Az 51 éves kelet-kongói milíciavezetőt végül csak gyerekkatonák erőszakos toborzásáért és harcba küldéséért vonták felelősségre, a többi eredeti vádpont (nemi erőszak és gyilkosság nagyüzemi méretekben) tanúk és bizonyítékok hiányában nem került terítékre. 2002-03-ban, az úgynevezett ituri konfliktus során a Kongói Hazafiak Szövetsége (UPC), ennek is a fegyveres szárnya, a Hazafias Erők Kongó Felszabadításáért (FPLC) által elkövetett háborús bűnökről van szó. Lubanga a per során tagadta a gyerekkatonák létét, mondván, hogy a béke volt a leghőbb vágya. Az ítéletet rezzenetlenül fogadta.
Az Ituri folyó nemesfémekben gazdag vidéke Kelet-Kongó Ugandával közös határa mentén húzódik, a konfliktus pedig a területek birtoklása ügyében bontakozott ki a 90-es évek végén, a helyi földműves lendu és pásztorkodó hema népcsoport között, a ruandai hutu-tuszi ellentét eredeti szerkezetét követve. Annak idején a belga gyarmatosítók itt a hema lakosság "felemelése" mellett döntöttek (miként Ruandában a tuszikat pártfogolták) - aminek (plusz a népesség növekedésének) hála a két etnikum eredetileg nagyjából békés, keresztbe házasodásokkal szorosra szőtt együttélését egyre több konfliktus terhelte. A hetvenes évektől tovább rontottak a helyzeten az új földtörvények, amelyek olyan területek megvásárlását is lehetővé tették, amelyek nincsenek a vásárló használatában, a tényleges használókat viszont el lehetett üldözni. Ezzel a lehetőséggel főleg hemák éltek, és lenduk voltak azok, akiket kipateroltak. A párhuzamok felismerése odáig fejlődött, hogy a hemák immár a hutuk rokonainak vélik magukat (és viszont). A frontok túlbonyolódása közepette ez végül is érthető. Mindez egybeesett ugyanis a ruandai népirtást, majd a tettesek, illetve a tuszik bosszújától rettegő több mint egymillió - akár ártatlan - hutu Kongóba menekülését követő, összesen legalább ötmillió emberéletet követelő kongói háborúval, annak szinte jelentéktelen mellékkonfliktusa lett. Igaz, hogy idővel további népcsoportok is csatlakoztak a lokális küzdelmekhez (a ngitik a lenduk, a gegerék pedig a hemák oldalán), így aztán az áldozatok száma a harcok végére, 2007-re itt is elérte a hatvanezer főt.
Az eközben kongói területen szerveződő, ruandai hatalmi pozíciói visszaszerzésére törekvő hutu milícia ellensúlyozására, formálisan a kongói tuszik védelmére a ruandai kormány erősen gyanítható segédletével tuszi milícia is szerveződött. Ennek a vezetője, Laurent Nkunda jelenleg Ruandában van katonai őrizetben, állítólag a perére várva, de az sem kizárt, hogy ez inkább védelmet jelent számára, nehogy ő is Hágában végezze, mint Lubanga, aki mellett az NBB nemcsak egykori UPC-beli vezértársát, Bosco Ntagandát, de őt magát is szívesen látná a vádlottak padján. Egy időben kongói fegyverszüneti megállapodások eredményeképpen mindketten az ottani hadsereg tábornokai voltak, különböző időpontokban dezertáltak, és együtt is működtek egy Nemzeti Kongresszus a Nép Védelmére (CNDP) nevű milíciában, amely aztán megint csak beolvadt a kongói hadseregbe.
Ntaganda aztán - idén tavasszal - ismételten dezertált, és ez szorosan összefügg Lubanga elítélésével, akinek a bűnösségét márciusban mondták ki. A szeretetteljes módon gyakran "Terminátor" néven emlegetett egykori hadúr joggal tartott attól, hogy nemzetközi nyomásra az amúgy is gyenge lábakon álló, a decemberi újraválasztása kapcsán a csalás vádja alól sem tisztázott Joseph Kabila és erős ellenzéki nyomás alatt álló kormánya enged az NBB követelésének, és kiadja őt Hágának.
Új csoportjának a neve M23 - ami a 2009. márciusi békemegállapodás aláírásának a napjára utal, az egyezményt ugyanis a jelek szerint nem sikerült maradéktalanul érvényesíteni. Akik bírálják, azt mondják, hogy főleg a tuszik érdekeit védi - ők az önvédelem kényszerével érvelnek saját fegyvereseik léte mellett. Egy friss ENSZ-jelentés szerint az M23-at a ruandai kormány támogatja, és látja el fegyverrel, sőt vadonatúj egyenruhával, de erre vall az is, hogy a viszonylag kis csoport szinte egyik napról a másikra megerősödött. Van, aki Paul Kagame ruandai elnök országának biztonságát féltő, már-már paranoid aggodalmaival magyarázza ezt, de felmerül az a gyanú is, hogy a sűrűn lakott, kis területű ország gazdasági érdekeit szeretné érvényesíteni az Ituri-vidékkel szomszédos Észak-Kivuban, ahonnan jelenleg is az M23 előrenyomulásáról érkeznek hírek, és a tartományi székhely, Goma védelmére ENSZ-békefenntartókat vezényeltek a környékre. Elkerülhetetlennek látszanak tehát a további tárgyalások, amelyekhez az M23 nyilván minél jobb pozícióból kíván hozzákezdeni. Annál is inkább, mert az Ituri-vidéken - miként Kongó más területein is - lassan elkezdődik a kőolajlelőhelyek feltárása és kitermelése, ami fontosságában hamar felnőhet az értékes fémek bányászata mellé, és további konfliktusokat szülhet, amelyekben a helyi erők a legkülönbözőbb külföldi érdekek képviselői lehetnek.
Egy szó, mint száz, Lubanga elítélésének van ugyan pozitív üzenete (a háborús bűntettek immár nem maradnak büntetlenül), de Kelet-Kongóban ettől még nem lesz béke. Az épp tíz éve felállított NBB tevékenységét némi morgolódás is kíséri amiatt, hogy a folyamatban lévő perek vádlottjai, illetve azok, akik ellen elfogató parancsot adtak ki, egyelőre mind afrikaiak. Afrikaiak, de kétségkívül közük volt háborús bűnökhöz - hangzik az ellenérv. Sokkal meggyőzőbb az a bírálat, miszerint Lubanga perében az ügyész nem vizsgálta a kongói, ruandai és ugandai kormány nagyon is lényeges szerepét az érintett konfliktusban.
