Az „arab tavasz” kisiklott, ha azt a líbiai és a szír, vagy a jemeni események szemszögéből nézzük. Országok mentek tönkre, szakadtak darabjaikra, hullák százezrei jelzik, hogy e konfliktusoknak még messze nincs vége. Azoknak a helyi és nagyhatalmi erőknek, amelyek közvetlenül érintettek az eseményekben, illetve amelyeknek esélyük lehet rá, hogy azokat irányítsák, befolyásolják, egyelőre fogalmuk sincs, mit tegyenek. Az Egyesült Államok külpolitikája mintha totális csődöt mondana a Közel-Keleten, Oroszország – bár ez talán nem nagy baj – teljesen távol tartja magát az eseményektől, Kína pedig cinikusan igyekszik azok haszonélvezője lenni. Még magyar részről is tanúi lehetünk az utóbbihoz hasonló, de eleve kudarcos próbálkozásnak.
A tuniszi eseményekről három dolgot lehet tudni:
- a merényletet helyiek követték el, akik mögött – feltehetően líbiai közvetítéssel – valamelyik radikális titkos szervezet áll;
- a megrendelő nem valamely tunéziai politikai erő, hanem az egyre nemzetközibbé váló iszlamista mozgalmak között keresendő;
- a bűntény célja a szabályos, demokratikus választások útján nemrég hatalomra került liberális tuniszi vezetés ellehetetlenítése, hosszabb távon megdöntése.
Mindebből az is kitűnik, hogy kiváló stratégiai tervezés eredménye a bűncselekmény, legalább oly mértékben, mint a spanyolországi merényletsorozat volt 2004. március 11-én, amely az akkori a terroristaellenes erőket lelkesen támogató Aznar-kormány bukásához vezetett.
| ||
A Magreb térséget két nagy iszlamista-terrorista vállalkozás „harapófogója” fogja közre: dél-nyugaton a Nigériából épp kiszoruló, az ISIS-nek felesküdő Boko Haram működik. A másik, az ideológiai bázisnak számító szíriai-iraki ISIS. A kettő között, mintegy közvetítő közegként a líbiai káoszban egyre aktívabb tuareg törzsek játszanak szerepet, illetve az egyiptomi Moszlim Testvériség, amelyet al-Sziszi elnök meglehetősen sikeresen fejezett le és szorított ki az országból.
De honnan a pénz mindehhez?
Évekkel korábban, még Oszama Bin Laden időszakában a Közel-Kelet és részben Észak-Afrika radikális erői, így a Moszlim Testvériség főként szaúdi forrásokból gazdálkodtak. Irán viszont a libanoni síitákat és – túllépve a felekezeti korlátokat – a gázai Hamászt támogatta. Ám mivel az egyiptomi Moszlim Testvériség és a Hamász gyorsan megtalálta közös céljait, egy ponton ezek a szálak összeértek.
Ma már a szaúdiak és Irán ajatollahjai is óvakodnak nyíltan fellépni a radikálisok oldalán, csakhogy közben a terrorista gócpontok anyagilag saját lábra álltak. Amikor például a Moszlim Testvériség kiépítette – javarészt szaúdi pénzből – Egyiptomban saját karitatívszolgáltatás- és iskolarendszerét (amely az aktív terrorizmus egyik melegágya lett), létrehozta az önfinanszírozás hálózatait is. Nagy valószínűséggel ez szolgált háttérként ahhoz a 2012. szeptember 11-én (9/11) Bengáziban végrehajtott merénylethez is, melynek során életét vesztette az Egyesült Államok akkori líbiai nagykövete és három további munkatárs.
E kihívásnak egy olyan kis állam, mint Tunézia, egyedül nem tud ellenállni. Főleg, hogy a szomszédos, jelenleg teljes káoszban élő, s így az egyiptomi szélsőségeseknek meg a tuareg bandáknak egyaránt otthont adó Líbiából folyamatosan érkezik a terrorista utánpótlás.
Ha a világ meg akarja őrizni az „arab tavasz” egyetlen valódi eredményét, a tunéziai demokráciát, be kell avatkoznia Líbiában, s fel kell számolni a globális hátteret, az ISIS-t és tényleges szövetségeseit, így annak Sínai-félszigeti, jemeni, szomáliai és dél-szaharai leágazásait, valamint ezek potenciális szövetségeseit, mint amilyen a Hamász.
A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja.
