztály alatti rétegek részéről jelentkező kereslet növelésével, vagyis a bérek emelkedésével jár. (Ez természetesen visszahatna az olcsó munkaerőn alapuló exportra, ami már most is érezhető, hiszen egyes nyugati könnyűipari vállalkozások már meg is kezdték telephelyeik áthelyezését Kínából Vietnamba vagy Kambodzsába.) A belső fogyasztásra szánt termelés növelése egyébként máris a hivatalos gazdaságpolitika része.
Ezzel szemben a vidéken, az ország belső tartományaiban elkezdett fejlesztések ellenére is elvándorló lakosság jelentős része éhbéren él, és egyre ingerültebben tekint a dúsgazdag gazdasági és politikai elit fényűzésének külső jeleire, önnön kiszolgáltatottságára, a felülről irányított fejlesztések okozta környezeti károkra. Ezt az a több mint százezer sztrájk, tüntetés, tiltakozó akció jelzi, amelyekkel szemben egyébként már nem mindig a rendőrterror az egyetlen eszköz. Persze ma még az a ritka eset, ha valahol engednek a lakosság nyomásának, de egyes politikai vezetők éppen az efféle kísérleteikből igyekeznek tőkét kovácsolni karrierjük továbblendítéséhez.
A politikai karrierek alakulását a pekingológusok az érdekcsoportok közötti mindenkori egyensúly-elmozdulásokhoz kötik. Az érdekcsoportokat pedig egyszerre tartják össze személyes szálak és ideológiai álláspontok, amelyek azonban ritkán jelennek meg nyilvános szembenállás formájában. Ilyen kivételes eset volt, amikor februárban, a katonai és a pártvezetés egységét rivaldafénybe helyező banketten Zsan Csin-seng (Zhang Qinsheng), a légierő korábban leendő védelmi miniszterként is számon tartott tábornoka (vélhetően kapatosan) ordítva szidalmazni kezdte a pártvezetésen belül azokat a "disznókat", akik ellene áskálódnak. Azóta nincs hír a korábban látványos karriert befutó tábornokról.
A normális üzletmenet ezzel szemben inkább az, hogy a frakciók csendben, távoli hasonlattal egymás fékjeként és ellensúlyaként
sakkban tartják egymást
A közkeletű felfogás szerint az egyik érdekcsoportba a "vörös hercegek", vagyis azok tartoznak, akiknek már valamelyik felmenőjük is fontos vezető pozíciót töltött be. 'k azok, akiknek többnyire a jól menő partvidéki városokban indulhatott el a karrierjük, következésképpen szoros kapcsolatot alakítottak ki az üzleti szférával, amelynek érdekeit is képviselik bizonyos fokig. És ők azok is, akik közül sokan a kulturális forradalom éveit szüleikkel együtt - vagy éppen elszakítva tőlük - nehéz körülmények között, száműzetésben töltötték.
A másik csoportba az előmenetelüket a párt ifjúsági szervezetében kezdő, vezetői tapasztalataikat kevésbé fejlett vidékeken szerző "alulról jöttek" tartoznak. 'k képviselik olykor a hátrányos helyzetűek, a parasztok, a jórészt vidékről verbuválódó városi szegények érdekeit. A most nyugalomba vonuló Hu Csin-taót tekintik az utóbbi csoport egyfajta vezéregyéniségének, aki a szintén ebbe a csoportba tartozó Li Ko-csiangot (Li Keqiang) szemelte ki utódaként. A másik, az "elitista" frakció azonban - alighanem mentora, Csiang Cö-min befolyásának hatására - elérte, hogy az utód inkább az e körbe tartozó Hszi Csin-ping (Xi Jinping) legyen.
Hogy valóban ő lesz-e a következő tíz évben Kína első embere, az csak a kongresszus utolsó napján derül ki, amikor immár az új vezető testület (a párt politikai bizottságának állandó bizottsága) vonul be az ülésterembe. Még nem világos, hogy a testületnek hét tagja lesz-e, mint tíz évvel korábban, vagy kilenc, mint újabban, a belső politikai csatározások eredményeként. Bennfentes feltevések szerint megvan az újbóli szűkítés lehetősége, mert a "hercegek" és az "ifjúsági szervezetiek" között létrejött az egység azt követően, hogy kiesett a versengésből Po Hszi-laj (Bo Xilai), a maoista források felé tapogatózó csungcsingi populista pártvezér. Po nagyívű jóléti programokkal, látványos, gyakran kivégzésekig is eljutó szervezettbűnözés- és korrupcióellenes fellépéssel gyarapította népszerűségét, mígnem feleségén keresztül egy gyilkossággal végződött zsarolási-korrumpálási ügybe keveredett, most pedig, kizárva a pártból, bírósági tárgyalására vár.
Ez azonban önmagában még semmit sem mond a kínai politika várható vagy nem várható fordulatáról. Azt, hogy a korrupcióval és a kirívóan szélsőséges társadalmi különbségekkel kezdeni kell valamit, a "csungcsingi modell" sikere is jelzi. A változások elkerülhetetlenek, és a maguk lassú módján, szűk körű helyi kísérleteken keresztül voltaképpen zajlanak is. A kérdés inkább az, hogy az új vezetés és ez az óvatos politika lépést tud-e tartani a megváltozott gazdasági helyzet és lakossági elvárások kihívásaival.
